A rakparton (1954)

Minek nevezi Terry Malloy, a levitézlett birkózó és balhés dokkmunkás a szelíd, vallásos lányt, akit úgy ismer meg, hogy a lány bátyját a korrupt szakszervezet ügyletei miatt lehajítják egy New York-i háztetőről?

Jaj, hogy te milyen dinnye vagy!

– így a szinkron (Marlon Brando magyar hangja: Dózsa László). Edie azért dinnye, mert a minden értelemben piszkos, rakparti, melós közegben is úgy gondolja, illene törődniük egymással az embereknek. Edie-t Eva Marie Saint játssza, első mozifilmes szerepében. Olyan naivát alakít, akinek megvan a magához való esze, de miután felméri, milyen kegyetlen és lehangoló körülötte a világ, mégis inkább az elfogadás és a könyörület keresztényi gyakorlatait választja. Nem véletlen, hogy Terry, ez az apokrif Krisztus galambot ad a kezébe – ez, meg a hintán ülő Saint és Brando képe önmagában filmtörténeti jelentőségű. Eva Marie Saint végül még Brandót, a Vadat is megszelídíti. A szerepért Oscar-díjat kapott, amit mindenórás terhesen vett át, két nappal később pedig meg is született a fia. De Eva Marie Saint akkor már sztár volt.

Our Town (1955)

Eva Marie Saint 1924. július 4-én, az amerikai Függetlenség Napján született a New Jersey-i Newarkban, kvéker családba. Középiskolában jó tanuló volt, Ohióban járt színiakadémiára, majd New Yorkba költözött a színészi karrier reményében. Addig burokban nevelkedett, fiatal felnőttként viszont azzal szembesült, hogy tele a város feltörekvő reménységekkel, akik mintha mind dörzsöltebbek lennének nála. Azt választotta, hogy rengeteget dolgozik: színházi, rádiós és televíziós produkciók tucatjaiban vett részt, mire felküzdötte magát a nagyobb szerepekig.

1955-ben aztán már Emmy-díjra jelölték egy Paddy Chayefksy-darab tévés adaptációjáért, egy évvel később pedig újra, egy másik tévéjátékért, ami Thornton Wilder Pulitzer-díjas drámájából, A mi kis városunkból készült. Az ötvenes évek végéig tartott az amerikai televíziózás aranykora, amikor a népszerűvé váló, folytatásos tévésorozatok mellett a különféle antológiasorozatokban elképesztően magas nívójú tévéfilmek is elkészülhettek. Az Our Townról elég annyit mondani, hogy Saint partnerei itt Paul Newman és Frank Sinatra voltak. A színésznő aztán pályája végéig rendszeresen vállalt tévés szerepeket is a mozifilmek mellett, ennek köszönheti, hogy Los Angelesben, a Hollywood Boulevard-on két csillaga is van: egy a mozis, egy pedig a televíziós sikerei miatt.

That Certain Feeling (1956)

Az ötvenes évek közepén bizarr, kétfilmes minitrend jelentkezett Hollywoodban: zenés-romantikus vígjátékok képregényrajzolókról. A Művészpánik Jerry Lewis és Dean Martin nevével fémjelzett őrülete miatt a That Certain Feelingre szinte már nem is emlékszünk, pedig Eva Marie Saint Bob Hope-pal és George Sandersszel évődött benne. Előbbi férfisztár játszotta a sikertelen képregényrajzolót, Saint különvált férjét, utóbbi pedig a nagymenő képregényrajzolót, Saint jövendőbelijét. Ilyen is van, egy nő, aki csak képregényalkotókhoz szeretne hozzámenni!

A színésznő itt olyan szerepet játszik, amilyenhez hasonlókat ebben az évtizedben inkább Doris Day-re vagy Audrey Hepburnre bíztak, de a nem sokkal korábban Oscar-díjat nyert Saintnek sem okoz gondot bolondozni egy kicsit. Sőt, énekel is: Bob Hope-pal egyforma pizsamában adják elő a címbe foglalt dalt, amiből minden néző számára egyértelmű, hogy egymásnak lettek teremtve.

A Hatful of Rain (1957)

Igaz, hogy Saint a klasszikus Hollywood egyik utolsó hírmondója, de az ötvenes évek Hollywoodja, amelyben dolgozni kezdett, már sok szempontból feszegette a határokat, és kereste az utat a következő évtized felforgató filmjeihez. Az ötvenes évek rendezői egyre többször próbáltak kibújni a cenzúra korlátozásai alól, és különböző tabutémákat is feldolgoztak.

Az A Hatful of Rain egy morfiumfüggő férfiról (Don Murray) szól. Ez máris szokatlannak számított a korszakban, de nem példa nélkülinek – két évvel korábban a Frank Sinatra főszereplésével készült Az aranykezű férfi is nyíltan beszélt a kábítószer-függőségről. A baloldali érzelmű Fred Zinnemann rendezésében viszont a főhős koreai háborús veterán, vagyis úgy tűnik, hogy éppen az amerikai hadsereg kötelékében átéltek hatására szokott rá a szerre. Saint a gyanakvó, ráadásul állapotos feleséget játssza, aki eleinte azt hiszi, férjének viszonya van, amíg rá nem jön, hogy Johnny nem egy másik nő, hanem a drog markába került.

Észak-északnyugat (1959)

Az évtized végén Eva Marie Saintet is elérte a fiatal, szép, szőke színésznők sorsa: felfigyelt rá Alfred Hitchcock. A színésznő szerencséjére Hitchcock egyedülálló életművéből is fényszóróként magaslik ki az ötvenes évek második felére eső pályaszakasz. A Hátsó ablaktól olyan szériája indul, amiben a Fogjunk tolvajt! és Az ember, aki túl sokat tudott mesterművei számítanak a gyengébb filmeknek, a csúcson pedig a Szédülés és a Psycho ezerszer megidézett, de utánozhatatlan remekművei állnak.

Na, meg az Észak-északnyugat, a „tévedésből üldözőbe vett kisember” hitchcocki alaptörténetének könnyed és akciódús kidolgozása, ami nélkül sosem indult volna el a James Bond-sorozat.

Csakhogy a titkos ügynök itt nem férfi, hanem nő, és Eva Marie Saint alakítja, aki sem előtte, sem később nem került ilyen közel a femme fatale karakteréhez. Hitchcock el is tanácsolta őt A rakpartonhoz hasonló, realista filmdrámáktól, mondván, hogy a konyhából kiszabaduló háziasszonyok nem mosogató nőket akarnak látni a moziban.

A színésznő viszont nem értett egyet a rendezővel, és később is inkább a komolyabb filmtémákat választotta. Az Észak-északnyugat nagyvonalú eleganciájához viszont Cary Grant sármja mellett Saint sztárokhoz illő magabiztossága is kellett. És persze az ilyen virtuóz filmnyelvi megoldások:

36 óra (1964)

Saint az Észak-északnyugat sikere után jutott a legközelebb ahhoz, hogy közönségfilmek visszatérő sztárszínésznője legyen. Talán Hitchcock tanácsa is visszhangzott benne, és Cary Granté, aki megosztotta vele saját alkotói hitvallását: nem kell minden filmbe belehalni, jól is érezhetjük magunkat forgatás közben. Azért közönségfilmhez képest a 36 óra témája meglehetősen komor. Főhőse egy sebesült amerikai katona, aki a normandiai partraszállás előtt kómába esik, és hat évvel később, egy angol kórházban ébred. Saint ápolónője próbálja őt visszahozni az életbe, és felidézni, mi történt vele a csatatéren.

A 36 óra ezek alapján szólhatna a háború utáni újrakezdésről is, de a Roald Dahl novellájából készült George Seaton-film határozottabb műfaji terepen marad, és A mandzsúriai jelölt nyomában, a hatvanas években kibontakozó alműfaj, a paranoiathriller felé kanyarodik. Lehetséges lenne, hogy ez Eva Marie Saint ritka gonoszszerepeinek egyike?

A nagy verseny (1966)

Ha már szóba hoztuk A mandzsúriai jelöltet: Saint abban a John Frankenheimer-filmben éppen nem játszott, de a rendező korábbi filmjében, a balhés fiatalokról szóló Mindenki elesettben övé volt a női főszerep, mint ahogy a hatvanas évek közepén forgatott A nagy versenyben is. Itthon is ismertebb az eredeti cím, a Grand Prix, amely egyértelműbben utal az autóversenyzős történetre.

Frankenheimeré volt az első nagy költségvetésű, fikciós produkció a Forma-1-ről, a hősszerepben egy rebellis francia Ferrari-pilótával (Yves Montand alakításában), körülötte pedig amerikai, angol és olasz ellenfelekkel. Valamint az elmaradhatatlan szerelmi szállal, amelyért Eva Marie Saint felelt, és becsületére legyen mondva, sikerül megtartania a közönség figyelmét a pályán kívül játszódó jelenetekben is. A lényeg persze azért a nagy versenyeken van, amiket Frankenheimer úttörő vágástechnikával, osztott képmezővel és más bravúrokkal tesz lebilincselővé.

A lopakodó hold (1968)

A hatvanas évek végén Saint egyre több időt töltött a családjával. Még 1951-ben ment hozzá Jeffrey Hayden rendező-producerhez, akivel aztán annak haláláig, hatvanöt éven át együtt maradtak. Két gyerekük született, és a színésznő inkább az ő nevelésükre koncentrált (a hetvenes években mindössze két mozifilmet vállalt el). A lopakodó hold idején a népszerűsége már túl volt a zenitjén, és ezzel a különös, kicsit lomha, de részleteiben izgalmas westernfilmmel sem nyert új lendületet.

Ennek talán az volt az oka, hogy Sainthez hasonlóan a rendező, a Ne bántsátok a feketerigót! révén befutott Robert Mulligan és Alvin Sargent forgatókönyvíró (Papírhold) sem mozgott otthonosan a vadnyugati díszletek között. A lopakodó hold egy apacs táborból kimentett anyáról és fiáról szól, akit a Gregory Peck által játszott felderítő kísérne hazáig. A gond csak az, hogy a fiú apja egy Salvaje nevű apacs vezér, aki vissza akarja kapni a gyereket, és ha kell, végez mindenkivel, aki az útjába áll.

Az anya szerepében Saint számos titkot őriz: mit tett vele Salvaje, az apacs férje vagy Peck felderítője iránt erősebbek-e az érzelmei, hogyan kezdheti újra az életét félig indián fiával.

Tizennégy évvel A rakparton után a színésznőt már nem fruskaként, hanem tapasztalt és sokat szenvedett asszonyként látjuk.

Alma a fájától (1986)

Minden színésznő karrierjében eljön a pont, amikor már csak mások anyját játszhatja. Eva Marie Saintnek legalább Tom Hanks jutott filmes fiúgyermekként. Hanks a nyolcvanas években sorra játszotta a vígjátéki főszerepeket, amelyek sorában messze nem az Alma a fájától a legemlékezetesebb, viszont ez volt az, ami óvatosan áttolta a sztárt a drámai alakítások felé.

A szakmai kiégés felé öles léptekkel haladó reklámszakember, David feladata, hogy érzelmi támaszt nyújtson frissen különvált, idősödő szüleinek. Az apát az előző nemzedék népszerű komikusa, Jackie Gleason játssza utolsó filmszerepében, az anyát pedig Eva Marie Saint, aki komolyságot csempész a két, bohóckodásra hajlamos férfi történetébe. Mint kiderül, Lorraine-nek minden oka megvolt rá, hogy elhagyja a férjét, és ezt a fia is kénytelen elfogadni. Tom Hanksről itt derült ki, hogy melegszívű, érzelmes húrokat megpendítő vígjátékok főszereplőjeként is helytáll – két évvel később már jött a Segítség, felnőttem! –, és ebben a karrier-finomhangolásban Saint is segítségére volt.

Superman visszatér (2006)

Kocsmakvízbajnok legyen a talpán, aki fejből megmondja, melyik filmben játszott újra együtt A rakparton után Eva Marie Saint és Marlon Brando! A válasz a Superman visszatér, Bryan Singer zsákutcás Superman-változata, ami azért a szuperhős későbbi filmes fellépései felől visszanézve nem is sikerült olyan rosszul. Például azért nem, mert benne volt Eva Marie Saint, aki Martha Kentet, az égből pottyant kisfiú nevelőanyját alakítja apró, de méltóságot sugárzó mellékszerepében (Brando persze csak digitálisan van jelen, felléptetése afféle főhajtás a ’78-as Superman előtt, amelyben a szuperhős apját játszotta). Az új évezredben Saint már csak ritkán állt kamerák elé, a Superman visszatér után csak egyszer, a Téli mese című fantasyben.

Szuperhősök ide vagy oda, ebben az időskori szerepében azért még utoljára bebizonyította, hogy csak azért sem fogadta meg Alfred Hitchcock tanácsát: amikor először megjelenik a Superman visszatérben, Eva Marie Saintet mosogatás közben látjuk.

The post Megszelídítette Brandót, ellentmondott Hitchcocknak és felnevelte Supermant – százéves Eva Marie Saint first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu