A tudományos-fantasztikus irodalom jelentős átalakuláson ment át az elmúlt évtizedek során, amelyben elvitathatatlan szerepe van a tudományos és technológiai fejlődésünk elképesztő tempójának. A műfaj klasszikusait felidézve joggal állítható, hogy bizonyos történetekben nemcsak lejegyezték vagy továbbgondolták a kutatásokat, hanem konkrét inspirációként is szolgáltak azok számára.

Vegyük példának Jules Verne 1865-ös Utazás a Holdba című regényét, amely az Apollo-program tudósai, köztük Wernher von Braun szerint közvetlen előképként szolgált számukra a modern űrkutatás megalapozásakor, de ott van még William Gibson 1984-es Neuromancer című kötete és az abban megjelenő mátrix is, amelyről nem túlzás azt állítani, hogy az internet és virtuális valóság előfutára volt.

Ezek egyáltalán nem kiragadott példák: több tucat olyan kütyü áll rendelkezésünkre, vagy áll fejlesztés alatt napjainkban, amelyek sci-fi történeteken alapulnak – lásd: önvezető autók, robotok, 3D-nyomtatás. Igen ám, de a technológia innovációnk és a tudományos kutatások tempója manapság már olyan mértéket öltött, amivel egyre nehezebb tartania a lépést a sci-fi irodalomnak.

Ennek hatására a műfaj nagyjai, és feltörekvő egyéniségei egyre inkább korunk világára és annak problémáira reflektálnak. Remek példa erre a modern sci-fi írók egyik legígéretesebb szerzője, Ray Nayler, akinek elolvastuk két, hazánkban 2024-ben megjelent kötetét: Az óceán szeme és a Mamutrezervátum címeket viselő alkotásait.

Látjuk, mit tartogat a jövő?

A tudományos-fantasztikus irodalomnak van egy skálája, ami a kemény, tényekhez igazodó világoktól a teljes bullshitig terjed, a mellébeszélés azonban mindenhol jelen van. Gondoljunk csak a fénysebességnél gyorsabb utazásra, ami fizikailag lehetetlen egy embernek. Számomra egy nagyszerű tudományos-fantasztikus történet kevésbé arról szól, hogyan alkalmazzák a tudományt, inkább az olyan, embereket foglalkoztató kérdések megválaszolásáról, amelyek jelenleg zajlanak a világunkban. Ez a csodálatos a sci-fiben: nézőpontokat biztosít, hogy az élet különböző elemeire összpontosíthass

– mondta Ray Nayler egy 2022-es interjújában, amelyből egyből kiviláglik, hogy a modern írók mekkora utat tettek meg a nagy klasszikusok óta. Ez a fajta, napjaink problémáit analizáló, majd továbbgondoló hozzáállás abszolút jelen van az író műveiben: Az óceán szeme például éppúgy felszólal a technológiai cégek túlhatalma ellen, mint a természeti kincseink kiszipolyozásával szemben.

Ezek kapcsán azonban egyből felmerülhet az olvasóban, hogy amennyiben az adott szerző nem rendelkezik kellő háttértudással a témában, egyből kilóghat a lóláb. Szerencsére, esetünkben erről szó sincs, ugyanis ahogy Kim Stanley Robinson esetében felesége környezeti kémiai ismeretei abszolút tetten érhetőek A jövő minisztériuma című magnus opusban, úgy Ray Naylernél a Békehadtestnél és a Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatalnál (NOAA) eltöltött évek mutatkoznak meg.

Az említett történet sajátossága, hogy számos klasszikus alkotástól eltérően nem a világűrben keresi az idegen intelligenciát, hanem a még napjainkban is nagyrészt feltáratlan – ám a modern kutatások középpontjában lévő – óceánok mélyén.

A sztori egy hiperintelligens polipfajra fókuszál, amelynek a pletykák szerint saját nyelve és kultúrája fejlődött ki.

The post Nincs egyszerű dolguk a sci-fi íróknak: a fikció ma már közelebb áll a valósághoz first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu