Kacagott, amikor kikaptam a kezem a forró pálmadiólevesből, miután – idegrendszerem megítélése szerint – égési sérüléseket sejtetően meleg volt az étel, amelyet Nimában, az Accra nyomornegyedei között emlegetett városrész bódésorok közé rejtett kifőzdéinek egyikében föltálaltak.

Alapvetően azért került a kezem a lébe, mert Ghánában így eszünk. Evőeszköz nem lelhető föl ezekben a vendéglátóegységekben. Akkor éppen fufuval, azaz maniókából és főzőbanánból készült lágy, ragacsos kvázi tésztával tálalták a menüt. Ebből tépünk, ezzel tunkolunk, így haladunk a leves fogyasztásával. A gasztronómiai és társadalmi élményt csöpp sült kecske komplettírozta.

Mire végzünk a forró étel mártogatásával, hűl már annyit az étel, hogy a maradékot meg tudjuk inni. S valóban,

mire a helyiek megértő mosolyával kísért kézkapkodással végeztem, az arcom terebélyes része ragadt az odaszáradó pálmadióleves-fufu mixtúra maradványaitól, tényleg életszépre hűlt az ebédem abban a kis piacvégi bódéban Accra mélyén.

Azért keveredtem aznap Accra mélyére, mert telente esedékes szóló utazásomat ezúttal nem a jórészt már körbejárt Délkelet-Ázsiába, hanem az addig számomra tökéletesen ismeretlen Fekete-Afrikába terveztem.

Megérte a váltás, mert feledhetetlenül élménydús lett a barangolásom a mesélhetetlenül illat- és történetgazdag piacoktól az egykori rabszolgatartó kastélyokon át a nyugat-afrikai gasztronómia fölfedezéséig.

De miért éppen Ghána?

Amikor úgy döntöttem, hogy a szubszaharai Afrika felé veszem az irányt, elkezdtem utánaolvasni, hol érdemes elkezdeni a kontinens fölfedezését. Azért hangsúlyozom, hogy a szubszaharai részről beszélünk, mert az arab kultúra dominálta északi rész, a Magyarországon is népszerű turistacélpontnak számító, közvetlen repülőjárattal is elérhető Egyiptom, Marokkó vagy éppen Tunézia egy másik világ.

Amelyikbe én igyekeztem, annak több, Afrikában tapasztalatlan utazó számára kínálkozó bejárata van: akadnak, akik Szenegálra, mások Ruandára vagy Ugandára esküsznek. Mindegyik mellett és ellen sorakoztathatók érvek.

Ami engem meggyőzött:

• Ghána hivatalos nyelve az angol. Azt persze akkor még nem realizáltam, hogy alapvetően mindenki a majd nyolcvan törzsi/őshonos nyelv egyikét beszéli, az angolból pedig éppen annyit értek, amennyi egyébként, mondjuk, a fante nevű nyelvből átjött volna.
• Accra nagyvárosias jellege. Noha a ghánai fővárosban hatalmas nyomornegyedek terülnek el, Accra bizonyos részei vagy legalábbis negyedei, épületei, utcái emlékeztetnek a világ nagyvárosaira, azaz, ha nagyon kidobna a hely, simán vissza lehet vonulni az ismerős kulisszák közé. Olyannyira, hogy mind nagyobb számban húzzák már fel a mifelénk is gyakori irodaházakat, apartmantelepeket.
• Ghána működő, stabil demokrácia. Az ország politikai rendszere, szabadságalapú kultúrája Afrikában inkább kivétel, semmint szabály.

Ezek voltak a fő motívumok, s utólag azt mondom, Ghána tényleg jó bevezetés azoknak, akik egyedül-párban szeretnek kóborolni, felfedezni addig nem ismert kultúrákat.

A belépéshez egy nagyjából ötvenezer forintos vízumra van szükségünk, melynek beszerzéséhez több egyeztetésre volt szükségem, mire elkaptam a tiszteletbeli konzult. Ugyanakkor éppenhogy hazaértem, az afrikai ország azzal kedveskedett nekem, hogy konkrétan a szerkesztőségünkkel szemben álló épületbe költöztette a nagykövetségét, szóval, ha újráznék, csak az úton kéne átballagnom. A vízumnak szükséges feltétele egy oltás is: sárgaláz elleni injekció nélkül nincs pecsét. Ennél azonban többször szúrtak meg.

Kérdezte az orvos, mit kérek még. Mondtam neki, semmit, átutaztam már Ázsiát semmivel, elleszek most is. A szemembe nézett, s azt mondta:

Uram, ez Afrika.

Úgy ítéltem meg, hogy a hanglejtése és az állhatatosan tartott szemkontaktus elegendő érv a további oltások mellett, így a tífusztól a tetanuszig jutottam.

Mi volt a legjobb ebben a barangolásban?

Szélsőséges piacrajongó vagyok. Vegyük ezt széles értelemben, azaz ugyanúgy lenyűgöz az isztambuli bazár zsibongó követhetetlensége, ahogyan Bali szigetének ikonikus halpiaca vagy a rijádi bolhapiac, ahol szaúdi tehetősek kvázi aukciókon licitálnak a tárgyakra, de még a szófiai is, ahol kora reggel lehet a barátaim által undorítóként, általam ígéretesként jellemzett pacalleveshez jutni.

Alighanem pont azért szorítja szerelembe eszemet és szívemet egyszerre az összes vásártér, amiért a futball, amelyhez igyekszem mindenhol közel kerülni: radikális hozzáférést kínálnak a népi kultúra alkalmi látogató egyébként elérhetetlen rétegeihez.

A piacokon és a pályák környékén sokféle társadalmi réteg képviselői fordulnak meg a mindennapjaik részeként.

A piacokon például azonnal láthatóságot kapnak az ételeik, amelyek ezeknek a tereknek a hozzávalói. A föllelhető áruk elbeszélik mindennapi életük sok részét, ráadásul mindennek egy illatokban és szagokban, szépségben és mocsokban, életben és üzletben, de leginkább kalkulálhatatlanul lüktető zsongásban gazdag környezet rajzol keretet.

Mindebből logikusan következik, hogy noha rövid időt töltöttem Ghánában, több piacon is feltűntem, az ikonikus Makola Marketen kétszer is legalább fél napot tántorogtam. Nyugat-Afrika emblematikus vásártereinek egyike bódító, fölfoghatatlan, vibráló kulturális monstrum. Beláthatatlanul mély beszéd a közösségről. Az emberekről, akik itt élnek, arról, ahogyan élnek.

Amikor először beléptem, azonnal meg is álltam, hiszen belebotlottam az egyik klasszikus street foodba, ami az egg and pepper, vagyis a tojás és paprika. A recept nem bonyolult: félbe vágnak egy keményre főtt tojást, a közepébe töltenek egy nyers, csípőspaprika-keveréket, chilis szószt. Ezután a csodálatos antré után kezdtem tehát lófrálni a piacon, amely:

elbeszélhetetlen.

A reggeli, friss vágásból ott maradt, csontsovány kecske, tehén emlékét őrző fejek, friss főzőbanán, ezerféle bab, amely a rostos étrendjük alapja, ruhák elviselhetetlen mennyiségben, kókuszdiók, ismeretlen növények, befogadhatatlan tömegben szárított halak, köztünk lófráló állatok, húsokon döngő legyek, csigák…

Hihetetlen, lenyűgöző, egyszerűen nem evilági.

Az első vizitem alkalmával éreztem ráadásul életemben talán először a radikális kívülállóságot a külső jegyeim alapján: egészen addig nem láttam ugyanis fehér embert a piacon, amíg nem távoztam. Akkor jött szembe két, szintén a mindenségbe bámuló srác.

Addig is mentem, sodródtam, jöttek szembe nők, a fejükön hordták a súlyt, autók dudáltak, zajlott a kereskedelem körülöttem. Csak hogy ennek méretét érzékeltessük: ezek a gigantikus vásárok a helyi GDP látható részét állítják elő: az informális gazdaság egyik centruma, a foglalkoztatás szempontjából kulcsfontosságú, közvetve százezrek élhetnek belőle.

A legkevesebb, amit mondhatok, hogy ezek a piacok regényeket érdemelnének.

Miért nincsenek Ghánának regényei?

Ne fényképezzen! Mit képzel magáról? Megkérdezte az árust, hogy megteheti-e?

– kiabálta egy férfi, amikor random kattintottam egyet a telefonommal a Makola közelében, miután megpillantottam az első árusokat. Értettem, amit mondott, elvégre valóban nem kérdeztem meg a kofát, mehet-e a pillanat rögzítése, noha a kifakadás után az első gondolatom nyilvánvalóan az volt, hogy egy alkalmi piaci fotózás előtt nem tűnt szükségszerűnek GDPR-nyilatkozat aláíratása. Napokkal később azonban megértettem azt a korábban érthetetlen dühöt, ami ott tombolt a kitörésben.

Nagyjából akkor, amikor azt mondta egy Nyugat-Európában is bárhol versenyképesnek látszó kávézó tulajdonosa Osuban, Accra legélénkebb éjszakai életet kínáló negyedében, hogy nem tud helyi szerzőtől regényt ajánlani. (Ezt a részt már megírtam a Kapufa című hírlevelemben, de innen sem tudom sehogyan sem kihagyni.)

Úgy jutottam el a vendéglátóipari egységbe, hogy korábban azt olvastam: Ghána a világ legfontosabb kakaóexportőreinek egyike, s egyszerűen inni akartam egy felülmúlhatatlan kakaót. Aztán már bármilyet, merthogy egyszerűen nem találtam helyet, ahol szerepelt volna a menüben. Céltudatosan mentem végül ebbe a kakaómennyországba, ahol hozzávetőleg nyugat-európai áron, de valóban csodálatos forró csokoládét szolgáltak fel.

Aztán kiderült, hogy a kávézó mellett üzemeltetnek könyvesboltot is, így átmentünk megnézni a kínálatot. Mondtam, olvasnék helyi irodalmat, arra felelte, ilyen nem nagyon van. Hogy üres kézzel ne jöjjek el, és legalább a szubszaharai Afrika irodalmába belépjek, a szomszédos ország, Nigéria leghíresebb írójának, a Booker-díjjal kitüntetett Chinua Achebének a Things Fall Apart című kötetét hoztam el. (Magyarul is megjelent a nyolcvanas években Széthulló világ címmel.)

Noha hónapok óta itthon vagyok, ezt még azóta sem sikerült elolvasnom, ám cserébe túl vagyok a másik köteten, amelyet onnan hoztam. A dán H. C. Monrad a XIX. században szolgált az Osu-kastélyban lelkészként. Humanista meggyőződése miatt nem értett egyet a rabszolga-kereskedelemmel, a kötetben pedig a megfigyeléseit adja közre arról, kikkel találkozott Afrikában: hogyan élnek, vadásznak, nősülnek, hisznek, félnek, mulatnak az őslakosok.

Leirata nagyon sokat segít megérteni abból, mit tesz a gyarmatosítás az emberekkel, miként alakul ki az a hatalmi viszonyrendszer, amely aztán évszázadokra mérgezi meg a lelkeket és a szíveket.

Jellemző példa, hogy az európai gyarmatosítók még a kenuzást is megtiltották a helyieknek, mondván: arra exkluzív kereskedelmi jogaik vannak. És persze világossá válik, hogy ami igazán értékes volt, azt vitték az európaiak: aranyat, elefántcsontot, de leginkább az embert.

Ennek a szívrablásnak az emlékezetét őrzik az óceánparton álló egykori rabszolgakastélyok, amelyeket meg is látogattam. Accrában, illetve onnan elérhető távolságban elérhető az Osu-kastély, az egykori Fort Christiansborg, az Elmina- és a Cape Coast-kastély.

Ezek mindegyike csodálatos természeti környezetben fekszik, lenyűgöző kilátást garantál a kék mindenségre, éppen csak az a probléma, hogy alapvetően azt a célt szolgálta, hogy infrastrukturális hátteret adjon emberek elhordásának. Persze, nyilván tudtam korábban is, mit jelent az, hogy rabszolga, tisztában voltam a szó jelentéstartományával. Ám csak ott, azokban a kastélyokban, azoknak a túravezetőknek a mondataiból értettem meg a fájdalom mélységét.

Most, hogy idehaza is mind inkább foglalkozik a középosztály és az elit a pszichológiával, mind többen keresik a rájuk hagyott minták erejét, a transzgenerációs traumák hatását az életükre, talán jobb eséllyel elgondolható, mit jelent, ha embereket egyszerűen kiszakítanak az életükből, hogy egy másik kontinensen szolgává tegyék őket. Akiket elvittek, soha többé nem látták azokat, akik szülték őket, a szülők meg soha többé nem látták azokat, akiket felneveltek. El tudjuk képzelni, mit jelent az élet ilyen radikális félbeszakítása az elhurcoltaknak és az ottmaradottaknak?

A kastélyok bejárása abban az értelemben nem okozott meglepetést, hogy valóban embertelen körülmények között tartották a foglyokat, mielőtt hajóra tették volna őket.

Minden ilyen kastélyban van egy „point of no return”, egy hely, ahonnan már nincs visszatérés. Akik ott álltak, azok tudták, kilépnek az életükből, és soha többé nem térhetnek vissza a saját életükbe.

Ezek az ajtók az óceánpartra nyíltak, ott már várt a hajó, aztán elindult az emberekkel egy másik kontinensre.

Talán az egyik ilyen ajtó segített megérteni azt az indulatot, amely ott feszült abban a felkiáltásban, hogy „Ne fényképezzen!” Elvégre az történik, hogy odamegy Európából egy figura a csúcskészülékével, aztán kattintgat, hogy otthon megmutassa, hopp, így élnek, így esznek, így nyúlnak az ételhez…

Mindezt teszi ott, ahol emberek tömegei számára nincs lehetőség arra, hogy saját vécét használjanak.

Accrában is hódítanak a városi séták, amelyekből Budapesten is sok fut. Ugyanakkor a helyieknek nemigen van ezekhez hozzáférésük, turista kevés van, így leginkább egyéni túravezetést kapunk. Ennek köszönhetően azonban olyan helyi társsal gazdagodunk, akivel eljuthatunk olyan helyekre, ahová egyébként nem biztos, hogy eltalálnánk, vagy el mernénk menni.

Egyikükkel a nimai nyomornegyedben sétáltunk. Kérdeztem a tisztálkodásról. Leginkább azért, mert egy kisgyereket láttam, ahogyan nem bilin ül, mint felénk a kortársai, hanem egy zacskó tart maga alá a kvázi utcán, abba céloz. Csatorna nincs, vizet gyűjtenek a tisztálkodáshoz, a gyerekek székletét egy felnőtt viszi el, amikor a szomszédságban összegyűlt annyi, hogy megéri a távot megtenni. Merthogy vécé csak nagyon messze van, az egyik fizetőshöz elsétáltam vele, mentünk vagy tíz percet, negyedórát, azt mondta, reggelente akár fél órát is várni kell a sorban, annyian használják.

Hogy mennyi történet nincs elbeszélve a rabszolgakastélyok és a nimai nyomornegyed mögött, azt onnan tudjuk, hogy az a csokiboltos nő azt mondta, nincs irodalmuk.

Nemcsak az aranyat, az elefántcsontot, az embert, de még a képzeletet is elvették tőlük.

És még azt azért el akarom mondani, hogy…

• Legjobb múzeum. Az emlegetett Monrad naplójában olvastam: sosem látott olyat, hogy egy nő hátradobja a vállán a mellét, s úgy szoptatja a gyermekét, noha a legendák egyértelműen erről szóltak. Ezeket táplálta a nők mellformája és mérete is. Ezt csak azért mondom, mert Accrában van egy egészen különleges múzeum, aki arra jár, ne hagyja ki: Artists Alliance Gallery a neve. Az óceánparti épületben berendezett tárlat zsebre teszi az accrai Nemzeti Múzeumot. Na de, megannyi szobor ábrázolja a női testet, egészen egyedien például a melleket. Ezt persze csak a szöveg miatt emeltem ki, de összességében elképesztő kortárs kollekció festményekkel, szobrokkal, antik tárgyakkal, maszkokkal.
• Árak. Lényegében olyanok, amilyeneket akarunk. Értem ez alatt, hogyha piacokon, a helyiek által látogatott kis étkezdékben, kifőzdékben kajálunk, ivókban fogyasztunk, akkor ezerforintosokból elvagyunk. Ugyanakkor, ha az itthoni vendéglők, pubok ottani másolatait keressük, nagyjából budapesti árszintet találunk majd, sőt, akár még nyugatibb nívót is. Ugyanez igaz az óceánpartra is: a helyiek strandja olcsón hozzáférhető, ha klubot keresünk, akkor masszív európai árakat látunk majd.
• Futball. Természetesen elmentem egy NB I-es meccsre, amelyet lényegében néző nélkül rendeztek, azt hiszem, 800 forintnyi helyi pénzért vettem jegyet az úgynevezett VIP-szektorba. A játék reménytelen volt. Ennél erősebb élményt hagyott az Afrika Kupa, amely éppen akkor zajlott, amikor ott voltam. Rengetegen nézték a meccseket: egyedi élmény volt átélni, hogy mi vagyunk a szubszaharai Afrika, és ők az Észak-Afrika: szurkoltunk Kamerunnak, Nigériának, Szenegálnak, ha szembejött Algéria, Egyiptom vagy éppen Marokkó. Az egyébként tényleg úgy van, hogy mindenhol tévé van, és abban meccsek követik egymást. Szerencsére a Chelsea az egyik legnépszerűbb csapat az országban, a kék sapkám, mezem miatt sokan szólítgattak. Az ok az, hogy Ghána történetének egyik legnagyobb labdarúgója, Michael Essien a kékek játékosa volt.
• Biztonság. Ezt csak azért írom ide, mert mindenkit érdekel, noha eszembe sem jutott a téma egyszer sem, igaz, nem is szoktam máshol sem agyalni ezen. Mindenesetre sok a rendőr az utakon, s egyetlen alkalommal sem éreztem a veszély legkisebb jelét sem, noha szinte mindig egyedül érkeztem, lófráltam.

Aztán még persze írhatnám bármeddig, mert ételekről például felháborítóan keveset írtam. Noha tényleg annyi levest fogyasztottam, volt, hogy fufu helyett bankuval (kukorica, manióka, kicsit savanykásabb, nekem kevésbé is ízlett), volt például az a remek készítmény gyomorral, tehénbőrrel. S persze minden csíp, nagyon csíp. És hát anélkül sem érhet véget a cikk, hogy legalább meg ne említsem ikonikus ételüket, a redredet, ami babpörkölt pálmaolajjal, sült főzőbanánnal, de nekem többször tettek hozzá főtt tojást is.

6 fotó

Írhatnám még, de már nem írom, éppen csak azt akartam mondani, miután hazajöttem, s láttam Ghánát, hogy meséljünk, meséljük a történeteinket.

Ez ugyanis maga a szabadság.

Ez az, amiért utazunk.

The post Miért és hogyan kezdtem magányos kalandorként Fekete-Afrika felfedezését épp Ghánában? first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu