Moholy-Nagy László 1895. július 20-án született Bácsborsódon. Családnevét előbb Weiszről Nagyra változtatta, majd az első világháború után Moholy-Nagyra módosította. Fiatalon jogot tanult Szegeden, de hamarosan a festészet, majd a fotográfia felé fordult az érdeklődése. Első szárnypróbálgatásai között találjuk azokat a katonaportrékat, melyeket részben tábori levelezőlapokra skiccelt a bajtársairól a háborúban. Noha a kommün kulturális mozgásaiban aktívan nem vett részt, annak bukása után előbb Bécsbe, majd Berlinbe távozott. A húszas években csatlakozott a Bauhaushoz Walter Gropius hívására, és Weimarban, majd a Dessauban felépült emblematikus campuson a művészeti iskola egyik meghatározó tanárává vált.
Moholy-Nagy hitt a technika felszabadító erejében, a fotográfia új látásmódjában, és abban, hogy a művészetnek nincs hierarchiája: a plakát, a fotó, a film, a formatervezés és a festészet egyformán megkerülhetetlen fragmentumai a modern vizuális kultúrának. Neve és alkotó-teoretikus életútja mindeközben egybeforrt a Neues Sehen, az új látás(mód) fogalmával is. Fény-árnyék kísérletei, szokatlan nézőpontjai, kollázsai és fotogramjai a modernista fotográfia megkerülhetetlen jelenségeivé váltak, mellyel alapjaiban kérdőjelezte meg a reneszánsz óta a nyugati vizuális kultúrában egyeduralkodó ábrázolásmódokat, köztük a középponti perspektívát.
Ugyan az orosz avantgárd Alexander Rodcsenko hasonló utakon kísérletezett, sokak szerint meg is előzve Moholy-Nagyot, de a két alkotó munkásságára inkább párhuzamos, mintsem egymás után következő történetre tekinthetünk. Mindketten a fotográfia demokratizálásán dolgoztak, új vizuális nyelvet keresve a gyorsan változó világ leképezésére. Ám, míg Moholy-Nagy a nyugati világban széles körben tudta kibontakoztatni elveit és gyakorlatát, addig Rodcsenkónál ez a szándék megrekedt a sztálini rendszer fokozatos kiépülésével.
A Bauhaust Moholy-Nagy már 1928-ban elhagyta, ám, mielőtt 1937-ben az Egyesült Államokba emigrált volna, szűk évtizeden keresztül élt és dolgozott olyan európai városokban, mint Berlin, Marseille, Amszterdam vagy London. Tengerentúli emigrációját követően, az akkor már Amerikában tartózkodó és a Harvardon oktató Walter Gropius maga helyett Moholy-Nagyot ajánlotta a chicagói New Bauhaus vezetésére. Ebből az intézményből nőtt ki 1945-re a The Institute of Design, amivel megteremtette az amerikai formatervezés napjainkig meghatározó bázisát. Tanítványaival együtt Moholy-Nagy újragondolta a vizuális oktatást, és továbbra is következetesen a technológia és a művészet fúzióját hirdette. Munkásságát végig elkísérte azon hite, hogy a kép nem privilégium, hanem az emberiség közös nyelve. Ebből a szempontból kevés kivételtől eltekintve a mai magyar közgyűjteményi gyakorlat ellentmondani látszik mindannak, amit Moholy-Nagy a fotográfia, vele a tudás hozzáférhetősége kapcsán egész életében vallott.
Moholy-Nagy László sajnálatosan fiatalon, 1946-ban hunyt el leukémiában. Ez az évszám azt is jelenti, hogy 2017. január 1-je óta művei szerzői jogi értelemben közkincsnek minősülnek. A modern világ szerzői jogi törvényei szerint egy alkotás szerzői joga a szerző halálától számított 70 évig áll fenn, biztosítva az örökösöknek a mű feletti jogokat és hasznosítási lehetőségeket, leteltével azonban automatikusan szabadon felhasználhatóvá válik. Papíron ez a státusz garantálná, hogy bárki felhasználhatja a műveket; publikálhatja, sőt, akár kereskedelmi célra is alkalmazhatja az alkotásokat, mindössze a szerzőséget szükséges feltüntetni – Mozart, Michelangelo vagy Rodin leszármazottainak sem fizet már senki jogdíjat. Fotográfiák esetében természetesen a reprodukciók készítésének a joga szabadul fel a védelmi idő elteltével, a nagy értéket képviselő vintázs kópiák, azaz a fizikai műtárgyak ezután is ugyanúgy a tulajdonosok birtokában maradnak; és például egy komoly kiállítást csak ilyen műtárgyakból lehet rendezni ezután is.
Ugyanakkor a gyakorlat azt mutatja, hogy a legtöbb magyarországi közgyűjtemény – akár tudatlanságból, akár túlbuzgó jogértelmezésből – nem veszi mindig komolyan a közkincs fogalmát. Amennyiben valaki ma egy hazai közgyűjteményből szeretné egy fénykép beszkennelt verzióját elkérni – legyen szó Moholy-Nagy vagy bármely más alkotó munkájáról –, gyakran hosszadalmas, adminisztratív akadályokba ütközik. Sőt, olykor pénzt kérnek egy olyan digitalizált kép átadásáért is, ami már nem áll szerzői jogi védelem alatt – általában más jogcímen. A közintézmények nem ritkán saját bevételi forrásként tekintenek a birtokukban lévő képanyagra, függetlenül azok jogi státuszától. Ez a hozzáállás szöges ellentétben áll az egyre jellemzőbb nemzetközi gyakorlattal – persze igazságtalanok lennénk, ha kizárólag magyarországi problémáról beszélnénk, mindez külföldön sem működik mindig tökéletesen.
Kifejezetten örökségvédelmi feladatának tekinti ugyanakkor a The Art Institute of Chicago, hogy a gyűjteményében található műveket online közzétegye, és a jogi védelem alól kikerült alkotások reprodukcióit bárki bármilyen célra felhasználhassa. A világ egyik jelentős kulturális intézményeként több mint 50 ezer műtárgyát tette eddig elérhetővé az interneten teljesen szabad – Creative Commons Zero (CC0) – licensz alatt, saját Open Access rendszerében. Ez azt jelenti, hogy a képek bárki számára szabadon letölthetők, és bármilyen célra felhasználhatók díjfizetés nélkül. A chicagói intézmény a digitális hozzáférésben nem pusztán lehetőséget lát, hanem küldetést is. Úgy vélik, hogy a közpénzből fenntartott gyűjteményeknek a társadalom számára valódi, aktív erőforrássá kell válniuk. Ugyanakkor éppen Moholy-Nagy Lászlónak az intézmény honlapján böngészhető munkái még mindig védelem alatt állóként vannak feltüntetve.
A New York-i Metropolitan Museum of Art Open Access programja is megmutatja, milyen lehet egy valóban nyitott múzeum. Az intézmény 2017 óta közel félmillió közkinccsé vált műtárgyát tette elérhetővé. Ezzel egyértelműen demonstrálva, hogy egy múzeum működhet társadalmi infrastruktúraként, szemben a képzőművészet őrzőjének szigorú szerepkörét magára öltve, bár éppen Moholy-Nagy anyagait innen sem lehet automatikusan letölteni. A washingtoni Library of Congress ugyancsak élen jár digitalizált archívumai megnyitásában. Több millió képük – köztük a fotótörténet meghatározó darabjai, valamint plakátok, térképek és kéziratok – nagy felbontásban elérhetők és számos esetben szabadon letölthetők. Európai példát is említve, a Deutsche Digitale Bibliothek több mint 23 millió tárgyat tartalmazó digitális adatbázisa szintén arra törekszik, hogy a köztük található közkincseket szabadon lehessen felhasználni bürokratikus akadályoktól mentesen. Minden egyes digitális tartalomnál egyértelműen feltüntetik a jogi státuszt, így a közkinccsé vált elemek mellett találunk olyan anyagokat is, amelyekhez a közgyűjtemény egyedi szabályai szerint csak korlátozottan férhetünk hozzá. A nemzetközi jó gyakorlatok sorát hosszan lehetne folytatni.
Magyarországon számos esetben még mindig úgy kezelik a közgyűjteményeket, mintha azok privát cégek lennének, akik bérbe adják a kultúrát. Ez részben a forráshiányos intézményi működés kényszerpályája, de részben szemléletbeli probléma. Sokszor úgy tűnik, mintha a hozzáférés akadályozása mögött nemcsak pénzügyi, hanem megszokásbeli reflexek is húzódnának. Ezzel együtt számos olyan kezdeményezést is találni a hazai gyakorlatban, melyek sokszor félmegoldásokkal ugyan, de kimozdulni látszanak a zárt szisztémákból. Ilyen a Néprajzi Múzeum szabadon böngészhető Fényképtára, az Országos Széchényi Könyvtár Fotótere vagy Erdélyi Mór Kiscelli Múzeumban őrzött felvételeinek a gyűjteménye. Az MTI online képarchívumaként működő Nemzeti Fotótár viszont ellentmond mindenféle látszatnak: a vízjelesen böngészhető fotók jogtiszta eléréséhez előfizetés vagy képenként történő fizetés szükséges, és a képet csak jogdíj ellenében lehet felhasználni – miközben a piaci logikának ellentmondva az eladhatóbb friss képei egy részét ingyen adja a hírügynökség.
Az online közösségi archívumként működő Fortepan másfél évtizede dolgozik azon, hogy a képek ne az intézmények zárt raktáraiban porosodjanak, hanem élő forrásként szolgáljanak. Nem véletlen, hogy az oldal privát adományozói mellett ma már megtaláljuk Budapest Főváros Levéltárát, a FSZEK Budapest Gyűjteményét, a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum vagy a Magyar Földrajzi Múzeumot és a néhai Magyar Rendőr magazin képarchívumának válogatását is. A Fortepanon jelenleg tizennyolc, Moholy-Nagy Lászlótól származó vagy őt ábrázoló fotográfia található, amelyek közkincs státuszukból adódóan szabadon letölthetők és felhasználhatók – pusztán a szerző és a forrás megjelölését kéri a rendszer. A Fortepan ugyanakkor nem akar konkurenciája lenni a komoly tudományos háttérmunkát végző múzeumoknak vagy levéltáraknak, ehelyett inkább alternatívát kínál és példát mutat a zárt struktúrákkal szemben. Ahogy Tamási Miklós Fortepan-alapító fogalmazott egy korábbi interjúban: „Folyamatosan kell mesélni a régmúlt történeteiről” – amivel nemcsak a múlt megőrzésének fontosságát hangsúlyozta, hanem azt a bátorítást is, hogy a kulturális örökség élő párbeszédet érdemel, nem csupán raktárakban való megőrzést, hiszen, ha a képek „egy archívumban egy szerveren állnak, nem fognak szembejönni”, nem kelnek életre.
Valószínűleg az a Moholy-Nagy László is ezt az utat választaná napjainkban, aki a fényképezés technikai fejlődésében több mint egy évszázada meglátta a szabadságot, a képalkotás és a képek használata kapcsán pedig egy közös vizuális nyelv megteremtésében hitt. Egy olyan nyelvben, amelyet mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni.
Írta: Kéri Gáspár | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/moholy-nagy-130Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
The post Moholy-Nagy 130 – a Fortepanon található fotográfiáival köszöntjük a mestert a születésnapján first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
