Híres arról, hogy többféle művészeti ágban is folyamatosan dolgozik. A képregényrajzolás, festészet, írás és filmrendezés sokszögében hol tud a legegyszerűbben, és hol a legnehezebben érvényesülni alkotóként?

Nekem a képregény nyelve a leginkább magától értetődő. Eszembe jut egy ötlet, és el is kezdhetem kidolgozni. Nem kell pénzt gyűjtenem hozzá vagy engedélyt kérnem valakitől. A képregény volt az első szerelmem, és ma is az első számú. De nem egyszerű kivitelezni. Hosszan kell dolgozni rajta, rengeteget pepecselek a rajzokkal, és nehéz olyan formát találni, ami kísérletezik a művészeti ág saját nyelvével, feszegeti a lehetőségeit. Azt hiszem, akadnak még felfedezetlen területek a képregényes médiumban, csak bonyolult odatalálni.

Ha eszébe jut egy ötlet, ahogy mondta, akkor inkább képeket lát maga előtt, vagy rögtön történeteket?

Narratívában gondolkodom, szekvenciákban és jelenetekben. Ha négy-öt jelenetem van, és úgy látom, hogy összekapcsolhatók, ugyanabban a világban játszódnak, akkor megvan a történet kezdeménye, és már csak ki kell tölteni a hézagokat. A legelső, hogy meg kell találnom a történet atmoszféráját. Azt, hogy milyen zene írná le leginkább ezt a világot. Kell egy jó befejezés, ami mindig a legnehezebb, tekintve, hogy minden befejezést unásig használtak már. Általában vagy túl nyilvánvaló lesz, amit kitalálok, vagy szándékosan oda nem illő, tehát idegen a történettől. Sokat küzdök azzal, hogy kielégítő befejezést találjak, olyat, ami megválaszolja a történetben felmerülő kérdéseket, de nem tűnik lerágott csontnak. Ez a legfontosabb. Meg a jó kezdés, és valamilyen fordulat a történet közepén, ami új irányba löki az elbeszélést. A többi szinte magától jön.

Nemrég olvastam a Cages című képregénykötetét, az elsőt, amelyet nemcsak rajzolóként, hanem íróként is egyedül jegyzett. Három művészhős a főszereplője, akik a művészi önkifejezés különböző lehetőségeire mutatnak példát. Mintha erősen foglalkoztatta volna, milyen szabadsággal és felelősséggel jár, ha nem kell alkalmazkodnia senki másnak az alkotói elképzeléseihez.

Így van, de igazi felszabadulásként élem meg, ha egyedül dolgozhatok. Azt is élvezem persze, ha együttműködöm valakivel, mert másvalaki szerzői világa lesz a játszóterem, az ő fejében járkálhatok. Készítettünk egy közös könyvet Richard Dawkins evolúcióbiológussal – arról a területről nem tudtam semmit.

Több mint húsz éven át dolgoztam együtt a Michelin-csillagos séffel, Heston Blumenthallal, pedig a csúcsgasztronómia világa is teljesen idegen volt tőlem. Jó elmélyedni ilyesmiben, de végső soron mindig az jelenti nekem a legtöbbet, ha teljesen saját köteteken dolgozhatok.

Hogyan tud érvényesülni a képregényiparban? Ott a kiadói, piaci elvárások mégiscsak erőteljesen meghatározzák, milyen keretek között készülhetnek el és jelenhetnek meg a kísérletező művek.

Nagyon szerencsés vagyok, mert többé-kevésbé kibújhattam a piaci elvárások alól.

Ehhez az kellett, hogy a lehető legjobbkor lépjek be a képregényszakmába, a nyolcvanas években, ami szerintem ennek a művészeti ágnak az aranykora volt. Minden művészeti ág történetének megvan a maga kivételes időszaka, amikor a korábbi, sikeres üzleti modellje már nem működik, és kénytelen beengedni az új impulzusokat, a kísérletező szemléletet.

Ilyen volt a francia film az ötvenes években, az angol televízió a hatvanas, vagy az amerikai film a hetvenes években. Új nemzedék jelentkezett, amelyik máshogy közelített a médiumhoz, és lehetőséget is kapott. Ez megtörtént az amerikai képregényiparban is a nyolcvanas években: jött az új generáció, és új filmes, irodalmi, festészeti hatásokkal tette elevenebbé a képregényeket.

És külföldi hatásokkal. Ebben az időszakban többen is Nagy-Britanniából érkeztek az amerikai kiadókhoz, ahogy ön is.

Pontosan. Nagy-Britannia kultúrája köztes helyzetben volt, mert ismertük az amerikai képregényeket, de a képregény európai hagyományait, a francia, belga, spanyol, olasz klasszikusokat is. Ezeket ötvözhettük, és Alan Moore-ral, Neil Gaimannel, Grant Morrisonnal és másokkal együtt nagy amerikai kiadóknál próbálhattuk ki magunkat.

Ez a képregényes „új hullám” több mint harminc éve jelentkezett. Hová lett az aranykor?

The post „Nagyon nehéz összeegyeztetnem az általam ismert Neil Gaimant azzal az emberrel, akiről ezeket a súlyos vádakat olvastam” first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu