A képre kattintva galéria nyílik Tony Curtisről, utána következik összeállításunk a legjobb szerepeiről:

13 fotó

The Prince Who Was a Thief (1951)

Curtis első rendes főszerepének nem találtuk meg a hivatalos magyar címét. A herceg, aki tolvaj volt helyett lehetne az is: Két magyar Hollywoodban. Két, a történelem viharainak kiszolgáltatott kelet-európai, akik Kaliforniába mentek, és olyan habkönnyű mesékkel keresték a szabadságukat meg a fizetésüket, mint ez a keleties, kardozós kalandfilm. Az egyik magyart úgy hívták, Tony Curtis, de nem olyan régóta. Korábban Bernard Schwartz volt a neve, amit akkor cserélt le, amikor munkába állt a Universal stúdiónál (magyarországi kötődéséről ebben a cikkben írtunk).

Epizódszerepeket bíztak rá, de a közönség felfedezte magának, főleg a fiatal lányok. Annyi rajongói levelet kapott, hogy ebben a félreértésekkel, szerepjátékokkal és romantikával teli matinéban már övé lett a főszerep.

Hogy Curtis végre tényleg sztárként csilloghasson, ahhoz kellett a másik magyar, a film rendezője, Rudolph Maté. Ő Krakkóban született, de Budapesten járt egyetemre, és itt lett Korda Sándor közeli munkatársa – a Tanácsköztársaság bukása után is együtt menekültek Bécsbe, majd még messzebb. Végül is Maté és Curtis sem voltak egészen magyarok, mert Curtis már New Yorkban született, noha kisgyerekkorában csak magyarul tudott. De mindketten nagyon szerették volna újrakezdeni az életüket, és a tolvajnak állt herceg története segítségükre volt ebben.

Houdini (1953)

A magyar származású, világhírű bűvészről szóló életrajzi film jelentősen kiszínezi Harry Houdini amúgy is rendkívül eseménydús életét, amit George Marshall rendező nagy szerelmekkel és szenvedésekkel teli melodrámaként filmesített meg. A történet vége persze az, hogy a főhős majdnem megfullad a vízzel teli tartályban, amelybe megkötözve merül alá, de addig már annyi viszontagságon keresztülment, hogy szinte úgy érezzük, fel sem akar jönni a mélyből.

A mából visszapillantva ez a film is főleg azért érdekes, mert több magyar szakember vett részt az elkészítésében. Valóságos nemzeti ügy lehetett a Houdini-film a Hollywoodba szakadt honfitársainknak: a ceglédi George Pal volt a producer, a budapesti Ernest Laszlo fényképezte, és persze az a Tony Curtis volt a főszereplő, akinek az apja Mátészalka mellől érkezett Manhattanbe. A főszereplő számára a legfontosabb magánéleti vonatkozás mégsem a sok magyar szál volt, hanem az, hogy először játszhatott együtt akkori feleségével, Janet Leigh-vel.

Trapéz (1956)

Az ötvenes évek közepére Curtis mérsékelten izgalmas, de a mozipénztáraknál megbízhatóan teljesítő filmek révén Hollywood befolyásos színészéve emelkedett. Janet Leigh-vel közösen saját gyártó céget hozott létre, és előszeretettel társult be barátja, Burt Lancaster produkcióiba is. Ezek közül a Trapéz bizonyult a legnagyobb anyagi sikernek, a három főszereplő sztár – Lancaster és Curtis mellett Gina Lollobrigida – vonzereje mellett az egzotikus cirkuszi közegnek és a magabiztos rendezésnek is köszönhetően.

Lancasternek szerencséje volt, hogy meg tudta nyerni Carol Reedet, A harmadik ember rendezőjét a Trapézhoz. Reed ugyanis a cirkuszi mutatványokat is életveszélyes próbatételekként tudta lefilmezni, és a három artista hős szerelmiháromszög-történetét sem alibiként kezelte. Reed cirkusza persze teljes mértékben mesevilág marad, illeszkedve a korábbi Curtis-kalandfilmek matinéhangulatához, de a főszereplők karizmája élvezetessé teszi a himbálózó testek és ingadozó szívek látványos táncát.

A siker édes illata (1957)

Curtis pályáján a sikeres filmeket végre igazán jók is követik.

A siker édes illata az első remekműve. Ezt is Burt Lancasterrel közösen készítette, és mindketten úgy gürcölik, zihálják, fenyegetőzik és törleszkedik végig az egész, dzsesszritmusban pulzáló történetet, ahogyan csak két, melós családból származó New York-i tudja.

A manhattani szórakoztatóipar berkeiben, főleg különféle lebujokban játszódó sztoriban Lancaster befolyásos publicistát, Curtis feltörekvő ügynököt játszik. Lancaster Curtis húgára hajt, ezért következetesen mellőzi újságcikkeiben az ügynök ügyfeleit. Így zsarolja ki a fiatalabb férfiból, hogy az vegye rá a húgát a szakításra zenész barátjával, és szolgáltassa ki neki, a tekintélyes újságírónak, akinek minden jár ebben az életben.

Alexander Mackendrick rendező és James Wong Howe operatőr is csúcsformájukat hozzák, a Hitchcock egyik klasszikusát, az Észak-északnyugatot is jegyző Ernest Lehmannak pedig ez az egyik legjobb forgatókönyve: úgy fonja szorosra a film noir műfajához tartozó erkölcsi bukás történetét, hogy komoly bűnügy voltaképpen nem is történik. Csak éppen két ember tökéletes kisszerűségére döbbenünk rá a végén. A happy end halvány reménysugara egyedül az lehet, hogy a Curtis-karakter húga meg tud szabadulni ettől a két, basáskodó és szánalmas férfitól, akik csak kihasználják őt.

A megbilincseltek (1958)

Az ötvenes években még nem bontott zászlót az amerikai feketék polgárjogi mozgalma, de a felszín alatt már forrtak az indulatok. És befutott az első afroamerikai filmsztár, Sidney Poitier. Számára a három évvel korábbi Tábladzsungel hozta meg az áttörést, de A megbilincseltek révén lett világos mindenkinek, hogy Poitier nemcsak az Eisenhower utáni, liberálisabb Amerika poszterfiúja, hanem nemzedéke egyik legtehetségesebb színésze. Berlinben főszereplői díjat nyert, majd Oscarra jelölték. Sikerét nem más segítette, mint az ekkor már tapasztalt, bennfentes hollywoodi sztárnak számító Tony Curtis.

Ő formálta meg a rasszista, fehér börtönszökevényt a hirtelen haragú fekete mellett. A két, összebilincselt főhősnek együtt kell elmenekülnie a rendőrök elől és mellesleg kitalálnia, hogyan szabadulhatnának meg egymástól. Stanley Kramer rendező-producer kitartóan foglalkozott az Egyesült Államok égető társadalmi problémáival és az amerikaiak lelkiismeretével. A megosztottság és az üldöztetés (Délidő), a hidegháborús világvége-hangulat (Az utolsó part), később a világháborús bűnperek (Ítélet Nürnbergben) is a témái közé tartoztak, az ötvenes évek derekán pedig a rasszizmusról forgatott.

Tony Curtis itt nemcsak jó filmben játszott, hanem a jó ügy mellé is odaállt.

Van, aki forrón szereti (1959)

Nem is kellene írnunk semmit. Talán csak idézeteket:

Már három éve együtt élek egy szaxofonossal.

A szaxofonos Tony Curtis, aki Joe-ból Josephine lesz, hogy elrejtőzzön a chicagói maffia elől. Társa Jerry, azaz Daphne, azaz Jack Lemmon. Akibe beleszeret: Marilyn Monroe. Billy Wilder rendezése Curtis legjobbja, egyúttal tökéletes hollywoodi vígjáték, a műfaj máig ragyogó ékköve. Jack Lemmon komikusként tett szert hírnévre, de ki hitte volna, hogy Curtis is tud ennyire vicces lenni?

Bármikor fel tudjuk idézni, ahogy idegesen, elképedve Lemmon karakterére néz, aki nála sokkal természetesebben alakítja a női szerepet és meredekebb hazugságokkal traktálja az őket befogadó női zenekar tagjait.

Curtisnek nem is kell más, csak hogy rémülten-fenyegetően kimondja: „Daphne”, közben magasból mélybe csúszik át a hangja, és máris pompásan szórakozunk (ebben sokat segít a kifogástalan magyar szinkron is, Sztankay István hangszínváltásaival). Curtis még félénk milliomosnak is remek, amikor ebben az újabb álruhájában akarja elcsábítani a Monroe által alakított énekesnőt. Álcáját az sem kezdi ki, amikor a számára tökéletesen ismeretlen, de veszélyesnek mondott vízipólóról mindössze annyit tud mondani, „két póni fulladt meg alattam”.

Spartacus (1960)

A Spartacus már egy készülődő, új Hollywood filmje. Egy olyan Hollywoodé, amelyben lassan vége a kommunistának bélyegzett forgatókönyvírók feketelistázásának: Kirk Douglas, a főszereplő és producer ország-világ előtt Dalton Trumbót kérte fel, hogy írja át filmre Howard Fast tíz évvel korábbi, történelmi bestsellerét. Trumbo akkoriban nem dolgozhatott a saját neve alatt – Oscar-díjat is álnéven nyert –, de Douglas meghallotta az idők szavát, és volt reklámérzéke is.

Arra is ügyelt, hogy nagy színészekkel vegye körbe magát. Spartacus szerepét magánál tartotta, de Laurence Olivier-nek, Charles Laughtonnak, Peter Ustinovnak remek mellékszerepeket osztott. Tony Curtis felkészültségét, a hatvanas évekre kivívott színészi rangját dicséri, hogy nem lóg ki ebből az impozáns társaságból. Nem nagy szerep az övé – Antoninust, a rabszolgát játssza, akit előbb szexuálisan zaklatnak, majd Spartacus ellen uszítanak a becstelen római urak –, de nem is hibázik benne. A felsorolt színésznagyságok mellett pedig itt együtt dolgozhatott Stanley Kubrickkal is, aki ugyancsak Új-Hollywoodnak lesz majd meghatározó rendezője.

The Outsider (1961)

Negyven felé közeledve Curtisnek egyre fontosabbá vált, hogy ne csak az amorózót vagy a kalandhőst lássák benne. Komoly szerepeket akart, ezért játszotta el Ira Hayest, a pima indián származású ejtőernyőst, aki egyike volt az amerikai zászlót kitűző katonáknak az Ivo Dzsima-i ütközetben. Curtis pont annyira volt indián, mint amennyire japán, de a klasszikus Hollywoodban ez nem volt gond – néhány évvel korábban a sztár jó barátja, az ír származású Burt Lancaster is gond nélkül játszhatta el Az apacs harcos címszerepét.

Barnítókrém és mély színészi átélés: Tony Curtisnek erre a kettőre volt szüksége.

Nem is az ő elhivatottságán múlik, hogy az Outsider ma menthetetlenül poros film benyomását kelti. Valószínűleg nem is Delbert Mann rendezőn, aki a Marty Arany Pálma- és Oscar-díja után már soha nem ért el hasonló sikereket. Inkább a koncepció, ez a minden kétkedést és iróniát nélkülöző, patrióta szoborállítás tűnik idejétmúltnak, és annak tűnhetett már a hatvanas évek nyitányán is. De érdemes értékelni Curtis erőfeszítéseit, hogy tágítani akarta a saját határait.

Verseny a javából (1965)

Az Outsider ellentmondásos fogadtatása megmutatta, hogy az ötvenes-hatvanas évek fordulójára már két Hollywood létezett párhuzamosan.

Kramer és Kubrick filmjei inkább az újabb, művészi vagy politikai szempontból progresszívnek számító Hollywoodban forogtak, de Curtis valójában a régi Hollywood neveltje volt, és hűséges is inkább ahhoz maradt.

A két korszak ütközőzónájában bizarr filmcsoport formálódott: a regimentnyi filmsztárt felvonultató, maratoni hosszúságú, versenyzős mozivígjátékok mikrotrendje. Ezek közül az éppen Kramer rendezésében készült Bolond, bolond, bolond világ a legemlékezetesebb, de szorosan követi a Verseny a javából, ez a százhatvan perces, autóversenyes burleszk, amelyben Curtis újra együtt dolgozhatott Van, aki forrón szereti-beli partnerével, Jack Lemmonnal.

Mindketten az autósport szenvedélyes pionírjait játsszák a múlt századfordulón. Curtisé a romantikus hős, Lemmoné a csalárd gonosztevő szerepe, de egyformán karikatúrák, ami nem is meglepő annak fényében, hogy Blake Edwards rendező két évvel korábbi filmje A Rózsaszín Párduc volt. Persze nő is van a sztoriban, a tűzrőlpattant riporter, akit az ekkor karrierje csúcsán járó Natalie Wood játszik.

A Verseny a javából büszkén vállalt blődli, ami lehetetlenül hosszú, de nincs híján a szórakoztató epizódoknak. És meglátszik rajta a komoly költségvetés: tizenkétmillió dollárból készült, amennyiből hollywoodi vígjáték addig sosem.

Végül nem jött vissza a befektetett összeg, mert a hatvanas évek derekán az amerikai közönség már aligha ilyen filmekre vágyott.

A bostoni fojtogató (1968)

Megváltozott a világ, és a hatvanas évtized végére ez Tony Curtisnek is világos lett. Elmúlt negyven, és a nagy sikerek már egy ideje elkerülték. Sokat dolgozott ugyan, egymást érték komikus szerepei, de másra vágyott, és A bostoni fojtogató címszerepe tényleg radikális váltást jelentett. Ha a nyomozót játssza a valós bűnügyet feldolgozó Richard Fleischer-filmben, az kevésbé lett volna feltűnő. Curtis viszont ragaszkodott a sorozatgyilkos karakteréhez, és a szokásos sármját is teljesen lecsavarta. Albert DeSalvo nem az a fajta megnyerő, sima modorú elmebeteg, mint mondjuk Ted Bundy, hanem űzött, szomorú, szánalmas lélek.

Mintha Curtis tényleg szürkévé, kívül-belül halottsápadttá változott volna a szerep kedvéért – igaz a közhely, hogy „rá sem lehet ismerni”.

Átalakulását a kritikusok is értékelték: noha partnere A bostoni fojtogatóban a megtestesült tekintély, Henry Fonda volt, a filmet mégis Curtis alakítása miatt méltatták. Utólag már az is látszik, hogy ez volt Tony Curtis utolsó nagy szerepe.

+1. Minden lében két kanál (1971)

Lehet, hogy A bostoni fojtogató volt Curtis utolsó komoly szerepe, de nem az utolsó, amire jó szívvel emlékszünk. Az a Minden lében két kanál, amely Magyarországon még népszerűbb is volt, mint Angliában és a tengerentúlon. Ez talán annak köszönhető, hogy a korszakban páratlan módon szinte ugyanakkor mutatták be nálunk is, mint a nyugati országokban.

Ám amíg az Egyesült Államokban a Mission: Impossible túl erős konkurenciának bizonyult a Minden lében két kanál számára, addig nálunk, köszönhetően Curtis magyar gyökereinek és persze Roger Moore angolos sármjának is, a krimivígjáték valósággal lenyűgözte a tévénézőket.

Mit törődtünk vele, hogy a Minden lében két kanál A bosszúállók és Az Angyal nyomdokaiban járó, könnyed hangvételű, brit kémsorozatok leszállóágában készült, egyik főszereplőjét pedig már egy sokkal vonzóbb szerep, a 007-es ügynöké várta! Nekünk akkor ez a két botcsinálta detektív hozta el a Nyugatot.

The post Női szaxofonosnak éppen olyan jó volt, mint sorozatgyilkosnak – a 100 éve született Tony Curtis 10+1 legjobb szerepe first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu