Hányadik nyelvjárásgyűjtés volt ez a pályafutása során?

Ha jól számolom, a huszonhatodik volt egyetemi közegben. Más kutatócsoportokkal, kisebb társaságokkal több mint negyvenszer voltam már terepmunkán. A mostani helyszíneken, Székelyföldön és Moldvában előtte legutóbb 2016-ban jártunk.

Hogy kell elképzelni egy ilyen körutat?

Ez egy tanulmányút egyetemisták számára, elsősorban az ELTE Bölcsészkarára járó magyar szakosoknak. Korábban nyelvjárásgyűjtő és művelődéstörténeti kirándulásnak is nevezték, és komoly hagyományai vannak: 1971-ben volt először ilyen, hogy ilyen céllal egy busznyi hallgató ellátogatott határon túlra, tehát – a Covidot leszámítva – több mint ötven éve minden évben van, néha évente kettő is. A körutazás célja, hogy felnyissa a hallgatók szemét – szerezzenek élő élményeket arról, hogy a magyar nyelvet sokféleképpen beszélik. Persze egyetemi órákon is tanulnak arról, hogy a magyar – a világ többi nyelvéhez hasonlóan – nem egységes, és vannak olyan jelenségek, amik területhez köthetők, de ezt órákon, könyvekből, tanulmányokból, hangfelvételekből soha nem lehet olyan érzékletesen megtapasztalni, mint amikor elmegyünk egy-egy helyre, és ott valódi emberekkel valódi beszélgetéseket folytatunk.

Lehet olyan eredménye is az utaknak, amit a nyelvészet is tud hasznosítani?

Természetesen. Soha nem elég az az anyag, amit a nyelvtudomány összegyűjt a nyelv aktuális állapotáról, és az ilyen utakon rögzített hanganyagok tökéletesen alkalmasak arra, hogy nyelvi, nyelvészeti vizsgálatokat végezzenek rajta akár a résztvevő oktatók, akár maguk a diákok. Mindig van példa arra, hogy egy-egy szó, kifejezés vagy egyéb nyelvi jellegzetesség megfog egy hallgatót, és az már igazi bölcsésznek való munka, hogy utánanézzen, írtak-e már arról korábban, szerepel-e az a nyelvjárási jelenség valamilyen leírásban, esetleg szótárban. Persze nemcsak a szavakkal foglalkozunk, hanem a nyelv más szintjén megjelenő különféle: hangtani vagy alaktani jelenségekkel. Ezek persze csak nekünk tűnnek furcsaságnak, a helyiek számára a mindennapos nyelvhasználat részei.

A helyiekkel készülő interjúkból lesz a legtöbb alapanyag – a beszélgetéseken kívül milyen eszközök állnak rendelkezésre?

Eleve interjú is sokféle lehet. A hagyományos nyelvjárásgyűjtők például, amikor készítették a nyelvjárási atlaszokat, kötött interjú formájában dolgoztak. Például megkérdezték, hogy hívják a búzaföldet, amikor már learatták, és azt a választ kapták, hogy tarló – más helyeken viszont azt, hogy toru meg tolló, tehát más alakváltozatokat. Ezek a kötött formák segítenek ahhoz, hogy precízen le tudjuk írni ezeket a különbségeket. Ilyesmit is csináltunk korábban, tíz-tizenöt éve, amikor az új magyar nyelvjárási atlasz készült. Most viszont inkább azt javasoltam a hallgatóknak, hogy kötetlen beszélgetéseket indítsanak, és olyan témákról érdeklődjenek, amik egyébként hasonlítanak a hagyományos néprajzi, antropológiai interjúkhoz, mert ez pont egy olyan közeg, ahol még egészen varázslatos módon nagyon archaikus, régi történeteket, felfogásokat, élethelyzeteket tudnak meghallani.

Sikerrel jártak?

A mostani út hatalmas előnye volt, hogy az egyhetes út középső szakaszában, a Magyarfalu (Gajcsána) nevű moldvai magyar településen családoknál laktunk, és ez talán egy picit már arra emlékeztet, amit a néprajz, az antropológia, a szociológia úgy nevez, hogy résztvevő megfigyelés. Az igazi persze az lenne, ha hónapokat töltenének egy ilyen helyen, de a hallgatók így is legalább három napig részei lehettek egy család mindennapjainak – együtt ettek velük, játszottak a gyerekekkel, viccesebbnél viccesebb helyzeteket éltek át, és sokkal természetesebb formában találkoztak a helyi nyelvvel, mint ahogy egy kötött interjú esetén ez lehetséges.

Hogy lehet előre felkészülni ezekre az utakra, az interjúkra? Hogyan választják ki, hogy kit érdemes megkérdezni?

A hallgatókat úgy készítettük fel, hogy előadásokat tartottunk a helyi nyelvváltozatról, a mindennapokról, a történelemről, a nyelvpolitikai helyzetről. Ami a helyszíni előkészületeket illeti: ilyenkor általában megkérjük a polgármestert, a tanítót, a könyvtárost, a plébánost vagy a lelkészt, segítsen olyan emberekhez eljutnunk, akik hajlandóak órákat ránk szánni az idejükből, és elbeszélgetni a diákjainkkal. Igaz, most kicsit másképp volt ez, mivel nyolc éve egy hasonló úton már jártunk ebben a faluban, ahol most a legtöbbet tartózkodtunk, így az egykori szállásadómat kerestem fel. Ennek egyébként a különleges érzésével is szembesültem: hogy Facebookon vagy a Messengeren keresztül lehet egy csángó nénivel beszélgetni, olykor úgy, hogy ő inkább hangüzeneteket küld, mert a magyar nyelvben írásban problémákat érzékel, de hangüzenetben kiválóan tud kommunikálni. Vele, az ő barátaival, ismerőseivel sikerült megszervezni a szállásadók és a meginterjúvoltak körét is.

Mennyire kell vagy lehet az interjú során „kiprovokálni” egy-egy témát, ami talán jobban előhozza a helyi szavakat, kifejezéseket?

Az a legjobb, ha az adatközlő, azaz az ember, akit kérdezgetünk, arról beszél, amiről a legszívesebben társalog, hosszan és folyamatosan, és abban a véletlenszerű szövegben, legyen az öt perc vagy akár egy óra, a legtöbb nyelvjárási jelenség is előbukkan. A moldvai magyarságnak az a sajátos helyzete, hogy évszázadok óta román beszélőkkel érintkezve, román közegben élnek, ezért hihetetlen nagy a román jövevényszavak száma – ez akár elérhet egy olyan szintet is, hogy az a megértést is nehezíti a számunkra, ezért most úgy döntöttünk, hogy hagyományos témákról fogunk beszélgetni, amiben jóval több a magyar eredetű nyelvi forma.

Mint például?

Mint például a disznóvágásról, ház körüli munkákról, földműveléssel, állattenyésztéssel kapcsolatos témákról, de az emberi élet, az év mindenféle ünnepeiről és fordulópontjairól és hasonlókról is kérdezgettük őket. Illetve volt egy sajátos témánk, a helynevek gyűjtése. Ezen a különleges, nagyon távoli helyen is megpróbálta egy kisebb csapat a helyieket a dombok, patakok, völgyek, utcák, falurészek neveiről faggatni: bájos jelenség volt, ahogy egymást erősítve vagy épp vitatkozva, a helyiek próbálták felidézni ezeket a szépséges helyneveket, mint a „Paphegye” vagy az „Ördögök gátjik”.

A facebookos élménybeszámolóban azt írják, nagyon sok szívszorító történetet hallhattak. Ezek is az interjúk során jöttek elő?

Ez egy sajátos helyzet: egy ember beenged egy vadidegent a mindennapjaiba. Természetes, hogy megtartjuk a résztvevők névtelenségét, de ettől még nagyon érzékeny kutatás-etikai kérdés ez, rendkívül tapintatosnak kell lenni, miközben valakit valamiről faggatunk, hiszen óhatatlanul is eljutunk az ő személyes életének részleteihez. Ilyenkor emberi módon kell ezt megközelíteni. Ott ülünk egy emberrel, aki akár 80 éves, és az élete hihetetlenül nehéz szakaszait idézi föl. A legutóbbi körúton az egyik interjúban egy idős nő rendkívül nehéz sorsáról beszélt, a szüleit és őt is borzasztó sok bántás érte gyerekkorukban, de közben azt is elmesélte, ahogy magához vett egy elárvult kislányt, és gondoskodik róla. Erős pillanatok voltak, ahogy néhány tucatnyi hallgatóval körbeültük ezt a nagyon különleges hölgyet, és mindenki könnyes szemmel hallgatta az élettörténeteket. Aztán egy nagy csavar következett, és olyan hihetetlen mókás történetet hozott be a végére, hogy a röhögéstől majd’ leestünk a székről. Ez az egész élethelyzet kicsit talán a stoppolásra emlékeztet: beülünk valaki mellé, és néhány óra alatt olyan mélységekig jutunk el, amit nem is gondolnánk.

Fiatalabbakkal is kialakultak hasonló párbeszédek?

Nagyon jó élménye volt a mostani útnak, hogy miközben én házigazdáimat faggattam, néhány hallgatónk járta a települést és spontán elkezdett beszélgetni és barátkozni fiatalokkal a faluban. Olyanokkal, akik a román-magyar kétnyelvűségnek azon a fokán állnak, hogy inkább románul szoktak kommunikálni, és egyáltalán nem biztos, hogy bármikor szívesen beszélnek magyarul, de a két társaság egy közös kártyázásból kiindulva előbb-utóbb mégiscsak elkezdett magyarul beszélgetni.

Hogyan történik az interjúk feldolgozása?

Az utak elsődleges célja, hogy az imént elmesélt élményekhez hasonlók szülessenek. Hazatérve pedig arra törekszünk, hogy kövessük, melyik diák mit hoz ki a begyűjtött anyagokból, adunk ehhez ajánlásokat, szakirodalmi segítséget. Készülnek jelenleg is szemináriumi dolgozatok, konferenciaelőadások, amelyekben egy-egy aprócska résztémát dolgoznak föl a hallgatók, mondjuk egy képző váratlan jelenlétét, vagy egy igeidő furcsa funkcióját.

Ugye ez az a vidék, ahol még az összetett múlt idő a mindennapokban is használatos.

Azt, hogy mi most itt beszélgetünk, ott úgy mondanám, hogy »tegnap a Tamás telefonált volt, én meg most ide jöttem”. De ugyanilyen érdekes megnézni egy-egy szónak a sajátos funkcióit. Van egy jövevényszó a moldvai nyelvjárásban: pacil. Ezt mindenféle helyzetben nagyon sűrűn használják, például »mit paciltál”, azaz: mi történt veled, és még számtalan más jelentése és funkciója van, ezeket próbálják most a hallgatók a legapróbb részletekig feltárni.

Publikusak lesznek az eredmények?

Bízom benne, hogy több ilyen dolgozat is eljut a publikálás szintjéig. De ami legalább ennyire fontos, hogy sok helyen lássák, hogy még léteznek ilyen nyelvjárásgyűjtő utak. Mivel az egész magyar nyelvterületen nagyon erősen hat a köznyelv a nyelvjárásokra, azok szép lassan szorulnak vissza a kistelepülésekre, az idősek nyelvhasználatába, tehát mindenképpen negatív tendencia tapasztalható. A másik, hogy mindig magunkról beszélünk, hogy mi mit kaptunk egy ilyen úttól, de talán ez a helyieknek is számít, hogy ezt a bizonyos visszaszorulást, a nyelvjárások elkopását és történetivé válását a nyelvjárások iránti attitűd változása is kíséri, és nagyon fontos, hogy egy ember a saját beszédével, a saját nyelvváltozatával mennyire van kibékülve. Merthogy inkább el fogja nyomni magában, ha úgy gondolja, hogy az ő nyelvváltozata hibás, rossz vagy csúnya. Abban hiszek, hogy ezek az utak is hozzájárulnak ahhoz, hogy kicsit kiegyensúlyozottabbak legyenek azok, akikkel beszélgetünk, és azt hallják, hogy a nyelvváltozatuk igenis szép és értékes; a nemzeti kultúrának, a nyelvnek nagyon különleges mozaikja az, amit ott mi hallunk tőlük. Ezt más területeken is baromi sokszor megkapjuk, hogy »ó, én nem tudok olyan szépen beszélni” – mondták például nekünk korábban a Muravidéken, Lendva környékén, Szlovéniában is, ahol gyönyörűséges, csodálatos szavakat és apró nyelvi jelenségeket lehet hallani. De valószínűleg ők ezt korábban többször is megkapták magyarországiaktól vagy másoktól, hogy helytelen vagy nem jó beszéd, amit ők használnak. Ilyesmit a nyelvészet nem mond, ezek a nyelvváltozatok mind egyenértékűek..

Van-e olyan pillanat, amikor az oktató is meglepődik egy-egy szó vagy akár egy hang vagy toldalék hallatán?

Természetesen. A nyelv éppen eléggé változatos és gazdag ahhoz, hogy gyakran lehessenek ilyen élményeink oktatóként. Nekem az egyik első moldvai utamon, rögtön az elszállásolásnál szembejött egy olyan szóhasználati, jelentésbeli különbség, hogy a szoba az valami mást jelent. Nem értettem, hogy lehet, hogy csak egy szoba van, és az egy szobában ilyen sokan leszünk elszállásolva, és a szobában már lobog a tűz, vajon mit akarnak nekünk mondani? És akkor kiderült, hogy a „szóba” az ott a kályhát jelenti, és a hodály / odály jelenti azt, amit mi szobának mondunk. Úgyhogy rögtön az elején nagy nevetések közepette egy ilyen félreértést kellett tisztázni.

Ha összegyűjtenénk azokat a moldvai magyar / csángó szavakat, amikről biztos, hogy első hangzásra egyetlen magyarországi magyar sem tudná, hogy mit jelentenek, melyikkel kezdené?

Nálam az első helyen egy olyan szó szerepelne, amit egy korábbi ottlétemkor hallottam; egyetemi barátaimmal faggattuk a kedves adatközlőt, és azt mondta, hogy valaki egy utazás folyamán „megcepenyilódott”. Az világos volt a szövegkörnyezetből, hogy az említett illető rosszul lett, de nem értettük, hogy pontosan mi történt vele. Igyekeztünk kideríteni. Elájult? Nem, azt ő pontosan tudja, mit jelent az elájult, de ez valami más. Nem is lehetett a meghalt szinonimája, mert utána jobban lett az ember. Nagyon nevettünk, hogy sehogy sem sikerült kideríteni, és aztán némi szótárazással eljutottunk oda, hogy ez a „görcsöt kap” jelentésű ige. De annyira tetszik ez a szó, hogy igyekszem a saját nyelvváltozatomba is behozni. Legutóbb ráadásul azt is megtudtam, hogy a kenyér is meg tud cepenyilódni.

Valószínűleg a kenyér nem görcsöt kap.

Valóban; ott inkább talán a megszárad, vagy megpenészedik – vagy valami ilyesmi lehet a megfejtés. Aztán nagyon érdekes az is, hogy a pénzre legtöbbször a „para” szót használják, mégis sokszor hallottuk tőlük a pénz szót. Próbáltuk azt is figyelni, hogy a házigazdáink hogyan beszélgetnek egymással, és az tűnt ki ebből az egészből, hogy teljesen érintetlen nyelvjárásiasság már nem létezik, már Moldvában sem. Nekik is vannak magyarországi kapcsolataik, vannak köztük hagyományőrzők, táncosok, énekesek, tehát jártak többször is Budapesten, és vannak alapvető dolgok, amiket már átvettek a magyar köznyelvből, és önkéntelenül azt használják, ha velünk beszélnek, hogy mi megértsük.

A szavakat kiveséztük, milyen érdekességgel találkoztak a hangok és a ragozás terén?

Van egy olyan archaizmus, amit szinte csak Moldvában lehet hallani, úgy érdemes elképzelni, hogy az angol egy, azaz a „one” szónak ilyesmi hang van az elején. Ez a hang a magyar nyelvben megvolt a középkorban – a „vagy” úgy hangzott, hogy „uagy”, a „lovak” pedig úgy, hogy „louak”. Ez a hang kiveszett a magyar nyelvjárások többségéből, Moldvában viszont többször is találkoztunk azzal, hogy így ejtették az emberek, és ezt hallani hidegrázós élmény. De olyan igeidők is felfedezhetők ott, amiket mi nem használunk, mint például a „lehetett lesz” valami; és olyan képzők jelennek meg egy-egy szóban, amit elsőre talán nem is értünk, hogy mit keres ott: „ittend” meg „ottand”.

Írt arról korábban, hogy a „csángó” szó is megér egy misét. Mit lehet tudni erről?

Egy széles sávhoz tartoznak a térképen azok a települések, ahol a csinál igére használják azt a változatot, hogy „csán”. Borzasztóan érdekes szó, már csak azért is, mert itt a csinál jóval többször hangzik el, mint a magyarországi köznyelvben. Például a kaszálást nagyon régies formában úgy mondják, hogy „szénacsinálni”, és ezeken a helyeken persze „széna csánni” a rövidült forma, ami azért megüti az ember fülét. A csán forma lehetséges, hogy össze is függ a csángó népnévvel. Azaz valójában ezt az igét találjuk meg a szóban, és nem a csángál, elvándorol jelentésű formát, amire korábban gondoltak a nyelvtudósok.

Magának a népcsoportnak a meghatározása is igen problémás, ha jól tudom.

Így van, a csángó néprajzi csoport, vagy néprésznév borzasztóan összetett dolog. Általában több kisebb népcsoportot nevezünk ezen a néven, főleg Moldvában, a Kárpátokon túl, Romániában Bákó és Románvásár környékén, kicsi falvakban élő, magyarul beszélő katolikus embereket. És még pár kisebb csoportot: a Gyimesben, a Székelyföldnek a keleti csücskén élőket, illetve a hétfalusi csángókat Brassó környékén. A csángó kissé kitágult jelentésű kifejezés: sokszor a moldvaiakat nevezzük ezen a néven, de korábban, száz-százötven évvel ezelőtt csak azt a részét jelentette a moldvai magyaroknak, akiknek az ősei nagyon-nagyon régen, a középkorban vándoroltak ki Erdély középső részéről, a Mezőségről. Ezután jött még, főleg a 18. században egy másik nagyobb csoport, akik a Székelyföldről érkeztek, és ezeknek a csoportoknak nagyon elütött egymástól a nyelvjárása, idővel formálódtak valamennyire egységgé. Tehát innen, Budapestről nézve egységes valaminek tűnik ez a moldvai magyar nyelvjárás, de ez korántsem így van. Óriási különbségek tapasztalhatók benne eredet szempontjából, és ma már jóval többen vannak azok, akik a székely eredetű moldvai nyelvjárást beszélik. A mezőségi eredetű sokkal előrehaladottabb az asszimiláció tekintetében, tehát igen nehéz olyan embert találni, aki azt a nyelvjárást ma még beszéli.

Jól tudom, hogy a csángó bizonyos közegben sértő, pejoratív szónak is számított?

Bizonyos korokban és közegekben kicsit sértő volt az ottaniak számára, amolyan gúnynév, ahogy például a tirpák Északkelet-Magyarországon, és nem szerették a helyiek. A tudomány is azt tartotta jobbnak, ha moldvai magyarnak nevezzük azokat a katolikus vallású embereket, akik már évszázadok óta magyar nyelven beszélnek, és akik olyan helyen élnek, ami sosem volt Magyarország – közel van a Kárpátokhoz, de azon túl található. Ahol most jártunk, ott sem ezek a kimondott csángók laknak, de ők maguk is már elfogadták, hogy rájuk ezt a nevet használni szokták, és vidáman eljönnek mondjuk a „csángó” bálra, a Millenárisra, és ott megmutatják a népi kultúrájukat, az énekeiket, táncaikat. Úgyhogy egy ilyen kitágult, változó jelentésű néprésznév a csángó.

Mennyire alakítja a moldvai magyar nyelvhasználatot az internethasználat? Például megjelennek-e anglicizmusok?

Ha meg is jelennek, azok inkább román közvetítéssel érkeznek a nyelvbe. Az internet egyébként ott is kezd teljesen általánossá válni, már csak azért is, mert ezekben a közegekben nagyon sokan vállalnak munkát külföldön, rengetegen dolgoznak Nyugat-Európában, így a kapcsolattartás a rokonokkal, barátokkal az interneten történik. De ezt az ő nyelvhasználatukban nem annyira lehetett érezni, inkább az a jellemző, hogy a technológiával kapcsolatos fogalmaik már inkább a románon keresztül jelennek meg – nem a mi szavainkat ismerik a wifire, a jelszóra vagy a mobiltelefonnal kapcsolatos fogalmakra.

Ha már itt tartunk: szociológiai, néprajzi vonatkozásban milyen érdekességeket tapasztaltak? Amit egy, a világ túlfelén levő országban járva úgy neveznénk, hogy kultúrsokk.

Nem értek annyira ehhez a területhez, ennek is megvannak a maga kutatói, kiváló tudósok, például Erdélyben, akik a moldvai magyarok mindennapjait kutatják, így aztán csak személyes benyomásokat tudok mondani. A hallgatóim visszajelzései alapján az egyik legjellegzetesebb vonás az a helyiek nagyon erős vallásossága. Itt ez olyan mértékben átszövi az emberek jelentős részének a mindennapjait, amit mi csodálkozva nézünk. Általános a templomba járás, nemcsak minden vasárnap a misén, hanem az egyéb rítusokban való részvétel is, valamint az otthoni imádkozás, az étkezések körüli imádkozás, az útszéli szakrális helyek megtisztelése. Tehát ha moldvai falvakban járunk, az első legszembeötlőbb dolog, hogy szinte minden sarkon egy szentképet, Szűz Mária szobrot, feszületet látunk, és az emberek rövid imával vagy keresztvetéssel kísérik, amikor elhaladnak előtte. Ugyanúgy erőteljes ennek a jelenségnek a lecsapódása a házakban, legyenek azok akár régiesebbek, vagy akár a mi felfogásunkhoz képest is ultramodern épületek: ott is megjelennek ezek az erős vallásosságra utaló jelképek.

Mi a helyzet a helyi konyhával, gasztronómiával?

A nálunk megszokottól nagyon eltérő a mindennapi étel- és italkultúra, és ezt bőségesen volt módunk megtapasztalni, mert a helyiek jóvoltából sokszor alig bírtunk felállni az asztaltól, olyan puliszkákat, sült húsokat, cibreleveseket, számunkra ismeretlen savanyúságokat fogyasztottunk. Meg tőtikét, amit ott leginkább galuskának neveznek, és a mi töltött káposztánknak a rokona, szőlőlevélbe csavart darálthúsos étel. Természetesen megkínáltak minket a pálinkájukkal, saját borukkal is: Moldvában az éghajlati viszonyok miatt jellemzőbb a borászat, mint Székelyföldön vagy Erdélyben. A moldvai emberek mindennapjai egyébként nem állnak távol a mienktől, de akadt pár furcsa dolog, amire felkaptuk a fejünket: amikor például valaki népviseletben rollerezett velünk szemben az utcán, mert éppen ment egy ünnepségre. Tehát a modernitás és az archaizmus néha egészen furcsa módon keveredik az emberek mindennapjaiban. De véletlenül sem szeretnék általánosítani, ezek csak egyedi tapasztalatok.

Nyolc éve járt legutóbb arrafelé hasonló körúton. Mi az, ami leginkább megváltozott azóta?

Erős gazdasági fejlődés érezhető, talán részben a külföldi munkavégzés és az onnan visszaérkező pénzek hatására – a lakókörnyezetek, az utcák némileg felzárkóztak a magyarországi vagy az európai átlaghoz. Szerencsére a magyar nyelv használatán nem éreztem olyan elképesztő nagy változásokat, tehát, akikkel beszélgettünk, legyenek akár fiatalok vagy idősek, még ugyanúgy őrzik a magyarnyelvűséget, és a mindennapjaikban ugyanúgy használják a nyelvet, mint azt korábban is láttuk. De azt azért hozzá kell tenni, hogy ők egyre kevesebben vannak – azaz egyre kevesebben beszélnek magyarul.

The post „Nem értettük, mi történt azzal, aki megcepenyilódott” first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu