Harminchat éves voltam, mikor először hallottam a hangot, mely később beavatkozott életembe, teljesen megváltoztatta azt. Csaknem elemeire bontotta, mint valamilyen titokzatos vegyi anyag az élő szöveteket. Meglehetős pontosan emlékezem e pillanatra. A hang – nem valamilyen kísérteties, túlvilági hang, hanem egy élő ember forró, rikácsoló hangja – nemcsak életem menetét változtatta meg, hanem valóságosan megmásított bennem sok mindent, ami éppen úgy én voltam addig, mint a kezem vagy bolygóidegeim, vagy agyam, szellemem és idegeim terméke, a munkám. Mint ahogy az emberi szervezet sejtjei az élet időszaki folyamatában elégnek, és teljesen újak lesznek, mert az élet folyamata éppen ez az égés, mely egyszerre pusztulás és megújulás is – talán csak a neuron, az idegsejt az egyetlen, mely születésünk pillanatától halálunkig egy és ugyanaz marad szervezetünkben –, s az ember testi és szellemi fejlődésének bizonyos időszakaiban már nem is azonos többé azzal a másik emberrel, aki volt hét vagy tíz év előtt: úgy változtatta meg az a hang életem alapanyagát.

Először párizsi lakásomban hallottam a hangot. Este hat felé történt, szobámban ültem, magasan a környező háztetők felett, és egy irodalmi folyóirat legújabb számát olvastam. A szoba félhomályba borult, ez volt az óra, mikor az alkonyat az engesztelés révületével tölti meg a világot. A Panthéon mögött laktam, a rue T. egyik múlt századbeli bérházának ötödik emeletén.

Felvonó nem volt a házban, a villanyt sem régen vezették be, vízvezeték működött már, de nem olyan igazi, mint az új párizsi házakban és Angliában vagy Közép-Európában; franciás félmegoldással működött a vízvezeték ebben a régi házban, a konyhában például folyt a víz a csapból, de a WC-ben még nem volt vízöblítés, s minden tizedik napon, éjfél után, megjelentek a rue T.-n és a környező utcákban is a pöcegödör-tisztító vállalat kocsijai és emberei, s nagy lármával, alvilági zúgással, baljós éjszakai tömegjelenetek közben felszivattyúzták a ház pöcegödrében összegyűlt emberi és másfajta szemetet.

De villany égett már a házban, s működött a minuterie is, ez az ideges fényforrás, mely minden második percben kialudt, s éjjel, mikor kapaszkodtam fölfelé az öt emelet lépcsőin, időnként meg kellett állani a sötétben, a homályos, dohos lépcsőházban, s a faburkolatú falon tapogatva megkerestem a villanykapcsoló gombját, mely aztán, másfél percre, megint fényt adott, hogy eljuthassak a legfelső emeletre. Éjjel, különösen nyári éjjeleken, tűrhetetlenül szagos volt a rue T., mert a közeli rue M.-ből, ahol a sajt-, kolbász- és főzelékkereskedések hosszú sora nyílott, a lehúzott üzletredőnyökön át is telepárologta a szűk utcát és az éjszakát a raktáron maradt, félig már romlott élelmiszerek erjedő szaga.

Különösen egy sajtüzlet bűzlött ezen a környéken, olyan hevességgel és erőteljes, támadó szagokkal, mintha trágáran nyelvelne az utca mélyében valaki.

A camembert – s az annál is harsányabb brie sajt – volt a leghangosabb ebben a szagperpatvarban. De máskülönben is áporodottan párolgott a rue M., egyike volt a bal parti városnegyed legrégibb, keskeny és ősi utcáinak, ahol már a középkorban is az élelmiszer-kereskedők laktak, amikor még a rektor uralkodott ebben a városnegyedben. Mindehhez hozzájárult még a rothadásnak az a nyers szaga, mely a rue T. roskatag bérházának kapualjában fogadta nyári éjszakákon a hazatérőt. Az ötemeletes házban, melynek padlásszobáit is kiadták, sokan laktak, s mert nem ismertem a lakókat – nagy ritkán, a lépcsőházban találkoztam csak a hölggyel, aki a negyediken lakott, és barátja volt, vagy a régiségkereskedővel, aki a másodikon lakott, és néha nagy, kínai vázákat cipelt, oly aggályosan, ahogy anyák viszik a kendőbe bugyolált újszülöttet –, inkább csak a hangok jóvoltából tudtunk egymásról; mert a falak vékonyak voltak, s hallottuk, amint fürdik valaki, vagy elhagyja az árnyékszéket. Vagy becsapja az ajtót, mert a postás olyan csőpostalevelet hozott neki, melynek nem örült. Így értesültünk egymás életéről a régi párizsi házban. S még a szagok is elárultak valamit a lakók életéről, mert a házmester, aki két apró szobában lakott a kapu mellett, s üvegajtaján át éjjel és nappal ellenőrizte az érkezőket és elmenőket, éjszakára a kapualjba állította a szemeteshordót, melyet a lakók este színültig megtöltöttek a konyha szemetével. S így aztán tudtuk, hogy a lakók egyike tengeri rákot vagy mélyvízi pókot, vagy apró langoustine-t evett aznap este vacsorára, mert a frissen főzött tengeri rák héja csaknem süvöltözve árulkodott abban a meleg, rothadó szagegyvelegben, melyet a félig elfogyasztott főzelékek, a sajthéjak, a lerágott ürücombcsontok keveréke árasztott.

Ilyen hangokkal és szagokkal üzentünk egymásnak a régi házban, hogy itt élünk, valamilyen odvas és redves közösségben, szorosan egymás mellett, ismerve egymás legbizalmasabb életmozdulatait is, s ugyanakkor mégis olyan távolságban egymástól és olyan idegenül, mintha az egyik Szibériában, a másik, egy emelettel lejjebb, Afganisztánban élne.

Ez a távolság volt az alapja az emberi civilizációnak, ezt tudtuk jól mind, akik a házban, az utcában s egész Franciaországban éltünk akkoriban.

Az idő, melyről beszélek – mikor először hallottam a hangot, s Párizsban éltem, másodszor életemben –, tizenkét évvel volt a nagy háború után. A rue T. ötödik emeletén három szobát béreltem. E szobák különös alakja sokáig nyugtalanított, mert odahaza, Közép-Európában s különösen Z.-ben, szülővárosomban, megszoktam, hogy a szobák általában négyszögletesek, esetleg hosszúkásak, néha boltívesek, de a lehetőség szerint mindig négyszögletesek. A régi párizsi bérházban a szobáknak rombusz, csonka gúla s más, mértanilag nehezen meghatározható alakja volt. A szűk és sötét kis előszobából például, melynek falát, mint a lakás többi szobáinak falát, emberváll magasságban korhadt faburkolat borította, erkélyes szobába léptem, melynek hét szöglete és oldalfala volt, s éppen ezért a bútorok – e nagyon szerény bútorok, melyek között a Z.-ből hozott apai karosszék és egy könyvszekrény olyan idegenül állongtak, mint egy fogorvosi szék egy néger király trónsátrában – soha nem találták meg e szobában helyüket. Volt itt kandalló is, tükörrel, s a márványlapon egy régi ingaóra állott, mely soha nem járt, de ütött, mintegy jelképezve, hogy az itt lakó számára nem olyan nagyon fontos az idő számtani valósága; inkább csak elmondta az óra néhány ötletszerű ütéssel a maga memento moriját. Volt itt normandiai parasztasztal és székek, hozzávaló szekrénnyel; de semmi sem állott a maga helyén. S a másik szoba csaknem szabályos ötszög volt;

itt tartottam a pohárszéket és egy kerek asztalt, néhány régi karosszékkel; de az egész úgy emlékeztetett csak az ebédlő fogalmára és ábrájára, mint ahogy nagyon szórakozott emberek, akik nem is tudnak igazán rajzolni, unalmukban lerajzolják egy cigarettásdoboz hátlapjára a gyermekkori udvart vagy a szülőházat:

s csak az alkotó képzelőereje látja a rajzból, milyen is volt az udvar vagy a ház. Az idegen, akinek számára érzékletessé akartuk tenni a gyermekkor színterét és díszleteit, nem lát a vázlatból mást, csak kezdetleges, hevenyészett vonalakat. Így emlékeztetett a második ötszögszoba a rue T. ötödik emeletén egy ebédlőre. S mégis, ez a szoba, melynek földig érő ablaka előtt is elvonult a nagyon keskeny erkély, ahonnan látni lehetett a Panthéon kupoláját s Szt. Genovéva hegyének utcáját s mind a régi templomokat és háztetőket a környéken, ősszel és tavasszal egészen megtelt a déli órákban napfénnyel, s a kezdetleges ebédlőben, a kerek asztal körül, melyet színes asztalneművel és paraszttányérokkal terített meg a felszolgáló asszony, néha különösen barátságos és otthonos hangulatban ebédeltünk barátaimmal és barátaim barátnőivel; a szoba öt szöglete megtelt napsütéssel, mint ahogy az egész lakás minden szöglete megtelt a kis, vaksi konyhában sebbel-lobbal sütött hús és pommes frites zsíros-olajos illatával. A színes, talpas poharakban sötétvörös burgundi bor piroslott, a kávé üde, izgalmas szaga elvegyült a caporal-dohány füstjével, s a kis társaság, mely összegyűlt a magas emeleten, egy idegen, egy métèque lakásán,

franciák és külföldiek, jóllakottan, kávétól, dohánytól és nemes bortól elevenen, csillogó szemmel ült a késő tavaszi vagy kora őszi napsütésben, s mind éreztük, vendégek és házigazda, hogy egy hatalmas és nagyszívű háziúr vendégei vagyunk valamennyien, s ez a háziúr Párizs, igen, s még Párizsnak is van felettese, akié minden, ami jót az élettől kaphatunk, egyfajta haza a hazánk fölött, Európa.

Erről néha szavakkal is beszéltünk, de általában nem szerettük az ilyen műsorszerű bejelentéseket, melyeknek időszerű világnézeti tervek, világboldogító elméletek adtak aznapi értelmet.

Nem, inkább csak éreztük, hogy boldog és megajándékozott gyermekei vagyunk egy földrésznek, egyfajta műveltségnek, akkor is, ha szánalmasan meghasonlottak és tökéletlenek vagyunk, e földrész gyermekei, s nem is nagyon hisszük szívünk mélyén, hogy mindazt, ami életünkben rendetlenség, elégedetlenség – melyekhez tartozunk –, valaha is tökéletesen rendbe lehet még hozni.

Így ültünk, a kerek asztal körül, nálam vagy más párizsi lakásokban, Roger-nél, az írónál, vagy Barrielle-nél, az orvosnőnél, vagy Péternél, az orosz vegyésznél, vagy a bolgár szobrásznál, vagy a kevés szalonok egyikében, melyek megnyíltak előttünk, párizsi idegenek előtt is: s tudtuk, hogy semmi nincsen rendben, de nagyjából mégis hittünk valamiben.

Például én, a rue T. ötödik emeletén, hittem abban, hogy a műveltség, az értelem végül is megmenti a világot nagyobb szerencsétlenségek rendszeres megismétlődésétől, amilyenek a járványok, a forradalmak és a háborúk.

Az elmúlt irtózatos esztendők emléke még eleven volt, még tele voltam tiltakozással és felháborodással, de az a vad és nemes sértettség, mellyel egész ifjúkorom telítve volt, mint egyfajta szenvedéllyel vagy képességgel – a háború, a forradalmak és a bukás sértettsége volt ez, mely oly elevenen élt bennem, mintha lényem és jellemem szerves része lenne, mint a tehetség egy válfaja –, már enyhült. Még mindig haragudtam, de már nem olyan szenvedélyesen. Akkor még nem tudtam, hogy talán ez az oka mindennek: elfáradtunk, fiatalok és öregek, akik megéltük a gyalázatot, s akkor esküdöztünk, hogy soha többé! – elfáradtunk, már nem haragudtunk igazi erővel. De a műveltségben még hittem. Valószínűleg nem gondoltam erre rendszeresen és tudatosan, de az ember gondolatok és gondolatrendszerek nélkül is tud önmagáról és a világról minden lényegeset. Olyasfélét érezhettem és képzelhettem, hogy most már nem kell ilyen nagy erővel haragudni, mert a világ észre tért és megnyugodott – s közben tudtam, hogy rosszhiszeműen képzelem ezt. Mert hiszen – így érezhettem – a részletek ma is tökéletlenek, igazságtalanok, az együttélésből hiányzik a nagylelkűség és a bölcsesség, de nem lehet örökké haragudni, meg kell békélni, mert a békét mindenkinek külön-külön meg kell kötni, természetesen okosabban, mint Versailles-ban vagy Trianonban kötötték az indulatos politikusok. A műveltség lassan elrendez mindent. Rend csak egyféle van, az értelem rendje, s végül is ez erősebb: az értelem a kölcsönös segítségre nevel a támadókkal szemben, Kropotkin is ezt tanítja, csak éppen ez a folyamat rendkívül lassú.

Én nem is tehettem mást, mint folytatni munkámat, tudni, hogy nem vagyok lángész, félni a lángeszektől, akik mindig veszélyesek, becsülni a jó mesterembereket, akik végül is tisztázzák a fogalmakat.

Ha megkérdeznek, minek érzem magam Párizsban, a bérház ötödik emeletén, zsebemben egy töltőtollal, nem felelhettem mást, csak azt, hogy néptanítónak érzem magam. Minden író, minden művész, minden tudós úgy érezte, csak tanítani kell, és egy napon rend lesz. Akkor még nem tudtam, hogy nem szabad elfáradni a haragban. Abban a jóra való haragban, mely irtja és égeti a világból az ostobaságot, a zagyvaságot, a kegyetlenséget és az indulatokat. Békét akartam, úgy jártam a világban, mint egy fiatal kardinális, aki állandóan áldást oszt. Feltétlenül hittem Briand-ban és az Európai Egyesült Államokban, melynek Briand lesz első elnöke, Léger, a francia külügyminisztérium főtitkára, lesz a „szürke kegyelmese”, afféle Európa fölötti Baron von Holsteinje; Chamberlain vagy Baldwin lesz a miniszterelnöke és Thomas Mann az egyházatyája, világi főpapja, a szellem polgári ruhás hercegérseke. Miben hittem még? Gide-ben, a halott Proustban, az angol szakszervezetek társadalomalkotó erejében, a skandináv életrendszerek tökéletes és eszményi polgáriasultságában, a vámhatárok lebontásában, az egységes európai pénzrendszerben és az irodalom jellemnevelő erejében. Harminchat éves voltam.

A szobában, Párizs fölött, az ötödik emeleten sötétedett, mikor megszólalt a hang. Az ablakhoz álltam, szórakozottan hallgattam a hangot, és inkább arra figyeltem, amit az ablakból láttam – néhány hónapja minden este, ebben az órában, a fiatal pár, kik szemközt laktak egy, az enyémmel egyidős, de még sokkal redvesebb, omladozó bérház manzárdlakásában, ilyenkor tért haza, az asszony megszoptatta a néhány hónapos csecsemőt, a férfi leszedte az asztalt, s kivitte az ételmaradékokat a konyhába, s aztán, mikor a csecsemőt a bölcsőbe fektették, és a lámpa fényét kissé tompították egy kendővel, nyitott ablakok mellett vagy csukott ablakok mögött, melyeket nem függönyöztek le, a férfi és a nő levetkőztek, lefeküdtek a széles franciaágyra, és szerették egymást.

Nem volt semmiféle különös szerelmi szokásuk, az élet legegyszerűbb mozdulataival szeretkeztek, s mert fiatalok voltak, rendszerint nem is tartott náluk az egész dolog sokáig. Az asszony nagyon gyöngéden átölelte karjaival és lábaival férje nyakát és törzsét, s a két test, egy fiatal francia nő s egy fiatal francia férfi – betűszedő, mint megtudtam később –, minden este átadták magukat a szerelemnek, a rue T. magasabban lakó átelleni szomszédainak szeme láttára, kiket valószínűleg éppen olyan kevéssé érdekelt vagy izgatott egy idő múltán ez a látvány, mint ahogy engem sem izgatott már – volt valami az élet nagy tényeinek órarendszerűségéből abban, ahogyan hazatértek, vacsoráztak, tisztába tették és lefektették a gyermeket, aztán levetkőztek és szeretkeztek. Utána a férfi, nagyon gyöngéden, kiment a konyhába, vizes törülközővel tért vissza, s az alélt fiatalasszonyt mindenütt megtisztogatta, ahol kellett. A nő nem mozdult ilyenkor, karját összefonta feje alatt, így feküdt az ágyon és tűrte, hogy férje tisztába tegye, mint egy kisgyermeket.

Mindez talán izgalmas vagy érdekes lehetett valaki számára, aki nem látott még ilyet, vagy egy gyönyörködő kéjenc számára, aki e fiatal testek szerelmes jelenetein fel tudta gyújtani a maga képzelőerejét – s bevallom, első időben, mikor szobám ablakából felfedeztem ezt az esti látványosságot, engem is nyugtalanított ez az időrendben visszatérő párizsi jelenet. Ilyet mégsem lát mindennap az ember. De aztán éppen olyan gyorsan megszoktam, s egy hét múltán már éppen olyan kevéssé érdekelt vagy izgatott, mint ahogy nem érdekes az ablakból nézni a szemközti lakásban ebédelő családot: hiába változik odaát mindennap az étrend, a szemlélő idegen nem lát egyebet, csak embereket, akik a nap bizonyos órájában gépiesen átadják magukat egy élettani szükségletnek, s éppen az, ami a táplálkozáson túl az ebéd vagy a vacsora varázsa: a változó ételek s a beszédtémák étkezés közben, elvész az idegen szemlélő számára. Mindezen túl volt ebben a nem éppen mindennapi látványban valami kisvárosias. Mert csak kisvárosokban tudnak az emberek olyan pontosan mindent egymás konyháiról és hálószobáiról, mint ahogy e régi párizsi utca házaiban láttuk és tudtuk egymás életének titkait, akkor is, ha nem írtuk ki nevünket a lakások ajtajára.

Volt egyfajta egészen különös kisvárosiasság ebben az önfeledt és nyilvános szeretkezésben, mintha a fiatal pár tudná, hogy életük amúgy is titok nélkül való a szomszédok számára. S volt valami bölcsen és öntudatlanul is hatalmasan állati e látványban, valami pogány, természetes és kitárt.

A régi világban, elsüllyedt kultúrák bűntudat nélküli nyilvánosságában szerették egymást így az emberek, mint ez a fiatal pár, egy párizsi utca lakóinak szeme láttára. S mert fiatalok voltak, a látvány nem volt kellemetlen. Mindenesetre éltek, egy gyermekük már született, testük minden részletével örültek az örömnek, egymásnak, a szerelemnek és az életnek. Gondtalanul és önfeledten szerették egymást. Hetek teltek el, hogy fel sem néztem könyvemből az esti órákban, mikor a fiatal pár hazaérkezett, és az átelleni lakásban kigyulladt a villanylámpa; s ha látogatóim érkeztek ebben az órában, bevontam az ablakfüggönyöket, mert a fiatal pár örömét az utca lakói egyik családias magánügyének éreztem, s nem akartam, hogy idegenek csámcsogva szemléljék, mintegy nemi látványossággá piszkolják gondolataikkal és vágyaikkal ezt a családias, kispolgári magánügyet.

Márai Sándor: Sértődöttek; A hang

Helikon Kiadó, 2022

The post Minden áldott este az utca szeme láttára szeretkezett egy francia pár first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu