Február közepén, egy csütörtöki reggelen Mária elindult otthonról. Fázósan húzta össze magán a kabátot, és szaporázta a lépteit, hogy minél előbb letudja a kötelező köröket, és visszamehessen a melegbe. Mégis lefékezett, amikor egy mátyásföldi HÉV-megállóban összeakadt a tekintete egy rosszul öltözött, könyékig a kukában turkáló fiúéval.

Hol lehet visszaváltani a közelben?

– szólalt meg a gyerek elsőként. Mária minden igyekezetével próbálta leplezni a döbbenetét, közben végigmérte a fiút. Az időjáráshoz képest jócskán alulöltözött, szakadt cipő volt a lábán. A tekintetében a nő szerint a kimerültség és a kilátástalanság tükröződött. Mária zsebkendőt nyújtott neki, beszélgetni kezdtek, majd egy ponton meghívta magához a fiút. Ő pedig, talán a döbbenet miatt, egy pillanatra félretette a bizalmatlanságát, és igent mondott az invitálásra.

Laci – személyiségi jogainak védelme érdekében hívjuk így a cikkben, nem ez a valódi neve – elmesélte Máriának, hogy az anyja már nem él, vonatbalesetben halt meg – nem tudni, mikor. Az apja egy kistelepülésen él, de róla keveset árult el, csak annyit, hogy súlyos alkoholproblémái vannak, és nem akar visszamenni hozzá. „Az olyan lenne, mintha utcáról utcára mennék” – mondta.

A nő otthonában a fiú vett egy meleg fürdőt, majd együtt megebédeltek. Közben Laci egyre jobban megnyílt, egyre több dolgot árult el magáról: hogy szereti a fánkot, a tejet meg a focit, szeretne tanulni, majd később dolgozni. Kertész akar lenni. „Azt mondta, ha lenne itt nálunk a kertben valami munka, nagyon szívesen nekiállna, akár azonnal” – mesélte a közös együtt töltött időről Mária. Ám nemhogy a kertészkedés nem valósult meg, a történet innentől egyre csak sötétebb lett, a meséből visszazökkentünk a jogszabályok és a bürokrácia valóságába.

Nem lehet csak úgy befogadni

Az ebéd után Laci azt mesélte Máriának, hogy vonattal jött fel a fővárosba, azóta napközben „üvegezéssel” próbál összeszedni valamennyi pénzt, az éjszakákat egy-egy villamoson vagy HÉV-szerelvényen próbálja átvészelni. Szinte azonnal el is aludt, ahogy befeküdt az ágyba, Mária pedig telefont ragadott.

Amikor arról kérdeztem Máriát, miért döntött úgy, hogy hazavisz magához az utcáról egy vadidegent, meg sem próbált racionális magyarázatot adni, helyette kijelentette:

Ez volt a helyes, mi mást tehetettem volna?!

Elmondása szerint máskor is előfordult már, hogy a gyerekei szerencsétlenebb sorsú ismerősei meghúzták magukat náluk pár napra. Ez viszont merőben más helyzet volt, ugyanakkor tudatában volt annak, hogy nem vihet csak úgy haza egy ismeretlen gyereket az utcáról.

Először a területileg illetékes állami intézményt, a Napraforgó Család- és Gyermekjóléti Központot tárcsázta. Ott nem foglalkoztak azonnal a bejelentésével, „értekezlet van” – mondták neki. Mária több intézményt és hivatalt felhívott ezután, de sehol nem tudták megmondani neki, ki az illetékes, kihez kellene fordulnia Lacival. Végül a Menhely Alapítvány munkatársa tanácsolta neki, hogy legrosszabb esetben menjenek el a rendőrségre, ahol egyebek mellett a gyerek apja ellen is tehetnek feljelentést. Közben a Menhely Alapítvány munkatársai szintén felvették a kapcsolatot a Napraforgóval, és ennek hatására nem sokkal később kiment a helyszínre az intézmény két gyermekvédelmi szakembere.

Máriát ekkor érte az újabb döbbenet.

The post Nem lehet csak úgy hazavinni egy gyereket az utcáról, még akkor sem, ha neki az lenne a legjobb first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu