II. Lajos mai szemmel pelyhes állú ifjúként nézett szembe az Oszmán Birodalommal, és a mohácsi csatában életét adta a Magyar Királyság szabadságáért. Mindvégig ott álltak mellette az országnagyok, akik „széthúzás” helyett a valóságban inkább a török elleni harccal voltak elfoglalva. A jelen történelmi köztudat a tehetetlennek, alkalmatlannak bélyegzett Jagelló királyainkat, illetve a magyar elit „állandó” széthúzását okolja elsősorban a mohácsi tragédiáért. A történettudomány legújabb eredményei azonban azt mutatják, e csaknem másfél évszázados vélekedés megalapozatlan, sőt hamis. A mohácsi csatát bemutató sorozatunkban ezért kissé nagyobb teret adunk a korszaknak, az előző két rész II. Ulászló törökellenes politikájáról, a király és a rendek viszonyáról, az uralkodó által megteremtett békéről szólt, miközben „Dobzse László” legendájára is kitértünk. A folytatásban fiát, II. Lajost állítjuk középpontba – Dr. C. Tóth Norbert történésszel, a Magyar Nemzeti Levéltár főlevéltárosával, kutatócsoport-vezetővel beszélgettünk.

Ünnepelt az ország, trónörökös született

Lajos születése 1506. július 1-jén óriási örömöt és megnyugvást okozhatott nemcsak a királyi udvarban, hanem az egész országban. Egy középkori állammal ugyanis nem sok rosszabb dolog történhetett, mintha örökös nélkül hal meg az uralkodó, mert már másnap beláthatatlan trónharcok, cselszövések kezdődhettek, a külső ellenség akcióba lendülhetett. Egy szóval jó biztosan nem sült ki belőle. Ráadásul „nagy sokára” történt ilyen Magyarországon, I. Károly (korábban Károly Róbert) volt az utolsó király, aki még életében fiú örökössel biztosította a zökkenőmentes utódlást.

A későbbi félreértések elkerülése érdekében kétévesen, 1508-ban megkoronázták, az uralkodói esküt II. Ulászló mondta el a gyermeke helyett. Kiváló oktatásban részesült, leendő magyar és cseh királyként nevelték, tudjuk, hogy apja – nővérével, Annával együtt – magával vitte az utazásaira, akár a Csepel szigetre ment, akár Prágába. A magyar és a cseh mellett beszélt latinul, és minden bizonnyal lengyelül, valamint németül is. Gyerek volt még, tízéves Ulászló 1516-os halálakor, nem tudjuk, mennyire kezdte el őt bevezetni az ország kormányzásába.

Elképzelhető, hogy utolsó egy-két évében Lajost beültette a királyi tanács üléseire, jelen lehetett a követfogadásokon. Azt pedig tudjuk, hogy az 1515-ös bécsi királytalálkozón részt vett az apja oldalán

– mondja a 24.hu-nak C. Tóth Norbert.

Nevelését a híres humanista tudósra, Piso Jakabra bízták, akit Ulászló egyik bizalmasa, Bornemissza János pozsonyi ispán váltott. Az ifjú mellett találjuk nagybátyját, Brandenburgi Györgyöt is – nála álljunk meg néhány szóra.

A legtöbb ma is használatos történeti munka vagy szócikk kiemeli, hogy miközben György vívásban, lovaglásban és egyéb lovagi képességek terén pallérozta Lajos tudását, más, kevésbé erényes területeken is bontogatta a szárnyait. Jelesül ő vezette be a vad tivornyák, táncos mulatságok, italozás, lakomák világába – rossz hatással volt rá, a király pedig később részben könnyelmű, felelőtlen életmódja miatt hanyagolta a török fenyegetést. C. Tóth Norbert szerint azonban mindez utólagos belemagyarázás. A királyi udvar fizetett vívómestereket alkalmazott, Brandenburgi György pedig nem volt több, mint a „laza, jófej nagybácsi”, nem szabad ezt túlgondolni: II. Lajost a táncos mulatságok és az ivászatok nem vonták el a feladataitól.

Gyámok helyett a magyar urak

Ulászló tehát 1516-ban távozott, az ország irányítását nyilván nem vehette át a tízéves fiú. Egyenesági leszármazottként a trónhoz való jogát mindenki elfogadta, nem lépett fel vele szemben trónkövetelő, ám némi zavart okozott a gyámság kérdése. Az említett, 1515-ös királytalálkozón I. Miksa német-római császárt és I. Zsigmond lengyel királyt jelölték ki erre a feladatra – papíron jól festett, de nyilván kivitelezhetetlen volt. Ráadásul a magyar és cseh országnagyok is nagykorúnak ismerték el, így kerülve el a két uralkodó konkrét beleszólását az országaik életébe.

A korabeli dokumentumok szerint felmerült egy kormányzótanács felállításának a terve, amelybe a gyámok képviselői mellett a bárói érdekcsoportok is elküldenék a maguk embereit. Azonban ez sem mutatkozott túl életképes megoldásnak, ezért talán a leglogikusabb megoldást választották: Lajos nagykorúságáig a királyi tanácsra bízták az ország kormányzását, amely amúgy is működött, a tagja volt mindenki, aki számított. A két hivatalos gyám pedig levelekben küldte meg jótanácsait.

Normál esetben a király a királyi tanáccsal együtt irányítja az országot – itt most az előbbi hiányzott, és azért az erős ember, a fegyelmező erő hiánya meglátszott. Részben innen ered a máig élő vélekedés, miszerint bárói érdekcsoportok széthúzása, hatalmi harcai uralták volna a magyar politikát, és önérdek nyomta volna el a közös ügyek képviseletét. Ez viszont alaptalan túlzás, a történész szavaival:

ne keverjük össze a politikai élet zavarait az ország helyzetével.

Lobbicsoportok lobbiérdekekért

A korabeli érdekcsoportok nem a királyi hatalom megdöntésére vagy az ország kárára alakultak, hanem folyamatosan változó érdekszövetségek voltak, amelyek egy-egy cél elérése érdekében összefogtak, közösen léptek fel, majd legközelebb más ügyben másokkal társultak. Az aktuális riválisok nem voltak halálos ellenségek, és nem is olyan ügyek mentén formálódtak, amelyek végletesen és véglegesen szembeállították volna az embereket.

Modern szóval azt mondanánk: változó összetételű lobbicsoportokat alkottak mindig az aktuális ügyek mentén. Annyi az egész, hogy a kiskorú király mellett mindez nyilván hangosabban, szenvedélyesebben zajlott, de mondhatni zárt ajtók mögött, az ország lakossága ebből keveset érzékelt, nem volt felfordulás, nem voltak villongások. Az adókat ugyanúgy beszedték, működött a gazdasági élet, a kereskedelem, a vásárokat megtartották, minden zajlott tovább, ahogy előtte.

A lényeg tehát: II. Lajos kiskorúságának éveiben nagyobb volt a kardcsörtetés, mint máskor, de a gyakorlatban nyomát sem látjuk az „országvesztő” széthúzásnak.

Vége a békekötéseknek

Korábbi cikkünkben írtuk, hogy I. Szelim trónra lépésével 1512-ben megszűnt az oszmánokkal fennálló aktuális béke, a Szreberniki bánság elvesztése pedig súlyos érv volt a meghosszabbítása mellett. Természetesen a magyarok mindenáron el akarták kerülni a szultáni sereg támadását is, izzott a diplomácia, 1514-ben csak fegyverszünetet, míg a békét 1519-ben, jóval Ulászló halála után sikerült tető alá hozni.

Sokszor beszéltünk róla, hogy ezek a békekötések csak a szultáni hadjáratokra, az Oszmán Birodalom főerejének támadására vonatkoztak, a határ menti harcok, betörések békeidőben sem szüneteltek. Arról viszont még nem esett szó, hogy maguk a szerződések is egyre keményebb feltételeket tartalmaztak. Úgy tűnik, már a Hunyadi Mátyás idején kötött alkukba is belefoglalták, hogy a király engedélyével ugyan, de az oszmán csapatok szabad átvonulást kapnak az ország déli területein Ausztria ellen.

Nagy valószínűséggel ez az 1519-es megállapodásban is benne volt, illetve a Magyar Királyságnak le kellett mondania a Szreberniki bánságról. Utóbbi a magyar határvédelmet nem rengette meg, ám jelzésértékű, hogy mindig a számunkra egyre hátrányosabb status quót kellett szerződésben rögzíteni

– jegyzi meg C. Tóth Norbert.

Szelim kelet irányba vezette a hadjáratait, jelentős területekkel és vagyonnal gyarapítva birodalmát, miközben az oszmán elitnek egyre kevésbé tetszett, hogy gazdagodnak ugyan, de mégis muszlimok, saját hittestvéreik ellen harcolnak – ahelyett, hogy az ősellenség kereszténység felé fordulnának. Szelim 1520-ban meghalt, ezzel a török-magyar békeszerződés ismét érvényét vesztette, és ezúttal a megújítására sem mutatkozott remény: utóda, I. Szulejmán ugyanis elszánta magát az ősellenséggel, a Magyar Királysággal való leszámolásra.

Egy sereget még meg lehet állítani

De ne szaladjunk ennyire előre, nézzünk még körül a déli végeken. Az ország jövedelmei már végképp nem tudták fedezni a védelmi költségeket, az udvar folyamatos adósságokkal küzdött. Ezért szedték be az adókat szinte már rendszeresen akár évekre előre, és a helyzet komoly pénzügyi helytállást követelt a katonai parancsnokságot elvállaló főurak részéről is. Az erdélyi vajda, a temesi ispán, a dalmát-horvát-szlavón bán ugyanis saját zsebből – mondjuk úgy – előfinanszírozással állta a költségeket, majd, ahogy a kincstárba befutottak az adók, utólag megkapták az összeget. Vagy nem.

Objektíven felmérve az erőviszonyokat, az Oszmán Birodalom már a XV. századtól kezdve minden tekintetben bőven felülmúlta a Magyar Királyságot, már az is valóságos csoda, hogy 1456-ban sikerült Nándorfehérvárt megvédeni Mehmed szultántól. Valójában puszta szerencse, hogy ez az elsöprő erő nem előbb csapott le. Ulászló békekorszaka is csak annak köszönhető, hogy kortársai, II. Bajazid és I. Szelim szultán nem sokat háborúzott – pontosabban ezt keleten tették –, hanem inkább elvégezték azt a belső munkát, ami alkalmas körülményeket teremtett a nyugati hódítások folytatására.

Luxemburgi Zsigmond óta a magyar uralkodók igyekeztek mindenáron elkerülni, hogy a szultáni sereggel kelljen megküzdeniük, ezt a politikát folytatta Ulászló halála után a királyi tanács, majd II. Lajos szintén. Az ország léte múlott rajta.

Az erőviszonyok nagyjából úgy néztek ki, hogyha egy-két bég vagy basa jött, azt a magyar határvédelem, mondjuk az erdélyi vajda, az Alsó részek főkapitánya és a dalmát-horvát bán le tudta rendezni. A ruméliai, vagyis a török európai hadsereg ellen már csak a Magyar Királyság teljes hadereje tudta felvenni a kesztyűt. Ha még az anatóliaiak, azaz az ázsiai sereg is jött, akkor pedig vége volt. Ez történt Mohácsnál

– festi le a helyzetet a történész.

Mindezek ismeretében érdemes újra felidézni, hogy 1516 és 1521 között Magyarországot a királyi tanács irányította. Azok a főurak és főpapok, akikről azt halljuk, azt olvassuk, azt tanuljuk, hogy romlásba, „Mohácsba” taszították az országot. Nem így történt, és Lajos valós uralkodásának megkezdésekor sem dobta be a törülközőt – erről szól sorozatunk következő része.

The post Mohács előtt nyoma sem volt országvesztő széthúzásnak first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu