Ülünk hátul a kisbuszban hárman, középen a magyar újságíró, balján a korábbi digitális társadalomért és a médiáért felelős montenegrói miniszter, aki alapvetően Kaliforniában él, az ottani innovációs hivatal egyik vezetője volt, jobbján a szlovák nemzeti bank tanácsadóinak egyike, aki korábban pénzügyi államtitkár volt… Poénszegény vicc kezdődhetne így, ám a történet úgy folytatódik, hogy az őket szállító járművet visszafordítják az éjszaka közepén a Kijev határában felállított ellenőrzőponttól a kijárási tilalom idején, mert a küldöttség nem szerepel a beengedhetők listáján.

De akkor legalább már nem szirénázott a telefonunk, addigra abbahagyta. Amikor belép valaki Ukrajnába, óvintézkedésként ajánlják a légi riadók jelzésére szolgáló applikáció letöltését. Ebben rögzíthetjük, melyik régióban, területen vagyunk, a készülék pedig akkor riaszt, ha éppen ott támadnak az oroszok. Letöltöttük, bejelöltük, hogy Kijev és kijevi régió, és a kocsiban ültünk, amikor először érkezett a figyelmeztetés, vonuljunk bunkerbe. Néztünk egymásra, odapillantottunk a sofőrre, aztán mentünk tovább. Másnap éjszaka azonban már rendezetten vonultunk a hotel parkolószintjén kialakított bunkerbe, de hát addig még annyi minden történt.

Mindenekelőtt tehát végül bejutottunk az ukrán fővárosba, ahová a Friends of Europe nevű szervezetnek köszönhetően indulhattunk el. A nonprofit társulás zászlóshajó-programjainak egyike a European Young Leaders nevet viseli. Ennek keretében olyan, negyven éven aluli embereket gyűjtenek össze minden évben, akik másként aligha találkoztak volna: más nemzetiségűek, más területen dolgoznak, más a szenvedélyük, más a világuk. Az évfolyamokban akadnak a gazdaság, a kultúra, a média, a politika, a sport területéről érkezők egyaránt. Köztük van Valeriya Ionan digitális átállásért és európai integrációért felelős ukrán miniszterhelyettes is. Mindennek köszönhetően valósulhatott meg az út, amelynek keretében számos ukrán kormánytaggal, digitális szakemberrel, civil szférából érkező vezetővel volt alkalmunk megismerkedni, és még a független sajtó ikonikus intézményébe, a The Kyiv Independent szerkesztőségébe is eljutottunk a háború idején.

De miért tart még egyáltalán a háború? A találkozók egyikén aktuális beszélgetőpartnerünk lenyűgöző egyszerűséggel foglalta össze azt, miért hoz oly sok áldozatot Ukrajna ebben a háborúban, miért elgondolhatatlan a hazaszerető ukránoknak az Orbán Balázs-i úgynevezett realizmus:

Nem akarom, hogy a gyerekeim Vlagyimir Putyin országában nőjenek fel. Nem akarom, hogy bunkerbe kelljen őket hordanom. Ahogyan Olaszországban sem szeretnék élni.

A háború kitörése után Olaszországban időztek a gyerekekkel, a férje addig is a fronton szolgált. Nem sokáig bírták távol, hazatértek, a nő ma az ország egyik fontos programját irányítja. Ezzel a háromszöggel egyúttal be is mutatta, milyen alapvető fundamentumokért zajlik az ukránok védekezése: szabadon, békében, a hazájukban szeretnének élni.

Ezért harcolnak hát, de erről még szeretnénk mondani egyebet is, ahogyan arról is, hogyan bírja a társadalom a hadihelyzetet, hogyan szervezik a hátországot, milyen kihívást jelent a visszatérő veteránok reintegrációja, hogyan halad előre iszonyatos ütemben a digitalizáció az innen nézve olykor lesajnált országban. De legelőször is arról, mit jelent, ha a legmélyebb álmodból arra riadsz, hogy szól a sziréna.

„Szeretnék egyszer újra nyolc órát aludni”

A reggelit hattól tízig szolgáljuk föl. A liftet ott szemben találja. A bunkert pedig azon a lépcsőn éri el, a szálloda saját rendszere is figyelmeztet majd légi riadó esetén

– sokaknak ismerős lehet a hotel recepciósainak gyorstalpalója, bejelentkezéskor elmondják az alapvető tudnivalókat, a háborús országban éppen csak egy részlettel egészül ki a lista.

Az ágyam mellé tettem a farmert, a pulóvert, 2:56-kor kezdett vinnyogni a telefonom, hamarosan pedig a szálloda belső rendszere is fokozta a zajt. Öltözködés, indulás lefelé, minthogy sokcsillagos a hotel, a parkoló szintjén kialakított védelmi zóna is az: wifi, vízautomata, babzsákok, ágyak, asztalok, székek. A többség szótlan, vagy fél óra telik el, mire a telefonokra megérkezik a következő üzenet: vége, visszamehetsz pihenni. Másnap éjfél után fogtam ágyat, ám nem ment az elalvás, egyetlen nyomorult napnyi tapasztalat után ott motoszkált a tudat: úgyis mindjárt kelni kell.

Ez az egyetlen eleme a háborúnak is segít illusztrálni, mennyi megszokhatatlan kíséri az eseményeket. Meglehet, éppen a beleélési képességünk korlátja a legerősebb akadálya annak, hogy megértsük, mit jelent háborúban élni. És esetleg elgondolni, hogy

az emberek nem szeretnének háborúban élni: azért élnek abban, mert nincs más választásuk.

Már, ha az említett háromszöget (nem Putyinra, nem a bunkerre, nem a haza föladására) tekintik az életük alapjának.

És persze most a luxusbunkerről és az ország alighanem legjobban védett részéről beszélünk: milyen lehet akkor mindez Harkivban, a lift nélküli ház negyedik emeletén élő anyukának, aki két kicsit rángat le az éjszaka, a férjéről pedig csak annyit tud, hogy a fronton bármelyik pillanatban meghalhat?

Többekkel beszélgetve kiderül, ez az egyik legkevésbé elgondolható érzelmi, mentális nyomás: az állandó ébredés, a lehetősége annak, hogy eltalálhatnak. Kérdeztem sokat, állhat-e speciális hadászati ok az éjszakai támadások mögött, de nem hallottam érdemit, mindenki úgy gondolja: ez pszichikai hadviselés. A cél az, hogy az állandó készenlét, a pihenés lehetetlensége fölfalja az idegrendszert. Persze sok város jól védett, úgysem ment át annyiszor bomba, drón, lehet tán maradni is néha. Erre azonban ott az a lehetetlen morális felvetés:

melyik szülő lenne képes megkockáztatni, hogy nem viszi le, biztonságba a gyerekét?

Feldolgozhatatlan trauma, ha éppen akkor egyszer átcsúszik egy…

Ám, miközben légi riadókról írok, Kijevnek van egy azokon kívüli, békés világvárosokat idéző élete: a belvárosban nyüzsgés, újhullámos kávézók, borozó fiatalok, szép terek. Éppen csak a katonai ellenőrzőpontok, valamint az emlékezet megtartását szolgáló kiállítások üzenik meg, amit éjszaka aztán mind tudnak: háborúban élnek. Ez világlik abból, ahogyan egyszerűsödnek a mondatok, amikor a borzalmas időkről kérdezzük őket, ez világlik abból, ahogyan békeidőben giccsesnek elgondolt kérdésekbe sűrítik mondandójukat:

Tudod milyen fontos az idő, amit a szüleiddel, az apukáddal tölthetsz? Tudod milyen fontos minden perc, amit megélhetsz?

Ugyanezek a kérdések lepkekönnyűnek tetszenek a budapesti éjszakában, dermesztő súllyal nehezednek az elménkre, ha a mellettünk ülő lány Kijevben teszi fel nekünk ezeket. Igaz ez, erre is:

Nincs áram. Tudod, hogy akkor valójában semmi nincs? Nem világítasz, nem töltöd a telefonod, nem nézed a tévét, nem mosol.

Az oroszok brutális károkat okoztak az alapvető infrastruktúrában, ezért van sok sötét időszak. Az ukránok úgy szervezik a mindennapokat a hátországban, hogy tervezhetők legyenek. Beosztják, hol, mikor kell leállással kalkulálni, applikációt fejlesztettek, amelyben ellenőrizhetjük, hogy a munkahelyünkön, az otthonunkban mi vár ránk aznap. Már hogy azokra mi vár, akik nem a fronton vannak.

Meddig tarthatnak ki?

De nagyon sokan a fronton vannak. Az egyik minisztériumba tartottunk, amikor néhány tüntető nőbe botlottunk. Az aktuális sorozási szabályok miatt tiltakoztak, szerintük nem átlátható, milyen logika alapján rotálják a katonákat, szeretteik túlságosan régen vannak távol tőlük.

A látszólag katonapolitikai kérdés mögött a háború legsúlyosabb morális, politikai dilemmái húzódnak meg. Hiszen azért cserélnek ritkán, mert nincsenek elegen. És a pótlás lehetséges módja újabb generációk bevetése lehetne, általános mobilizáció jöhetne szóba. Csakhogy ez egyúttal azt jelentené, hogy a jövőről szóló elképzeléseiket is feláldoznák. Merthogy éppen azért adják sokan a vérüket, hogy a hazájuk megmaradjon, ám az csak akkor maradhat meg, ha lesznek ukrán gyerekek, ehhez pedig meg kell védeniük a társadalom egy részét a vérontástól.

Ez a kényes egyensúly addig tartható fent, amíg a társadalom támogatja.

A politika jó eséllyel követi a népakaratot, amely jelenleg még többséget garantál a folytatáshoz, ugyanakkor, ha a teljes győzelem nem lesz belátható, a tárgyalásos lezárás ideje jöhet el. Volt, aki azt mondta, néhány hónapja maximum orosz propagandaötletnek nevezték volna Kijevben az efféle gondolatmenetet, ma már felvetődik beszélgetésekben.

Erről írt címlapsztorijában a The Economist is, amely felhívta a figyelmet az ügyben mind inkább körvonalazódó generációs törésvonalra: a fiatalabbak között erősödik a kételkedés, ami nyilván nem független attól, hogy nekik a harctéren folytatódhat az életük.

Ha úgy alakul, hogy ide lyukadunk ki, mire volt jó ez a sok értelmetlen áldozat? – érkezhet az újabb kérdés.

Például arra, hogy nem vesztették a hazájuk felét. Idehaza a trianoni békediktátum talán elégséges emlékezet ahhoz, hogy érezzük, milyen fájdalmai, következményei, feldolgozhatatlan traumái vannak az óriási veszteségnek. Az ukránok kérlelhetetlen bátorságuknak köszönhetően – bármi lesz is a háború vége – sokkal kevesebbet veszítenek, mint Putyin tervezte. Megakadályozták, hogy minden úgy történjen velük, ahogyan az orosz elnök akarta. Ami erejükből telik, arra fordítják, hogy az történhessen velük, amit ők akarnak: nagyjából ezt hívják szuverenitásnak, illetve ezért vívott küzdelemnek.

A sikerükhöz szerintük elsősorban légvédelemre lenne szükségük. Volodimir Zelenszkij elnök számos alkalommal ismételgette, leginkább ez hiányzik nekik, miközben sokan tettek úgy, mintha nem értenék, miért nem élelmet vagy éppen betonkeverőt kér. Szerhij Derkach területfejlesztésért felelős miniszterhelyettes elmagyarázta nekünk, azért fontos a légvédelem, mert anélkül minden más fölösleges lehet.

Hiába építenek ugyanis újjá két vasútvonalat vagy éppen hidat, ha másnap újra szétlövik az oroszok.

Ha már hidak: építeni sem könnyű. A külföldi cégek nem mennek be az országba: túlságosan kockázatos. Embereiket, felszerelésüket veszíthetik. Ukrajnában azonban csak néhány cég tud hidat építeni, ráadásul brutális kihívás a munkaerőhiány az alapvetően férfiak dominálta szakmákban. Több ezer sofőr hiányzik például a közösségi közlekedésből, de ugyanezért nehéz a fizikai infrastruktúra építése is.

És akkor képzeljük el, hogy háború közben kell tömeges oktatási programokat menedzselni, nőket átképezni hídépítőnek, rendőrnek vagy buszsofőrnek.

Akik visszajöttek

Persze olyanok is sokan vannak, akik már visszajöttek. Minekután az ukrán társadalom máris ismerkedik azzal, milyen hatással lesz hosszú távon a háború a társadalomra. Például talán egyik kelet-európai ország sincs felkészülve arra, hogy hirtelen tízezer számra jelennek meg mozgásukban korlátozott emberek. Arról nem szólva, hogy nemcsak fizikálisan, hanem mentálisan is sokan mentek tönkre. A hazatérők között gyakori a poszttraumás stressz szindróma, több otthonban bukkanhat fel fegyver, nőhet a veteránok által elkövetett bűncselekmények száma, ahogyan a családon belüli erőszak mértéke is. A reintegráció rettenetes kihívás, ahogyan Jászberényi Sándor írja csodálatos, Mindenki másképp gyászol című regényében: nem azok jönnek vissza, akik elmentek.

Igaz, akárhogy is, de ők legalább visszajönnek. Láthatják például újra a gyerekeiket, akik közül sokan még talán nem is látták viszont az osztálytársaikat: koronavírus, háború, elszalad három-négy év az életükből.

Sokan vannak azonban, akik e korban a szüleiket is elvesztették. A program talán legmegrázóbb óráit egy civil szervezet vezetőivel töltöttük. A Gen U már nevével arra utal, hogy van egy nemzedék, amely az ukrajnai háborúban nő fel, ennek a generációnak a mentális rehabilitációjával foglalkoznak, a megkínzott lelkeket mentik. Például az egyik gyerek szeme láttára lőtték agyon a szüleit, majd ő is golyót kapott a fejébe, túlélte. A civil szervezet szakemberei igyekeznek újra az élet felé terelni a meggyötörteket, a cél, hogy gondoljanak a jövőre. Okszana Lebedeva alapító és vezető az egyik főszereplője annak a huszonöt perces filmnek, amit bemutattak nekünk, és amely például az Oroszországba rabolt, elárvult gyerekekről szól. A címe: Az ellopott gyerekkor.

Őrült verseny a technológiában: a tegnap drónja kevés, a holnapéra van szükség

Ezek a lopások, amelyek csak sokszorozzák az ukránok hitét, ám a fronton a technológia legalább olyan fontos, mint az elszánás. És ott nehéz követni a fejlődést.

Vegyük azt a példát, hogy egy nyugati ország parlamentje megszavaz egy drónszállítmányt támogatásként. Ebben az esetben, ugye, politikai vita, aztán voksolás, majd értesítés az illetékeseknek arról, hogy lehet csomagolni az eszközöket. Ezután következhet a szállítás, majd aztán a kicsomagolás, ismerkedés, hadrendbe állítás. Mindebből világos: ez időbe telik.

Az idő pedig drága: merthogy innen nézve elképzelhetetlen ütemű technológiai vetélkedés zajlik a fronton. A fejlesztők újabb és újabb szintet érnek el, hogy felülmúlják a másik fél védekező/támadó képességeit, az ellenség pedig azonnal igyekszik reagálni az újdonságra. Így újra arra kényszerülsz, hogy még magasabb szintű megoldást találj:

a háború a legnagyobb téttel zajló innovációs küzdelem a földkerekségen. Életek múlnak rajta.

Minthogy ilyen szinten zajlik a küzdelem, logikus, hogy az ukránok úgy vélik, a háború után a legfejlettebb hadiiparok egyike lesz az övék, hiszen – fájdalmukra – élesben tesztelnek minden eszközt. Ugyanakkor ebből az is következik, így tesznek az oroszok is, akiknek egyébiránt hiba alábecsülni a technológiai felkészültségét.

És ha ilyen őrült ütemben fejlődik a hadiipari technológia, a mesterséges intelligencia használata, természetes, hogy a fronton, illetve a katonai célok érdekében fejlesztett megoldások megjelennek majd a társadalom más területein is. A történelmi tapasztalat alapján ugyanis ezek az innovációk utat törnek máshol is: elég csak arra az apróságra gondolni, hogy az internet…

Ha már technológia: megdöbbentő volt látni a digitalizáció ütemét a háború sújtotta országban. Nyilván a háború mint realitás alapvetően határozza meg és gyorsítja fel a változásokat. Hiszen a légi riadók, a szétlőtt infrastruktúra, az emberhiány, a sokkal visszafogottabban zajló politikai vetélkedés miatti ellentartáshiány kényszert és lehetőséget jelent a fejlesztésre.

Az alternatív megoldásokra példa a Diia, a helyi, mondjuk így, ügyfélkapu. Már a háború előtt elkezdték a fejlesztést, minthogy stratégiai ágazatként tekintenek az IT-ra, ebben is a vezető hatalmak közé szeretnének kerülni. Ennek köszönhetően a vérontás kezdete után egy már létező stratégia fejlesztését tudták még koncentráltabbá tenni. Az applikációban hozzáférhető megannyi digitális dokumentum (a személyi igazolványtól a születési anyakönyvi kivonaton át a diákigazolványig), az állampolgárok és a cégek egyaránt végezhetik ügyeiket, az ukrán digitális átmenetért felelős minisztérium célja immár az, hogy a közszolgáltatások száz százaléka online elérhető legyen. Jelenleg több mint 20 millió polgár használja, 70 szolgáltatás érhető el rajta. Amikor Valerija Ionan beszél a víziójukról, az olyan, amit konferenciákon látni a cégükről előadó vizionáriusoktól: ami szokatlan, hogy egy közszolgáltatásért felelős politikus adja elő. Nehéz is elképzelni, hogy esetleges majdani kormányváltás esetén ne legyen veszélyben a koncepció, nehéz elgondolni a totális politikai egységet, társadalmi támogatottságot ilyen radikális változtatás mögött. És beszél arról, hogy milyen minőségűnek kell lennie az appnak, ha a figyelmünkért versenyez, minden más tartalommal, szolgáltatással, alkalmazással. Még arra is szenvedéllyel felel, hogy miként hidalják át a generációs szakadékokat: nincs idő megállni, aki nem szeretne velük tartani, azt nem kényszerítik, használhatja a hagyományos eljárásokat. Ugyanakkor szerinte a szolgáltatás minősége, könnyebbsége végül a nagy többséget kortól és iskolázottságtól függetlenül betereli a rendszerbe. Legalábbis a vezetőnő szerint.

Természetesen ilyen szót nem használunk, csak azért fogalmaztam így, hogy közben elmondhassam, miként változtatja meg a háború a nők szerepét, helyzetét a társadalomban. Persze, ismerjük a történelmet, olvastunk arról, hogy a második világháború idején hogyan vettek át munkaköröket, mivel a férfiak sokasága a fronton volt, ám egy éppen zajló háború idején mégis csak más tapasztalat látni például miniszterhelyettes nők sokaságát. A magyar politikusokhoz szokott szemnek lefegyverző volt látni a felkészültségüket, de még inkább azt: sugárzott róluk az elkötelezettség és a szenvedély. Akad köztük olyan, aki már 2014-ben önkéntesnek jelentkezett, a háború ugyanis szerinte akkor kezdődött, így segített, amiben tudott. S volt köztük olyan is, aki vacsora közben elnézést kért, félrevonult, mert gyermekét kell hívnia lefekvés előtt.

A hazaszeretet próbája

Szerencsétlenek vagyunk, hogy olyan szomszédunk van, mint Oroszország. Az Európai Unió nagyon szerencsés, hogy olyan szomszédja van, mint Ukrajna.

Egyik beszélgetőpartnerünk ezzel utalt arra, hogy – a hitük szerint – az európai közösséget is védik. Hiszen, ha feltették volna a kezüket, immár a háborús győztes, katonai veszteséget nem szenvedő Putyin lenne az EU szomszédja. Nekik köszönhetően most nem az.

Csupán néhány napot töltöttem Kijevben, de alapvető élettapasztalat volt. Olyan vezetőkkel, emberekkel beszélgetni, akik háborúban állnak egy sokkal erősebbnek látszó agresszor ellen, segít jobban érteni a világot. Jászberényi Sándor riportjai brutális erővel beszélik el, mi folyik a fronton, hogyan zajlik a véres küzdelem. Odáig én nem láthattam el, de az országot vezető elit tagjainak gondolkodásába, motivációiba belepillanthattam. Maradt is még, amit nem írtam meg, írok majd például geostratégiai dilemmákról, a The Kyiv Independent című lapról, ide most már csak annyit írok, amennyi a hazánkról szól.

Ha van a magyar közéletnek, politikának állandó nagy mondása, az arról szól, hogy a politikus szereti a hazáját. Aztán divat lesajnálóan beszélni olykor azokról az ukránokról, akik rettenthetetlenül védik a hazájukat, mintegy elvárva tőlük, hogy ne tegyék. Mi odaadnánk tán Kelet-Magyarországot csak úgy, esetleg Budapestet, ha kicsit egzaltáltabban kérik?

Szerencsére az erre a kérdésre adott válaszunkat most nem kell látnunk. Ám sokat gondolkodtam hasonlókon. Még akkor is, amikor a vonattal éppen elhagytuk Kijevet, hogy a lengyel határig menjünk, aztán újra szirénázni kezdett a telefonunk, miközben mi kötött pályán voltunk, és csak néztünk mosolyogva egymásra, és egyszerre kapcsoltuk ki az alkalmazást, hogy a mosoly maradjon meg inkább.

Gondolkodtam például azon, vajon szeretjük-e annyira a hazánkat, amennyire az ukránok a sajátjukat. Amiért lenyűgöző bátorsággal harcolnak, és alighanem azért ilyen kitartással, mert morálisan nem lehet másként: hiszen igazuk van.

Merthogy az az igazság, hogy egy agresszor megtámadott egy szuverén országot. Ebben a morális helyzetben nem kérdés, kié az igazság.

Leginkább talán ez a kérdés motoszkál bennem mindig. Nem az, hogy ki, milyen választ ad arra a kérdésre, hogy ki nyeri meg a háborút, hogyan kell véget vetni neki, mikor van az az időpont, amikor fenntarthatlanná válik a küzdelem, mik lehetnek a tárgyalási alapok, és így tovább. Hiszen minderről sok mindent lehet gondolni, számos kimenetelt lehet fölrajzolni, akárha realista forgatókönyvekkel is meg lehet mutatni, miért lenne racionális megállniuk. Ám ami igazán érdekel, az a válaszunk arra a kérdésre, kinek kellene megnyernie a háborút.

Arról ugyanis, hogy kik vagyunk, sokat elárul: mit gondolunk az igazságról.

És azt tudnunk kell, kik vagyunk.

The post „Nem akarom, hogy a gyerekeim Putyin országában nőjenek fel. És nem akarom, hogy bunkerba kelljen hordanom őket” first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu