Éric Vuillard: Tisztességes kiút

Imponáló bátorságra vall, ha valaki mer kis könyveket írni a történelem nagy eseményeiről. A többek között Goncourt- és Nemzetközi Booker-díjas Éric Vuillard láthatóan duzzad az efféle önbizalomtól, hiszen rendre zsebre vágható könyvecskékben idézi fel az elmúlt századok sorsfordító pillanatait. A magyarul elsőként kiadott Napirendben azt mutatta be jó adag fekete humorral, Hitler miként csinált hülyét az ellenfeleiből, akik azzal hitegették magukat, hogy engedményekkel meg lehet őt szelídíteni, A Szegények háborújában pedig a német reformáció egyik vérzivataros fejezetébe, a Münzer Tamás-féle parasztfelkelés korába kalauzolta az olvasót. A nálunk idén megjelent Tisztességes kiútban viszont már hazája, Franciaország háza táján sepreget: a könyv az első indokínai háború végnapjain keresztül mutatja be a gyarmatbirodalmak hanyatlásának tanulságos és mélyen tragikomikus történetét.

„Hogyan lehet, hogy egy modern hadsereget legyőz egy… paraszthadsereg?!” – szegezi önmagának a kérdést az indokínai francia csapatok parancsnoka a fülledt saigoni éjszakában, és az alig 185 oldalon erre igyekszik választ adni a maga csapongó, gunyoros és egyben lírai módján. Mert hiába címkézik a könyvet jobb híján regénynek a fülszövegben, Vuillard ezúttal sem tartja tiszteletben a bevett műfaji határokat, szemrebbenés nélkül váltogat az esszé, a vitriolos publicisztika, a költői merengés, a dokumentarista történetírás vagy épp a fikciós múltidézés között (a francia kultúra irigylésre méltóan tág terében persze erre is van külön zsáner: az úgynevezett récit, azaz egy olyan elbeszélésforma, melyben végig jelen van a narrátor is).

Az egységes koncepció hiányán lehet bosszankodni, ám a lendület kárpótol, és hamar belátható: ebben az írói szabadságban van valami pokolian felszabadító. Főleg, ha valaki annyira jól formál mondatokat, mint Vuillard, aki az egyik pillanatban még szikáran sorolja a történeti tényeket, csak hogy a következőben már a döntéshozók fejébe lessen be a képzelőereje révén, vagy épp flegmán gúnyolódjon a korszak fontos közéleti vitáin („Ez, kérem, a félnótások Dreyfus-ügye, az idióták Panamája.”) Objektivitásra törekvésről tehát szó sincs, de érzékletes képet kapunk arról, miért nem lehet soha „tisztességes” az a bizonyos címben emlegetett „kiút”. Na meg arról is, hogy a geopolitikai folyamatok nem az érdekek és következmények gondos mérlegelésében, hanem a féktelen ostobaságban és kapzsiságban gyökereznek. (Jankovics Márton)

21. Század, 187 oldal, 2490 Ft.

Krasznahorkai László: A magyar nemzet biztonsága

Az irodalmi Nobel-díj apropóján sok szó esett Krasznahorkai László tragikus világlátásáról, a felvilágosodás ember- és művészeteszményének bukásáról, a civilizációs apokalipszis nagyívű vízióiról és mindezzel összefüggésben a bonyolultan indázó, védjegyszerű hosszú mondatokról. Kevesebbet beszéltünk arról, ami a felsoroltakkal ellentétben ténylegesen ráveheti az érdeklődőket arra, hogy elolvassanak valamit Krasznahorkaitól: a humoráról. Krasznahorkai jól leplezi, de az egyik legviccesebb mai írónk. A Sátántangó irodai jelenete, amelyben a pitiáner besúgó, Irimiás rosszindulattól csöpögő, mocskolódó jelentéseit kénytelen semleges bürokratanyelvre lefordítani két szerencsétlen fogalmazó, éppen úgy olvasható az államszocialista rendszer abszurd működésének kritikájaként, mint Esterházy néhány évvel korábbi Termelési-regénye. És ugyanúgy ellenállhatatlanul humoros.

Az új Krasznahorkai-kisregényben az író megint humoránál van, és most elsősorban saját magán ironizál. Pontosabban egy Krasznahorkai László nevű regényalakon. Nem először dolgozik ezzel a karakterrel – az előző regény, a Zsömle odavan felléptetett egy Krasznahorkai nevű vándormuzsikust –, de most először juttat neki igazán fontos szerepet. A fiktív Krasznahorkai monológjain keresztül a valós Krasznahorkai saját stílusán ironizál, például a hosszú mondatokon. „Látja, már bele is kezdett, már a lejtőn van, és beszélni fog, mert ha erre a lejtőre kerül, nem tud mit tenni, egyszerűen semmit nem tud tenni, beszélnie kell, és kéri, legyen elnéző ezzel a rossz szokással nála” – mondja a regénybeli író a történet voltaképpeni főhősének, a megszállott lepkekutatónak. A könyvbeli Krasznahorkai most a visszavonulásra készül, soha többet nem akar írni. Vajon sikerrel jár? A könyvről itt közöltünk hosszabb kritikát. (Kránicz Bence)

Magvető, 176 oldal, 5999 Ft

Kajdi Csaba: Cyla-terápia

A Kajdi-család történetére sok jelzőt aggathatnánk, de az unalmas nincs köztük. Új könyvében Kajdi Csaba Cyla szélesre tárja az ablakot, amin keresztül betekintést nyerhetünk nemcsak magánéletébe és felmenői legendáriumába, de az életének megannyi más dimenziójába is.

The post Nagy Tesvér szeret, Patti Smith emlékezik, Krasznahorkai humorizál – könyveket ajánlunk a fa alá first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu