Rozsavában az Asia Hotelben lakom. Húsz dollárba kerül egy éjszaka. Van meleg víz, internet és többnyire elektromos áram is. Itt van Khamesli legjobb biztonsági szolgálata. Egy vaskapun keresztül, szűk lépcsőn jutunk el a recepcióhoz, amit egy lengőajtó választ el a folyosótól, ahol a szobák nyílnak. Az ember nem a két centi vastag, fehérre mázolt vasajtó miatt pihen nyugodtan. A recepció melletti kanapékon alszik a hotel teljes személyzete a menedzsertől a takarítókig.

Észrevétlen senki sem jut át rajtuk. Mivel mindig napkelte előtt kelek, nem tudok kimenni úgy az utcára, hogy ne kelteném fel a fiúkat.

Khameshli hajnalban sötét és hideg. Nincs közvilágítás. A hotel aljában ugyan van egy barátságos kis kávézó, de hét előtt nem húzzák fel a rolót. Egy kioszk áll az út mellett, öt perc sétára. Ott szoktam kávézni. Egy ötvenéves olasz eszpresszógép áll az egyik polcon. Működik, de öregesen és lassan. Az ősz hajú kurd tulajdonos, amikor meglát az utcán, beindítja a gépet, hogy ne kelljen várni. Általában én vagyok az első vendég. Nem lakhatnék közelebb a város központjához. A hotel mellett kezdődik a piac.

Khamesliben tényleg mindent megvehet az ember. Ruhát. Lépesmézet. Kilencmilliméteres kézifegyverlőszert. Öcalanos telefontokot. A kézzel varrt bőr pisztolytáska harminc dollár. Ha kettőt veszel, huszonöt darabja. Hajnalban persze még minden kihalt. Az árusok csak akkor húzzák fel a redőnyt, ha felkelt a nap.

A szűk sikátorok között azonban már dolgoznak a pékek. A levegőben száll a friss kenyér illata. Egy mézárus boltjában szoktam reggelizni. Joghurtot, mézet, kenyeret és teát.

„Kidobom a szemét valakinek az üres töltényhüvellyel?”

Éppen végeztem a reggelivel, amikor megérkezett a kurd önvédelmi erők női tagozatának üzenete. Jóváhagyták a kérésemet, hogy meglátogassam az egyik harcoló alakulatukat, de előtte berendeltek tízre a főparancsnokságra pofavizitre. A Közel-Keleten így működnek a dolgok. A személyes kapcsolat mindent felülír. 2015-ben húsz perc teázás után csatlakozhattam egy harcoló pesmerga csoporthoz, mert az ügyintéző szimpatikusnak talált.

Olyan is volt, amikor két napot töltöttem a fogdán, mert nem tettem jó benyomást. Ez utóbbi az egyiptomi–izraeli határátkelőnél történt, még 2012-ben. Az egyiptomi nemzetbiztonsági tiszt nem vette valami jó néven, amikor visszakérdeztem:

Árulja már el, az üres töltényhüvelyeket hogyan lehetne fegyvernek használni, kidobom vele valakinek a szemét?

Vicceskedésemet azzal honorálta, hogy megvádolt fegyvercsempészettel. Két napig tartott, míg az ügyész ejtette a vádakat és elmehettem az El-Arís-i rendőrségről. Tanulság: azóta nem viszek a szerkesztőimnek háborús szuvenírt.

Izgatottan vártam a találkozást.

A YPJ az utóbbi években nem nagyon engedte a külföldi újságírókat a harcoló alakulatai közelébe. Részben az állandó háborús helyzet miatt: drónok, rajtaütések, frontvonalak, amelyek egyik napról a másikra elmozdulnak. Részben pedig azért, mert a nyugati sajtó túl gyakran csinált belőlük egzotikumot.

2015-ben a világ hirtelen beleszeretett a „hirtelenszép fegyveres nők” történetébe. A kobani ostrom idején készült fotók bejárták a világsajtót, a képekhez tartozó narratíva gyorsan elkészült: bátorság, szabadság, hollywoodi arcok, poszterkompatibilis hősiesség. A nyugati média csodálta a szépségüket és a vakmerőségüket, filmsztárokhoz hasonlította őket. Az viszont sokszor elsikkadt, hogy

a kurd önvédelmi erők női tagozata nem marketingfogás, nem PR-trükk, és végképp nem egy különleges „színes” lábjegyzet az Iszlám Állam elleni háborúban.

Mi, kívülállók, örömmel közöltük a fiatal nők fotóit – a halálukról már ritkábban számoltunk be. A hősök nem halnak meg ugyanis, csak „újratöltenek”. A halállal oda a varázs. Pedig a YPJ veszteségei nagyok voltak az elmúlt években: sokan közülük minden értelemben veteránok, akik nem egy csatából jöttek ki, hanem egy évtizedből. Érthető, hogy nem akarnak többé azokra a kérdésekre válaszolni, hogy „miért lövöldöznek, miért nem foglalkoznak lányos dolgokkal”.

Ami különösen beszédes: a „forradalomról” nem nagyon kérdezik őket. Pedig a YPJ – és az egész projekt, amelyben a YPJ értelmet nyer – forradalom nélkül nem érthető.

Nemcsak fegyveres szervezet, hanem egy radikális társadalmi kísérlet következménye: annak a gyors, erőszakos és sokszor ellentmondásos átalakulásnak, amely 2011–2012 körül végigsöpört a szíriai kurd társadalmon. Pláne egy olyan patriarchális közegben, mint a Közel-Kelet, ahol a közösségi rendet sok helyen a család, a törzs, a vallási és hagyományos tekintélyek tartják össze – és

ezekben a rendekben a nő ritkán politikai alany.

A YPJ (Yekîneyên Parastina Jin – Női Védelmi Egységek) 2012-ben szerveződött intézményes formában a férfi YPG párjaként. A szíriai állam akkor több kurd többségű térségből részben kivonult, és a hatalmi vákuumban a helyi kurd erők kezdték megszervezni a biztonságot, az igazgatást, majd fokozatosan egy saját politikai rendszert. A női fegyveres struktúra nem „később jött”, és nem „különlegesség” volt: a mozgalom számára az elejétől fogva a rendszer egyik tartóoszlopa.

Ennek az ideológiai motorja Abdullah Öcalan börtönben írt szövegvilága volt – a kurd mozgalom belső nyelvén sokszor manifesztóként idézett írások sora. Öcalan a 2000-es évektől látványosan elfordult a klasszikus nemzetállami programtól, és a „demokratikus konföderalizmus” nyelvén kezdett beszélni: alulról szerveződő önigazgatásról, közösségi döntéshozatalról, ökológiáról és mindenekelőtt a nők felszabadításáról. Az egyik központi tétele – amelyet a kurd mozgalom újra és újra visszamond – az, hogy

a Közel-Kelet történelmi alávetése a nő alávetésével kezdődött; vagyis a női szabadság nem „külön ügy”, hanem a politikai szabadság előfeltétele.

Ez a gondolat nem maradt elmélet: intézményesült.

A rozsavai struktúrákban megjelent a társelnöki rendszer, a női kvóták, a külön női intézmények és a „jineológia” – a nők társadalmi tapasztalatára épített saját tudás- és nevelési program. A YPJ ebben a keretben több volt, mint egy fegyveres egység: a rendszer önigazolása. Azt állította, hogy a nő nem csupán a közösség „megvédendő” része, hanem annak aktív, felelős szereplője: ha a közösséget támadják, ő is fegyvert fog; ha a közösség újrarendezi önmagát, ő nem díszlet, hanem szervező erő.

A világ persze először nem ezt látta meg, hanem a háborút. Az Iszlám Állam elleni harc, a kobani ostrom, majd az azt követő offenzívák tették a YPJ-t globális jellé. A női harcos képe egyszerre lett propagandaeszköz és ellenpropaganda: a dzsihadista nőellenesség tükörképe, a „modernitás” képeslapja a romok között. Közben a valóság egyre sötétebb lett: hosszú frontszakaszok, városi harcok, tömegsírok, eltűnések és a háború utáni háború – őrzés, táborok, foglyok, belső biztonsági műveletek, az Iszlám Állam hálózatainak újraszerveződése.

A YPJ történetének ezért van egy kimondatlan része is: a fáradtság, az ideológia súlya, az állandó fenyegetés, valamint az a tapasztalat, hogy a külvilág sokszor csak addig érdeklődik, amíg a kép jó. Amíg a női harcos egy könnyen fogyasztható mítosz.

Ha ma valaki a YPJ-t akarja megérteni, annak nem elég visszanéznie a 2015-ös fotókat. Meg kell értenie azt is, hogy ez a szervezet egy ideológiai programból nőtt ki: Öcalan manifesztóként olvasott téziseiből, a kurd mozgalom társadalomátalakító ambícióiból és abból a kemény tapasztalatból, hogy a Közel-Keleten a „női felszabadítás” nem szlogen, hanem frontvonal.

A YPJ-t ezért nem lehet pusztán fegyveres alakulattá egyszerűsíteni – és nem lehet pusztán romantikus ikonként sem kezelni. Egy háborúban született, háborúban edződött társadalmi állítás: hogy a rend, ami eddig volt, nem a természet törvénye.

A rozsavai forradalom jelképe a nemi egyenlőség lett. A nők ezt a vérükkel fizetik meg.

A takfiri dzsihadista csoportok kiemelt célponttá tették a női alakulatokat. Egy YPJ-harcos nem esik fogságba.

Megerőszakolják, megkínozzák, megölik.

Az Iszlám Állam regnálása alatt a nők az utcára sem mehettek férfi kísérő nélkül. A foglyokat haszonállatként árulták a pénteki piacokon. Nagy riadalmat okozott, amikor kiderült, hogy Kobaninál nőkkel kell harcolniuk. Az imámjaik fatvát adtak ki, miszerint akkor is érvényes a dzsihád, ha valami alantas állat vagy egy nő öli meg őket.

Szíria dzsihadistái égnek a bosszúvágytól. Míg azonban a férfiakat ellenségnek tekintik, a harcoló nőket istenkáromlásnak. Ezt pedig jól illusztrálja az a január végi eset, amikor egy virális videóban egy fegyveres férfi – a szíriai kormányerők világához sorolt figura – Rakkában egy elesett kurd nő levágott hajfonatát lóbálta a kezében, mint egy trófeát.

„Úgy érti, megölnek minket?”

Egy szürke betonépület alagsorában találkoztam a YPJ sajtószóvivőjével. Alacsony, fekete hajú, kurd nő – kézfogással üdvözölt. A védelmi erők férfi tagozatának tagjaival ültünk és teáztunk, közben arról faggatott, hogy miért akarok találkozni valamelyik harcoló női brigáddal.

„Elküldtem a kérdéseimet” – mondtam.

„Megkaptuk. A jelenlegi helyzetben azonban nem szoktunk engedélyt adni a sajtónak.”

„Azt gondolom, hogy mindenképpen nyilatkozniuk kellene.”

„Miért?”

„Mert összeomlott a front, feladták Rakkát és Deir-ez-Zórt.”

„Visszavonultunk, nem legyőztek minket.”

Megfagyott a levegő a szobában. Biztosra vettem, hogy ezzel a mondatommal keresztet vethetek az interjúra.

„Nem gondolom, hogy legyőzték magukat. A helyzet azonban nem túl jó. Az arab törzsek oldalt váltottak” – próbáltam tompítani.

„Egy arab haval [kurd nyelven az »elvtárs”, női nemben – a szerk.] sem hagyott ott minket.”

„Arab nők is harcolnak a soraikban?”

„Persze. A YPJ-nek nincsenek etnikai elvárásai.”

„Azért szeretnék beszélni a harcoló alakulatok tagjaival, mert Szíria átmeneti elnöke Ahmed es-Saraa, az al-Káida alapítója Szíriában. Nem gondolom, hogy a világnézetének meghatározó eleme lenne a nemi egyenjogúság. Az új iszlamista kormányzat politikája pedig magukat fogja érinteni leginkább.”

„Úgy érti, megölnek minket?”

„Úgy.”

A nő elnézést kért, és kiment a szobából telefonálni.

„Rendben. Találkozhat egy harcoló brigáddal. Azért kap külön engedélyt, mert utoljára Kobani ostromakor készített interjút a YPJ-vel. Indulhatunk?” – mondta, amikor visszajött.

„Igen” – feleltem. A szobában mindenki felállt, és kivonult a folyosóra. Felvettem a bakancsomat, majd elindultam a kapu felé.

„Nem arra megyünk” – mondta a nő. Fém csikorgását hallottam, a férfiak csapóajtót álltak körül. Nem tűnt fel, amikor bejöttem az épületbe.

„Erre” – mondta a nő, és elkezdett lemászni a falba vájt vasbeton lépcsőn. Mentem utána.

Húsz percen keresztül lehajtott fejjel gyalogoltunk az alagútban. Táblák jelezték az elágazásoknál, mi merre van, kurmándzsi nyelven. Nem tudom megmondani, milyen mélyen voltunk, de nem hallottam a város zaját. A bakancsok alatt cuppogó sár visszhangzott a betonfalakon.

„A világ, amiben felnőttem, a szemem előtt hullik darabokra”

A rozsavai nagyvárosok alatt alagútrendszerek futnak, mint a Gázai övezetben. Ez az aszimmetrikus háború következménye. Ha nincs légvédelmed, ne maradj a felszínen. A drón, a hőkamera, a műhold mindent lát. Ha nem tudod uralni az eget, jobb, ha lemész a föld alá. Ezt diktálja a túlélés matematikája.

Az elmúlt húsz évben már a „föld alatti műveleti térnek” külön katonai doktrínái lettek.

Napjaink háborúiban az alagút már nem mellékszál, hanem a harcok központi eleme. Egy külön világ, saját szabályokkal – és persze jellegzetes szaggal. Az alagútrendszer időt vesz el az ellenségtől, és időt ad a védekezőnek. Elrejti a mozgást, a parancsnoki központot. Lőszerraktár és kórterem a romok alatt – attól függően, mire van szükség.

Gázában ez már ipari mértéket öltött. A Hamász alagútjai pókhálóként szövik át az egész övezetet. Egyszerűek és multifunkcionálisak. Lehet belőlük észrevétlenül támadni és észrevétlenül eltűnni, jók a csempészetre is. A föld alatti alagútrendszerek tulajdonképpen a felszíni városok tükörképei. Minden reguláris hadsereg rémálma bemenni: garantáltan megugranak a veszteségek, ha fel akarod számolni ezeket.

A kurdoknál a technika ugyanaz, csak a hangsúlyok kerülnek máshová. A kurdok nem építenek alagutat az ellenséges terület alá, hogy civileket támadjanak – a török drónok és rakéták ellen azonban valahogyan védekezni kell.

A kurdok pedig majdnem egy évtizede készülnek arra, hogy Dél-Szíria és Törökország felől egyszerre indul offenzíva ellenük – ez praktikusan tíz év alagútásást jelent. 2026 elején a riportok már több száz kilométernyi, megerősített alagútrendszerekről számolnak be Haszaka és környéke alatt – a Reuters is említ egy kész alagútrendszert az Abdelaziz-hegy környékén.

Gáza és Kamisli között nem romantikus a párhuzam. Annak a cinikus tanulsága helyezi egy lapra őket, hogy hogyan tudsz túlélni számban és hadtechnikában jelentősebb fölénnyel szemben, de legalábbis komoly véráldozatokra kényszeríteni az ellenségedet. Gázában az alagutak a támadó infrastruktúra részei – az október 7-i támadásoknál a palesztin milicisták arra használták az alagutakat, hogy kitörve a blokád alá vett övezetből civileket mészároljanak le és túszokat szedjenek.

Rozsavában az alagutakat védekezésre építették.

Fogalmam sem volt, hol lehetünk, amikor az egyik YPG-harcos elkezdett felfelé mászni egy létrán. Szűk lyukon tuszkoltuk keresztül magunkat, melynek a végére az alagút kiszélesedett. Elvakított a fény, amikor kinyitották az ajtót. Egy középületben voltunk, fényesre suvickolt gránitlapok között. Megeskettek, hogy nem írhatom le a pontos helyet.

Egy szobában ültettek le, kaptam újra teát. Egy íróasztal mögött ülő férfi kérdéseire kellett válaszolnom. A Szíriai Védelmi Erők biztonsági tisztje lehetett, aki meg akart győződni arról, hogy tényleg jó ötlet-e odaengedni a csapatokhoz egy nyugati újságírót.

A kurdok alapvetően roppant udvarias nép, és a vendéglátás szabályai nekik is ugyanúgy szentek, mint az araboknak. Nem vágják az ember arcába, hogy eladta őket a Nyugat és kiszolgáltatta az Al-Kaidának. Ehelyett azt mondják: „Sajnos igen”. A rövid válaszban a világ összes fájdalma is benne van. Általában nem tesznek senkit személyesen felelőssé az országa vagy a katonai tömbje politikájáért, amihez tartozik.

Persze akad kivétel.

„Hát nincs maguknak lelkiismeretük?” – kérdezte a biztonsági tiszt úgy negyven perc udvariaskodás után.

„Nincs” – feleltem. Biztosra vettem, hogyha az első szűrőn sikerült is átmennem, most hasaltam el a másodikon.

„Tisztában vannak vele, hány dzsihadista indul majd el Európa felé?”

„A politikusok tisztában vannak vele. A lakosság nem igazán.”

„Miért nem figyelmeztetik az embereket?”

„Az Egyesült Államok messze van a gyalogos beszivárgáshoz. Az Európai Unió kül- és belpolitikáját pedig megosztja az ukrajnai háború. Az egyik blokk minden segítséget meg akar adni Ukrajnának, és készül a háborúra Oroszországgal. A másik blokk minden létező módon akadályozni akarja, hogy Ukrajna segélyeket kapjon az olcsó orosz energiahordozókért cserébe.”

„Maga szerint érdekelni fogja az öngyilkos merénylőket, hogy melyik áldozatuk mit gondol az ukrajnai háborúról?”

„Nem.”

„Miért nem mondanak semmit?”

„Mert Szíria beemelésével a közbeszédbe konkrétan a saját céljaik sorolódnak hátrébb.”

„Eldöntötték, hogy Ukrajna fontosabb, mint a saját civiljeik?”

„Nem tudom.”

„Maga újságíró. Muszáj tudnia valamit.”

„Azt tudom, hogy a világ, amiben felnőttem, a szemem előtt hullik darabokra.”

„És mit tesz ellene?”

„Járatom a számat, mint általában az európaiak.”

Ezután roppant kellemetlen hallgatás következett. Végül visszajött a YPJ szóvivője.

„A haval várja magát.”

„Ki?”

„Nem maga akart egy arab havallal beszélni?”

„De igen.”

„Indulhatnak.”

Tisztátalannak tartják a meggyalázott nőket

Hosszasan autóztunk a nedves, szürke ég alatt. Először Kamislit hagytuk el, majd a betonutakat. Onnan tudtam, hogy valahol a tűzszüneti határoknál lehetünk, hogy egyre kevesebb lett az aszajish ellenőrzőpont. Egy villa mellett álltunk meg. A falakat kézzel festett kerámiák borították, a kétszintes épületet kert vette körbe, és a ház mellett úszómedence állt. Pompás épület volt, egy gazdag emberé lehetett valamikor. Most üresen állt, a gyümölcsfák elvadultak a kertben, az üres medencében állt a szemét. Fegyveres nő fogadott a kapuban, katonai ruhában. Aggodalmas tekintettel fogott kezet velünk.

Az egész egység kijött megnézni a külföldi újságírót. Mindegyikkel kezet fogtam, elmondtam, hogy miért jöttem. Látványosan zavarban voltak, kerülték velem a szemkontaktust. Nem égtek a vágytól, hogy interjút adjanak, de parancsot kaptak. Az udvariassági körök és egy tea után két műanyag széket tettek ki a villa üvegajtaja elé. Valahol a távolban felugatott egy gépkarabély, amitől összerezzentem. A nők nem is hallották.

Hittem is, meg nem is, hogy arab nők is szolgálnak a YPJ-ben. Ellentétben az arab törzsek férfijaival, akiknek közösségi megítélésük nem változik, ha érdekük szerint valamilyen fegyveres csoporthoz csatlakoznak, a nőkkel egészen más a helyzet. Az arab nők azért maradtak a YPJ-ben, mert nem volt hová visszatérniük.

Az etnikai kisebbségeket leszámítva a kurdokat az archaikus ultrakonzervativizmus jellemzi. Identitásuk alapja a vallásuk és az etnikai hovatartozásuk, nemzettudatuk sincs nagyon. Mindez igaz az arab törzsekre, de igaz a jazidikra is, akiket, bár a kurdok kurdnak tartanak, kasztrendszeralapú, zárt közösségben élnek, ahová csak beleszületni lehet. Igaz, annak is megvannak a feltételei.

A jazidik azért voltak az Iszlám Állam kiemelt célpontjai, mert zoroasztriánus elemekből felépülő vallásuk tanítása szerint a fényhozó angyalt imádják, mert ő üzemelteti a világot. A kígyó és a páva a legfőbb szimbólumaik. Lálisban, szent városukban például egy nagy, fekete fémkígyó díszíti a templom bejáratát.

Hitviláguk kiemelt célponttá tette a jazidiket az Iszlám Állam számára. Több ezer jazidit gyilkoltak meg, nők százait rabolták el és tették rabszolgává. Az Iszlám Állam bukása után a közösség nem akarta visszafogadni a visszatérő nőket, mert tisztátlanoknak tartották őket. A helyzet olyan súlyos volt, hogy a jazidi papságnak fatvát kellett kiadnia, hogy, még ha kényszerből meg is kellett tagadniuk a hitüket és felvenni az iszlámot, még ha együtt is kellett hálniuk (ez tulajdonképpen a rendszeresen elkövetett nemi erőszakot jelenti) a dzsihadistákkal, ezeket a bűnöket lemossa a szent patak vize Lálisban, és Melek Taúsz, a pávangyal feloldozza őket.

Kár, hogy a fatva nem vonatkozott a hazatérő nők nemi erőszakból fogant gyerekeire. A szíriai törvények szerint az újszülött gyermek vallásának az apja vallását írják be már az anyakönyvi kivonatba is. Még ha az apák identitása kérdéses is volt, sem a törvényhozás, sem a közösség előtt nem volt kérdés, hogy mind szunnita muszlim, és így a gyerekeik is azok.

A jazidi fatva pedig nem vonatkozott a gyerekekre, így a nők választhattak, hogy vagy sorsára hagyják a gyermeküket, vagy nem térnek vissza a közösségbe.

Sokuk még mindig a két világ között lebeg Dohuk vagy Szimelka menekülttáboraiban.

Az arab törzsek sem kevésbé konzervatívok. Gyakoriak a becsületgyilkosságok: ilyenkor maguk a családtagjaik ölik meg a nőket, ha vélt vagy valós alapon úgy értékelik, hogy szégyent hoztak a családjukra. A szégyen pedig elég tág fogalom, nem szűkül kizárólag a szexualitásra. Nem az iszlám tiltja meg, hogy a nők idegen férfiak társaságában legyenek, nem írja elő, hogy az egész testüket takarják, nem tiltja, hogy iskolába járjanak. Ezt az iszlám törzsi értelmezése teszi.

Egy nő átlépése egy tradicionálisan férfiszerepbe nem hiba, hanem halálos bűn.

A legjobb, ami történhet, ha a családja egyszerűen kitagadja a nőt, és nem a vérével mossa tisztára a megítélését a közösségben.

„Azt akarom, hogy fényképezzen le és írja le a nevemet”

A nők két műanyag széket hoztak elő, és letették a villa üvegajtaja elé. Felkiabáltak a tetőre, egy nő jött le az épület mellett futó vaslépcsőn, a kezében fegyverrel. Leült velem szemben, és várta, hogy kérdezzem.

„Nem úgy tűnnek, hogy örülnek, hogy itt vagyok.”

„Ez nem magáról szól. Azért feszült mindenki, mert nem tudjuk, mi lesz. Mindannyian a jövőre gondolunk, és arra, mi fog történni a megállapodás után, amit az SDF és a szíriai kormány aláírt” – mondta.

„Maga arab?”

„Igen.”

„Ha akarja, nem írom le a valódi nevét és nem fényképezem le az arcát. Nem szeretném kiemelt célponttá tenni.”

„A nevem Leila Shahin. Azt akarom, hogy fényképezzen le és írja le a nevemet.”

„Nem fél?”

„Nem. Azt akarom, hogy tudják, hogy önszántamból vagyok itt, és a kurdok nem az arabok, hanem a Daes [az Iszlám Állam – a szerk.] ellen harcolnak.”

„Hová valósi?”

„Rakka mellett születtem, egy faluban.”

„Hogyan csatlakozott a YPJ-hez?”

„Miután az SDF felszabadította Rakkát, az adminisztrációban dolgoztam. Több képzésen is részt vettem, és 2024-ben úgy döntöttem, hogy csatlakozom a forradalomhoz.”

„Mit szólt ehhez a családja?”

„A családom valamivel műveltebb volt, szabadabb gondolkodással, mint az átlagos családok az arab társadalomban.”

„Rakka volt a Daes »fővárosa”.”

„Igen. Amikor megszállták a falunkat, hozzánk is eljöttek. Először próbálták meggyőzni az apámat, hogy ők az iszlám igazsága, hogy csatlakozzon hozzájuk, adja hozzá a harcosaikhoz a lányait. A családom azonban jól ismerte az iszlámot, apám Damaszkuszban tanult, mindannyian tudtuk, hogy az iszlám nem azt tanítja, amit a Daes. Nem is csatlakozott hozzájuk senki a családomból. Mindig a hízelkedéssel és ígérgetéssel kezdték.”

„És ha nem működött?”

„Akkor megmutatták az igazi arcukat. Azoknak a férfiaknak a családját, akik nem voltak hajlandók csatlakozni, célponttá tették. Ez persze hivatalosan nem volt kimondva, de mindenki számára egyértelmű volt. Kényszerítették a férfiakat, hogy velük menjenek, ha pedig nem találták meg őket, akkor elvitték a nőket, és feleségül adták. Gyakran jöttek, és megvertek mindenkit a faluban, és, aki bármiben ellentmondott nekik, akkor megbüntették. Ezeket a büntetéseket végig kellett néznie mindenkinek, kiterelték az utcára az embereket a házakból.”

„Milyen büntetések voltak ezek?”

Kegyetlenek. A legkisebb kihágás miatt is megkorbácsoltak embereket. Négy falumbeli nőt, akik elszöktek Rakkából, előttem köveztek halálra. A férfiakkal is kegyetlenek voltak, de a nőkkel sokkal jobban. Nem tekintettek minket embernek. Azért is büntetés járt, ha egy nő rosszkor szólalt meg.

„Túlélte a családja?”

„Erről nem akarok beszélni. Amikor felszabadították a falut, egyértelmű volt, hogy az SDF nem fog megverni, nem kell feleségül mennem a harcosaikhoz, nem tekintenek tisztátalannak. Két választásom volt: vagy a Daes, vagy az SDF elvei. Az SDF elvei közelebb álltak ahhoz, amit a családom gondolt a világról. A Daes arról beszél, hogyan halj meg. Minden tanításának a célja a túlvilágról szól. Az SDF tanítása arról, hogyan élj itt a földön. Nem foglalkozik a túlvilággal.”

„Azonnal hitt Öcalan forradalmi gondolataiban?”

„Minél többet tanultam, annál inkább. Azt gondolom, hogy nem lehet az a cél, hogy majd a mennyekben igazság lesz. Ezt a világot kell jobbá tenni, itt.”

„Hogyan?”

„Már a Daes alatt is azon gondolkodtam, hogy miért bánnak így a nőkkel. Miért vagyunk alacsonyabb rendűek a férfiaknál, miért tekintenek minket gyengének erkölcsileg és fizikailag? Miért az a sorsunk, hogy férjhez menjünk és gyereket szüljünk, és miért kellene elfogadnunk azt, hogyha eltűrjük a megaláztatást, majd a mennyekben jobb lesz. Én azt szeretném, hogy, amíg élünk, legyen jobb és a nőknek legyen beleszólásuk a sorsukba.”

„Számít valamit a YPJ-ben, hogy nem kurd?”

„Sosem került elő. Úgy bánnak itt velem, ahogyan sehol korábban. Nincsenek különbségek vagy rangok közöttünk, nem számít, ki honnan jött, együtt vagyunk. Elvtársnak szólítjuk egymást. Életemben először érzem, hogy nem néznek le, mert nő vagyok.”

„Az arab törzsek egy jelentős része átállt az Ahmed al-Sharaa-kormány erőihez.”

„Igen, mert a Daes pszichológiai hatása mindenhol jelen van. Mindig ezt csinálják, kijátsszák az arab törzseket egymás és mindenki ellen. Megígérnek mindent, és nyilván, mivel arabok és szunniták, szerintük Isten akarja, hogy harcba menjenek minden nem arab, de főleg a kurdok ellen.”

„Mit gondol az al-Sharaa kormányzat ideológiájáról?”

„Hogy ugyanaz, mint a Daes – csak még nem deklarálták egyértelműen. Jó lenne megérteniük az araboknak Szíriában, de Irakban is, hogy nem egymás ellen, hanem együtt kellene dolgoznunk, összefogva, hogy megállítsuk ezt a konfliktust. Nem a kurdokért, hanem mindannyiunkért. Ne a mennyországra gondoljanak, hanem a gyerekeikre, az életre, a jövőre.”

„Miért?”

„Mert ennek az ideológiának ugyanaz az alapja: haljon meg mindenki, hogy a mennyekbe kerülhessen. Nekik nem az élet a fontos, hanem a túlvilág.”

„Több elvtársán is láttam kötéseket. A harcokban sebesültek meg?”

„Igen, amikor betörtek Kamislinél a kormányerők. Én szerencsés voltam, más nem annyira.”

„Ha véget érnek a harcok, visszatér a civil életbe?”

Nem hiszem, hogy vissza tudnék térni. Elképzelhetetlen számomra, hogy úgy éljek, ahogyan a falumban a nők éltek. Már a Daes előtt is azzal utasítottam el a kérőket – szerencsés vagyok, mert az apám kikérte a véleményemet –, hogy nem házasodom meg, amíg a hazámban háború van. Őszinte leszek magával: nem látnám az értelmét az életnek, ha nem lehetek egyenrangú.

„Azért vannak férfiak, akik hisznek a nemek közötti egyenlőségben.”

„Én már a forradalom menyasszonya vagyok. Itt mindenki az. Senki sem gondol házasságra és családra, amíg a nők büntetésben és elnyomásban élnek. Nincs élet, amíg nem vagyunk szabadok.”

„Majd kiderül, miután végeztek Iránnal”

Az interjú után készítettem néhány fényképet, majd visszamentem Kamislibe. Egy Ararat nevű jazidi harcosnő kísért ki a villa kapujáig.

„Mit gondol, bízhatunk az amerikaiakban és a franciákban, hogy nem hagyják, hogy lerohanjanak minket?”

„Nem tudom” – feleltem.

„Majd kiderül, miután végeztek Iránnal.”

Két héttel később megindultak az amerikai és izraeli légicsapások. Már Budapesten voltam.

The post „Nincs értelme az életnek, ha nem lehetek egyenrangú” – vérükkel fizetnek eszméikért a forradalom menyasszonyai first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu