Tavasz elején híre kelt, hogy a Posillipo kerti házában él egy ember, aki meg akarja váltani a világot. Először Anastasia beszélt erről, a kertész leánya, aki délutánonként a frissen fejt tejet hozta. Amíg beöntötte a tejet az alumíniumbögrébe, fahangon, közömbösen mondotta:

– Idegenek. Karácsony előtt jöttek.

Énekelni kezdett, és lesietett a sötét lépcsőn. Ha későn hozza a tejet – a kertész itt, Posillipón, örökösen istállóban tartja, soha nem engedi a rétre teheneit, és tél vége felé megesik, hogy a vakoskodó, friss zöldségtől megfosztott állatok csak későn estefelé tejelnek –, Anastasia mindig énekel a lépcsőn, mert fél.

A hír, hogy a Posillipo egyik kerti házába beköltözött egy ember, aki meg akarja váltani a világot, a dombtetőn nem keltett különösebb feltűnést.

A meredek úton, amely Santo Strato utcájából, ahol a villanyerővel hajtott társaskocsi közlekedik, felvezet a Villa Ricciardinak nevezett település élőlényekkel zsúfolt bagolyvárába, a járókelők mellékesen beszéltek csak erről. A vidéken, már a régebbi időben, több ember élt, aki meg akarta váltani a világot. Ezért a hírt, hogy egy idegen érkezett, aki afféle Istenszagú ember, csak mellékesen említették. Semmi csodálatosat nem láttak benne. Először is idegenekről, különösen angolokról, mindent el lehetett hinni. Ezenfelül természetes és nem is ritka tünemény, hogy valaki meg akarja váltani a világot. A Mi Urunk Jézus Krisztus is megváltotta a világot.

– Ámen – mondta a micisapkás boros, amikor a pacalárus erről beszélt.

Többen ültek a hordókon, és figyeltek. A pacalárus kommunista. De itt volt a kőműves, akinek télen át nem volt munkája, s ezért most szentképeket árul és adományokat gyűjt egy távoli, bizonytalan földrajzi helyzetű, épülő kolostor céljaira. A pacalárus háromkerekű kerékpárjára ládát szerelt fel, s így hordja körbe a Villa Ricciardi és a dombtető lakásai közt a friss pacalt. Fekete, szikár ember, mindig haragos, és kitűnő előadó.

A háromkerekű kerékpárra felszerelt láda tetején, babérlombok és citromok között ízlésesen helyezi el áruját, a pacalt – kettévágott birka- és kecskegyomrot –, s egy rövid pengéjű késsel nagyon ügyesen szeleteli fel a nyers zsigereket, melyekre citromot csorgat, és így nyújtja át az ízes falatot vevőinek, akik azonmód, helyben, kenyér nélkül megeszik a szivacsszerű mócsingot.

Ez az ember kommunista. Nem hisz semmiféle megváltásban, csak abban, amit Moszkvából ígérnek. A kőműves most nem kommunista, mert szentképeket árul, s ez a szerény jövedelem visszatartja attól, hogy részt vegyen a párt életében.

A pacalárus ezt mondta:

– Az angolok mind kapitalisták. A világot nem tudják megváltani. Csak a kommunisták tudnak segíteni. Ti hányan alusztok a szobában? – kérdezte a kőművestől.

– Nyolcan – mondta a kőműves nyugodtan.

– Tudod, hány szoba van a Vatikánban? – kérdezte a pacalárus.

De a boros most közbeszólt. Ez az ember kövér. Ő is micisapkát visel és feltűnő színű kötött ujjasokat. Fiatal korában lefényképeztette magát – a színes fénykép holdas tájat mutat, a háttérben a Vezúvot, amint vörös tüzet köp az égre, s az előtérben őt magát, a borost, fekete ruhában, nyakában fehér sállal, amint kezét tisztelgő, katonás mozdulattal micisapkája pereméhez illeszti. A bort Gragnanóban veszi, és gesztenyefa dongákból ácsolt hordóban tartja. Ezt mondta:

– Tudod, hány szoba van a Kremlben?

– Sok – mondta büszkén a pacalárus.

– Tudod, hányan alusznak egy moszkvai szobában? – kérdezte most a félkarú halas.

A pacalárus elkomorodott. S mert sarokba szorították, gyorsan a hordók elé lépett, és játszani kezdett. A két fiú, akik szamárkordén hozzák fel a szent Bagnoliból a Posillipóra, a kőműves, s még egy ember, aki amerikai mogyorót árul a közeli villamosmegálló mellett – egy platán árnyékában, szemközt Caprival –, elébb hajoltak, figyelő és szakértő pillantással, mert megértették, hogy kezdődik az előadás.

Kezükben a pohárral, melyben csillogott a vörösbor, figyeltek.

A pacalárus behunyta szemét, mint aki ihletet merít. Lassú taglejtésekkel adott elő.

– Láttam Peppinót, az állatszelídítőt – mondta ünnepélyesen. – Emlékeztek reá?

Az öregebbek emlékeztek. A pacalárus érezte, hogy a pillanat szerencsés, mint ahogy az utcai előadó, aki Tasso verseit szavalja a Porte Capuana közelében, érzi a lélektani pillanatot, amikor a környező emberiséget a szó és a művészet erejével ki lehet ragadni a köznapi közönyből. Ilyen pillanatokban az utcai művész számára van valami a kéjből. Feszültség és vonzás árad az előadó felé. Csendesen kezdte:

– Egyszer, Calabriában, előadás közben, fellázadt az egyik oroszlán…

A történet nem volt egészen új. A halas és a boros már hallották. Mégis figyeltek, mert a taglejtés, az arcjáték, egyszóval az előadás minősége fontosabb volt számukra, mint a történet. Csillogó, szakértő, fekete szemmel figyeltek. Csak az ember, aki amerikai mogyorót árult, figyelt fölényes arckifejezéssel, mert üzlethelyéről, a platán alól, egész nap Caprit és a tengert látja, a főútvonalon pöfögő amerikai gépkocsikat, s ezért nagyvilági a modora. De amikor a pacalárus az elbeszélésben elérkezett a jól ismert és mindig újra ellenállhatatlan szakaszhoz, amint Peppino, a szelídítő, letérdel a fellázadt oroszlán előtt, keresztet vet, és az Atya, Fiú és Szentlélek nevében kéri, ne falja fel őt a fenevad: mindenki felszabadultan tapsolni kezdett. A pacalárus ezt a részt csakugyan jól adta elő:

letérdelt a hordók között, remegő kézzel keresztet vetett, hörögve, iszonyattól kidülledt szemmel kérlelte a láthatatlan, de a Művészet akaratából mégis különösen jelenvaló vadállatot, s aztán megkönnyebbülten állott fel, mert a siker jólesett, és úgy érezte, megmentette a becsületét.

A kövér boros könnyét törölgette, úgy nevetett.

– Látod – mondta aztán. – Van megváltás.

– Ez csak egy történet – mondta fölényesen a pacalárus, és letörölte rongyos nadrágja foltozott térdéről a port. – Nincs más megoldás, csak a társadalmi igazság.

– Ezt az újságban olvastad – mondta nyugodtan a félkarú halas.

– Te egy bolond vagy – mondta a boros.

– Az apám tengerész volt. Génuában is voltam – mondta sértődötten a pacalárus.

Fölényesen fütyörészni kezdett, és kisétált az utcára. Zsebkendőjével elhessegette a pacalról és a citromokról a legyeket. Ebben az évben már tavasz elején tűrhetetlenül sok volt a légy a Posillipón.

*

Az öreg báró, aki minden délután végigsétált a Posillipo sugárútján, a platánok és az eukaliptuszfák alatt, ezt mondta:

– Én is láttam ezt az embert. Reggel egyedül megy fel a kilátóhoz. De estefelé a feleségével megy le a Marechiaréhoz. Ott ülnek, a Finestrella erkélyén, pizzát esznek és bort isznak. Azt hiszem, nincs sok pénze. Nem igaz, hogy minden angolnak és amerikainak van pénze. Ez szemüveget visel és szandált. Nem hiszem, hogy meg tudja váltani a világot. Ez csak egy idegen, aki idejött a feleségével, itt él egy ideig, bútorozott lakást bérel, és aztán megint elmegy. Több ilyen angol élt már itt. A végén mind elmentek. – Felemelte címergyűrűs, májfoltos, öreg kezét:

– Én tudom, mert sok előkelő embert ismertem. Sajnos, az idegenek között ritka az igazán előkelő ember.

– Cavaliere – mondta a tengernagy –, vigyázzunk! A világ egyre inkább anyagias szellemű. Én személyesen ismertem Moscati doktort, és bizonyíthatom, hogy vannak emberek, akik már életükben szentek.

– Például Pio atya Foggiában! – mondta az öreg, aki estefelé a fagolyós szerencsejátékot vezette az eukaliptuszfákkal kerített körönd szélén, mely a Marechiare öblének lejárójához vezet.

Nem lehet tudni, mivel foglalkozik ez az ember, mert elegánsan öltözködik – nyáron is sötétkék ruhát visel és bőrtalpú cipőt –, s egész nap itt ül a körönd szélén, a padon. De esténként ő vezeti az utcai szerencsejátékot, melynek sok résztvevője akad. A játékosok egyenként ötven lírát fizetnek be, s aztán egy gyermekfej nagyságú fagolyót gurítanak – óvatosan – a járda peremének közelébe. Ötszáz lírát nyer, aki a játék szabályainak értelmében helyesen dobja a golyót.

– Padre Pio itt van San Giovanniban – mondotta most ez az ember.

– Néha négy napig is várni kell, amíg a látogató eléje kerülhet. Fekete félkesztyűt visel, mert Krisztus sebei vannak a kezén.

– A lábán is – mondta mély hangon egy másik öreg, aki micisapkát visel, és mankóval jár, mert a télen levágták öt elüszkösödött lábujját.

– Ez nem biztos – mondta a tengernagy.

– Egészen biztos – mondta az öreg, aki a fagolyós játékot vezeti. – A nagybátyám is volt Padre Piónál. Mikor gyóntat, virágillat van körülötte. A vendéglőben olcsó az ellátás.

A báró felemelte címergyűrűs mutatóujját:

– Vigyázzunk – mondta. – Padre Pióról sokat beszélnek. De az Egyház még nem szólt. Vannak emberek, akiknek istenszaguk van, de egy idő múltán megtudja a világ, hogy az istenszag elillant. Más a helyzet Moscati doktorral. Az Egyház már szólt…

A tengernagy, sipító hangon, közbeszólt:

– Óvatosan szólt. Ismertem én jól Moscati doktort. Járt nálam, amikor a lányom beteg volt. Szirupot írt fel, és a leányom köhögése elmúlt. Ez még nem bizonyít semmit.

– Nem – mondta rekedten, de szapora szóval a báró. – És az sem bizonyít, hogy az őrgrófnét, aki Szent Lajos terén lakik, meggyógyította a kiütéseiből. Élesztőt adott neki, és együtt imádkoztak. Tegnap voltam nála, semmi baja. Mindez nem bizonyít semmit. Novarában van egy állatorvos, aki tud embereket is gyógyítani, élesztővel. De az érsek már megengedte, hogy a Gesù Nuovo-templomban táblát helyezzenek el Moscati doktor sírja fölé, és belevéssék a jó hírt.

– Miféle jó hírt? – kérdezte gyanakodva az öreg, akinek levágták lábujjait.

– A szentség hírét – mondta a báró. Ezt a szót – „szentség” – lassan ejtette ki, szakszerűen, minden szótagot külön. – Még nem szent, még nem is boldog – mondta izgatottan. – De már a szentség híre van körülötte. Fama sanctitatis… Bevésték a márványtáblába, a templomban, a doktor sírja felett. Ez már valami. Elismerem, még nem minden. A dicsfény, amely e pillanatban a doktor feje körül van, egészen kis dicsfény. Az ilyen dicsfény még halványodhat. Nem biztos, hogy teljes erejű dicsfény lesz belőle. De mindenesetre a szentség híre és egyféle kis dicsfény van a doktor feje körül. Néha eljött hozzám. Estefelé jött, narancslevet ivott. Keveset beszélt. Ez rokonszenves volt. Nem szeretem a szenteket, akik sokat beszélnek.

– Volt esernyője? – kérdezte öregesen, kíváncsian a tengernagy.

A báró hunyorgott. A Posillipo dombja felett a narancssárga eget nézte, enyves szemmel. Tájékozatlanul morogta:

– Esernyője? Nem tudom – mondta zavartan. – Lehet, hogy volt esernyője. Igazi úriember volt.

– Még soha nem láttam szentet, akinek esernyője volt – mondta makacson a tengernagy.

Ültek a vasrácsos padon és hallgattak. Csak a báró állott, mert szüksége volt a mozgásra. Mind öregek voltak. Nem voltak rongyosak, de szegények voltak. A tengernagy is szegény volt, mert a tengernagyi inflációs nyugdíjból taníttatta fiát a nápolyi jogi egyetemen. A fiú motorkerékpáron járt, és ez is sokba került. De most ez volt a divat: a motorkerékpár, az alacsony, kis kerekű, divatos pöfögő, mint régen a hátasló. A tengernagy megértette, hogy fia, aki jogot tanul, nem járhat gyalog. De mind szegények voltak. A bárónak volt egy háza Szicíliában, de ez a ház néha, a nagy esőzések idején, bedőlt. Az ember, aki nyáron is bőrtalpú cipőt viselt, és a golyódobálós szerencsejátékot vezette, néha nyert a játékon, mert már nagy gyakorlata volt. Ötszáz papírlíra nem sok pénz, de egy napig meg lehet élni belőle, ha van hol aludni, és ismerősek a beszerzési források. Mind szegények voltak, és egyikük sem látott még szentet, akinek esernyője volt. Hallgattak, gondolkoztak.

Fiatal emberek rohantak el a Posillipo széles sugárútján, püfögő, büdös, divatos, alacsony motorkerékpáron. Utánuk néztek. Madarak repültek a Posillipo bércfoka felé, villa alakban. A nap Baiae mögött ment le, és vastag, olajos aranyfoltot hagyott a mélykék ég alján. Bagnoliban az Ilva-gyár szirénái sivítottak. Ezek a szirénák még a háborúból maradtak itt, amikor a bombákat és a halálos veszélyt jelezték.

Nápoly, különösen a kikötő körül, sokfelé lyukas volt. A bombák itt rendszertelenül pusztítottak, mert az amerikaiak nem céloztak. Később az amerikaiak cigarettát és csokoládét adtak a nápolyi lányoknak és a kisfiúknak. Különösen a négerek voltak adakozók.

Valahogy erre gondoltak, mert a báró – öreges eszmetársítás következményeképpen – ezt mondta:

– Az amerikaiaknak nincs szentjük.

Bólogattak. A báró most vívóállásba helyezkedett, mint mindig, mikor önmagával vagy a külvilággal eszmei párharcba kezdett. Kalapját mellékes mozdulattal hátratolta feje búbjára.

Egyik kezét csípőre tette, másik keze öt ujját összecsücsörítette.

Így mondta – s közben alulról felfelé lóbálta kezét, mintha labdázna:

– Az amerikaiak kénytelenek átvenni a világ vezetését. Ez nagyon veszélyes, mert nincs szentjük.

– Van szentjük – mondta a tengernagy. – Egy nő. A fiam hallotta a Nemzetközi Gyógyszertárban. Oda amerikaiak is járnak.

– Milyen szent? – kérdezte gyanakodva a báró. – Ott született, Amerikában?…

– Nem – mondta vékony, panaszos, kissé öregasszonyos hangon a tengernagy. – Csak bevándorolt. Displaced person – mondta a bárónak bizalmasan.

– E! – mondta a báró. És kezét, csücsörített ujjakkal, a magasba emelte.

Ezt az „E!…”-t mindig értették. A betű, amely már inkább hangjegy volt számukra, fonetikai helyezése szerint sok mindent jelentett, mint az egytagú kínai szavak. Jelenthette ezt: „No lám!…” Aztán: „Úgyis mindegy!” Majd: „Hohó, meglátjuk!…” Nápoly környékén, mindenfelé Campaniában, a legtöbb vitát ezzel az „E!…”-vel végezték.

A Posillipo dombja felett – ott, ahol az új futballpálya épült, s ahol a korlátról lelátni Nisida szigetére és a sziklára, amelyhez Ulysses kötözte hajóját, amikor társaival aludni tért Polyphemos barlangjába – lement a nap. Baiae és a Cap Misena fölött a domboldal házait és a bérctetőt arany csíkkal szegélyezte a fény, mint a nápolyi templomokban az olcsó festményeken a szentek fejét. Hunyorogtak, és a lebukó napot nézték. A madarak elhallgattak az eukaliptuszfák lombjai között. A levegőben gyantaszag úszott.

A tenger felett vízimadarak kergetőztek, és az ischiai hajó lassan himbált el a Marechiare öble előtt.

Minthogy ez minden este így történt, hallgattak.

Az úttest túlsó oldalán megjelent az idegen házaspár. A férfi valóban szandált viselt és fekete szemüveget. Az asszony vörösszőke volt, és nadrágot viselt. Mindketten botra támaszkodva jártak. Már nem voltak fiatalok. De még nem voltak vének sem. Céltalanul mentek. Nem sétáltak, de látszott a járásukon, hogy nem haladnak egy meghatározott cél felé. Az idegenek mindig így jártak itt a Posillipón és Amalfiban, a környéken – kissé bizonytalanul. Mint aki nem tudja eldönteni, hová menjen, de most már azt sem tudja eldönteni, elmenjen-e innen? Az öregek ültek a padon és figyeltek. Mikor az idegenek eltűntek a lejárat kanyarodójában, a báró ezt mondta:

– Nem hiszem, hogy van pénzük.

A tengernagy ezt mondta:

– A házbért rendesen fizetik. Az öcsémtől hallottam.

Az ember, aki a fagolyós játékot vezette, kissé együgyűen ezt mondta:

– Nem biztos, hogy egy ember, aki a házbért rendesen fizeti, meg tudja váltani a világot.

Az öregember, akinek lábujjait levágták a télen, ezt mondta:

– E!…

Márai Sándor: San Gennaro vére

Helikon, 2022

The post Nápoly egyik kerti házába beköltözött egy ember, aki meg akarja váltani a világot first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu