A melltartókapoccsal való küszködés vagy az alsónadrág felhúzása ösztönszerű eleme a mindennapos ruházkodásnak, ám ezek a szabászati innovációk jelenlegi formájukban csupán a 20. század óta részei öltözködésünknek. A 18. századi, 19. század eleji nők még nem hordtak bugyit, és a férfialsóneműhöz elengedhetetlen lycra anyagot is csak 1958-ban fedezték fel. Bár ezek az ismerős ruhadarabok nem voltak részei a régi ruhatáraknak, az alsóruházat mint olyan már évezredek óta létezik. Az azonban ma sem világos, hogy a bőrükhöz legközelebb eső anyagot alsóruhaként azonosították-e őseink.

Sok évezreddel ezelőtt elterjedtek már az ágyékkötők – hosszabb textíliák, melyeket az ölükön áttekerve hordtak –, ám egyes ilyen ruhadarabokat, például az egyiptomi shendyt vagy az azték maxtlatl elnevezésűeket általában minden más felsőruha nélkül viseltek. A hidegebb vidékeken, így a német vagy kelta törzsek körében a braies vagy braccae néven ismert ágyékkötőt tunika és nadrágszár kiegészítőjeként öltötték magukra. Ez a réteges viselet már új szerepet adott az ágyékkötőnek, amely

fokozatosan kisgatyává, majd a ma ismert alsóneművé avanzsált.

Legalább a középkor óta mindenütt jelen volt alsóneműként az ing is. A nők által hordott ingruha vagy köpeny mellett a T alakú inget elsősorban higiéniai célból alkalmazták: a lenből készült viselet minimumra csökkentette a testszagot, felfogta az izzadtságot és könnyedén tisztítható volt. Ráadásul megkímélte a bőrt a páncélzat, a fűző vagy a durva gyapjú horzsolásától.

Számunkra az alsónemű sokszor szexi, mérete, formája, színe és anyaga a szexualitással, illemmel, erkölccsel kapcsolatos viták kiindulópontjaként is szolgálhat. Elődeinknek azonban a praktikum volt a fő szempont.

The post Mióta hordunk bugyit, melltartót és alsónadrágot? first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu