„Öljenek meg!” – ezek voltak Kádár János utolsó szavai

Kádár János 1988 májusában lemondott a főtitkári posztról, elvállalta a pártelnöki tisztséget, amivel gyakorlatilag átadta hatalmát. Utódját saját maga szemelte ki Grósz Károly személyében, aki az első adandó alkalommal lecserélte a pártvezetést, valójában megdöntötte a kádárizmust. Maga Kádár megdöbbent, árulásként fogta fel, sőt ennél többre is gondolt, amikor minden bizonnyal Grószra utalva így fogalmazott: „a Brutusok előjöttek”.

Hihetetlen fegyelmezettségének számlájára írható, hogy ettől függetlenül heti szinten tartott megbeszéléseket utódjával, egyfajta mentor szerepben próbálta segíteni Grósz munkáját a párt és az állam általa gondolt érdekében. Mentális és fizikai egészsége azonban rohamosan romlott, jobb és rosszabb periódusok váltogatták egymást, nagyjából novemberig volt képes valamelyest átlátni a politikai folyamatokat, és politikusként viselkedni.

Innentől kezdve azonban már kellemetlenné, tehertétellé vált a pártvezetés számára, ezért elzárták a nyilvánosság elől, pontosabban még az elvtársak is csak Grósz Károly előzetes engedélyével találkozhattak vele. Nehezen viselte a mellőzöttséget, orvosa szerint ez az érzés is hozzájárult állapota romlásához. Aztán jött egy Grósz-interjú, amire Kádár mindenképp reagálni akart, semmi és senki nem állíthatta meg a tragikus, és mára történelmivé érett híres utolsó beszédének megtartásában 1989. április 12-én.

Pedig a közhiedelemmel ellentétben maga Grósz Károly is próbálta megakadályozni, hogy nagy nyilvánosság előtt hozza magát ennyire kellemetlen helyzetbe. Erről szólt előző része sorozatunknak, amelyben történészekkel készült beszélgetések alapján foglaljuk össze Kádár János életét, a tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak a visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, pletykák felgöngyölítésére is. Dr. Medgyesi Konstantin történésszel, a szegedi Móra Ferenc Múzeum főmuzeológusával, az Apagyilkosság. Kádár János és Grósz Károly küzdelme című könyv szerzőjével folytatjuk a beszélgetést.

Kádár életének szimbólumokkal és sorsszerű eseményekkel teli utolsó három hónapjáról lesz szó üres bőrönddel, zokogva bocsánatkéréssel, a „Kádár-perrel” és az egykori diktátor utolsó szavaival.

Ez az ember összeomlott

Kádár János egészsége az 1980-as évektől kezdve vált egyre sérülékenyebbé, tüdőtágulattal küzdött: ez a visszafordíthatatlan betegség a tüdőhólyagocskák tágulásával, szövetkárosodással, a légzőfelület csökkenésével jár. Komoly fájdalmai voltak, gyakran fulladozott, sokszor túl kevés oxigén jutott az agyába, a Korányi Pulmonológiai Intézet neves tüdőgyógyászához, Hutás Imréhez járt rendszeres kezelésre.

Szalay Zoltán / Fortepan Parlament, az Országgyűlés ülése. Balra elől Lázár György a Minsizertanács elnöke, mögötte Kádár János az MSZMP KB első titkára, jobbra Sarlós István az Országgyűlés elnöke.

Az egyre gyakoribb oxigénhiányos állapot időskori demenciával párosulva okozta szellemi leépülését, pontosabban azt a jelenséget, hogy 1987-től egyre gyakrabban vált beszéde és gondolkodása is kaotikussá, a külvilág számára értelmezhetetlenné. Ezért próbálta őt a pártvezetés távol tartani a nyilvánosságtól, és egy ilyen „rövidzárlat” uralkodott rajta ama bizonyos utolsó beszéd idején is. 1989. április 12-én nemcsak a párt országos küldöttei, hanem az egyre szabadabb sajtónyilvánosság jóvoltából a magyar társadalom egésze számára nyilvánvalóvá vált Kádár János valódi állapota.

Teljes döbbenet volt a reakció, a legjelképesebb talán, hogy a Központi Bizottság (KB) ülésén részt vevő női tagok nagy része sírva fakadt.

Hihetetlen sokk lehetett, Kádárra a legtöbben valamiféle apa- vagy nagyapafiguraként tekintettek, ott és akkor viszont szembesültek vele, fizikai valójában látták, hogy ez az ember összeomlott

– fogalmaz a 24.hu-nak Medgyesi Konstantin.

A Grósz vezette pártvezetésnek cselekednie kellett, négytagú orvoscsoportot kértek fel a pártelnök egészségi állapotának vizsgálatára, amely április 26-án adta le szakvéleményét: Kádár már nem munkaképes, nem tudja ellátni feladatait. Ennek következményeként pedig május 8-án az egykori diktátort felmentették pártelnöki tisztségéből és megfosztották KB-tagságától. Hatalmát tekintve, hivatalosan immár nem volt több, mint bármelyik magyar nyugdíjas.

Miért kellett „megszégyeníteni”?

A történész szavai szerint a politika és az emberi tartalom borzalmas mixe volt ez a drasztikus döntés. Nem tudhatták, Kádár meddig él még, miket fog tenni, ad absurdum akár kiáll az utcára, és ott beszél össze-vissza a járókelőknek: el kellett határolni tőle az MSZMP-t. Mindemellett Grósznak április 12-én nem volt joga Kádárt, mint pártelnököt, KB-tagot visszatartani a beszédtől, így azonban akár már karhatalommal is megakadályozhatta volna, ha netán ismét ilyesmire érzett volna motivációt.

Tetten érhető itt Grósz kétarcúsága. Politikusként nyilván érezte, Kádár Jánost el kell zárni a párttól, másrészt tisztelte az „Öreget”, védte a méltóságát, nem hagyhatta, hogy ismét ilyen kellemtelen, sőt szánalmas helyzetbe sodorja magát. Medgyesi Konstantin szerint mégis hibázott, túlzottan keményen lépett fel, megalázta elődjét, nem lett volna szabad teljesen lemosni a pályáról, egy tiszteletbeli elnökség, vagy bármilyen mondvacsinált pozíció biztonságos, mégis emberségesebb megoldás lehetett volna. Kádár felesége, Tamáska Mária hónapokkal férje halála után így fogalmazott:

Ma sem értem, kinek és miért volt erre szüksége, miért kellett egy súlyosan beteg embert megszégyeníteni?

És ez nem pusztán a feleség lojalitása, Berecz János (1989 júniusáig az MSZMP KB titkára) is több tapintatot kért számon, illetve bár közvélemény-kutatások nem állnak rendelkezésre, de a társadalom egy része szintén túl drasztikusnak ítélhette Grósz eljárását – Berecz egyébként meghagyta volna őt pártelnöki díszfunkciójában.

Maga Kádár is annyira megalázónak érezte, hogy nem akarta átvenni a tisztségeitől megfosztó okiratot, Grósznak személyesen kellett rábeszélnie.

„Öljenek meg!” – ezek voltak Kádár János utolsó szavai 2 — Szigetváry Zsolt / Fortepan Grósz Károly politikus 1989-ben.

Soha többé nem panaszkodott

Ettől kezdve, pontosabban 1989 májusától egyre kevésbé volt beszámítható. Valamikor késő tavasszal vagy kora nyáron történt, hogy Kádár felhívta Grószt és kérte, látogassa meg. Amikor a főtitkár megérkezett a Cserje utcai villához, ott állt Kádár János a ház előtt az utcán egy szál köpenyben, bőrönddel az oldalán. Azt mondta, vigyék el, mert már nem méltó rá, hogy ott lakjon. Tamáska Mária és Grósz nagy nehezen visszakísérték a házba, a főtitkár viszont kíváncsi volt, vajon mit csomagolt magának Kádár a „költözéshez”:

kinyitotta a bőröndöt, de az üres volt, megdöbbentő metaforájaként az elmúlásnak.

Komoly fizikai fájdalmakat élt át, teljesen természetes módon panaszkodott a feleségének, egy nap, valamikor június végén pedig megkérdezte tőle, meddig kell még szenvednie. „Karácsonyig” – vágta rá az asszony, nyilván csak hogy mondjon valamit, Kádár azonban megnyugodott. A világéletében rendkívül fegyelmezett ember tudomásul vette: karácsonyig még ki kell bírnia, utána a halál megszabadítja kínjaitól. Soha többé nem panaszkodott.

Gyónás és bocsánatkérés

1989. június 16-án több százezres tömeg vett részt Nagy Imre és mártírtársainak ünnepélyes újratemetésén, Rainer M. János történész megfogalmazása szerint a magyar társadalom ezzel az aktussal megtartotta a „Kádár-pert”, amelyben elítélte a vádlottat. Nem tudjuk, Kádár mit értett meg ebből az egészből, miként értelmezte a történteket, tény azonban, hogy a temetés után újra rohamosan romlott az egészségi állapota, bár még mindig voltak tiszta pillanatai.

Egy ilyen alkalommal – lehet, épp az utolsó volt –, valamikor június 20. után telefonon felhívta Fock Jenőt, egykori miniszterelnökét, az új gazdasági mechanizmus egyik motorját, szoros politikai szövetségesét, hogy megköszönje a munkáját, elbúcsúzzon tőle.

Megkérte Fockot, közvetítse Grósz és a KB tagsága felé, hogy elnézést kér, amiért április 12-én olyan kellemetlen helyzetbe hozta mindannyiukat

– mondja a történész. Hozzáteszi, beszélgetésük meglehetősen drámai módon ért véget. Elbúcsúztak egymástól, de Kádár nem tudta letenni a telefont: csak tartotta a kagylót, hallgatott, miközben behallatszott a zokogása.

„Öljenek meg!” – ezek voltak Kádár János utolsó szavai 3 — Horváth Júlia / 24.hu Medgyesi Konstantin történész.

Ide tartozik még, e napok eseményei közé, amikor papot hívatott. Tamáska Mária Németh Miklós miniszterelnök segítségét kérte, az ő közreműködésével látogatta meg egy katolikus pap az otthonában. Nem tudjuk, nem tudhatjuk, mi hangzott el kettejük között, ám maga a tény megdöbbentő: Kádár János, az ateista, vallás- és egyházellenes kommunista párt vezetője meggyónt a halála előtt.

Ezek voltak az utolsó szavai

Május végétől tehát csendben szenvedett, egészségi állapota egyre rosszabbra fordult, tüdőgyulladást kapott, amiért július 3-án kórházba vitték. Itt is lejátszódott egy tragikus, önmagán túlmutató jelenet, amikor egyszer csak kitépte magából az infúziót, a különböző eszközöket, érzékelőket, és igen dinamikusan valahova menni készült.

A nővérek riasztották kezelőorvosát, Rétsági György professzort, aki meglepődve tudakolta, hova indul: „Megyek az Imre temetésére” – válaszolta Kádár. Hátborzongató, a tébolyult elme megnyilvánulása több mint két héttel Nagy Imre temetése után, mégis arra utal, milyen lelki terhet jelentett Kádár számára mindaz, amit a volt miniszterelnök ellen tett. Lényegében ez volt az utolsó cselekedete,

ezt követően még egyetlen egy értelmezhető mondatszerűséget jegyeztek fel tőle: „Öljenek meg!”

Teljes mértékben beszámíthatatlanná vált, fölmerült, hogy lélegeztetőgépre kötik, ami talán egy-két nappal megnyújthatta volna az életét, ám ehhez szállítani kellett volna, és ezt az orvosok nem vállalták. Kádár János 1989. július 6-án, 9 óra 16 perckor hunyt el, halálának közvetlen oka a keringési rendszer összeomlása volt.

A sorsszerűség itt is megjelent, ugyanis ezen a napon hirdették ki Nagy Imre és mártírtársai rehabilitálását. Az egykori koncepciós perben érintett személyek családtagjai a Legfelsőbb Bíróság épületében gyülekeztek az ítéletre várva, és kézről kézre adtak egy kis cetlit: Kádár meghalt. „Elképesztő történelmi szimbólum” – emeli ki Medgyesi Konstantin.

Temetés és két Magyarország

Az MSZMP-t ekkoriban a Grósz Károly főtitkárból, Nyers Rezső pártelnökből, Németh Miklós miniszterelnökből és Pozsgay Imre államminiszterből álló úgynevezett pártelnökség vezette. Elképzelésük szerint Kádárt minél hamarabb, egészen pontosan már július 8-án el kell temetni, lényegében a nyilvánosság kizárásával, és mindenféle politikai tartalmat mellőzve. A pártvezetés szempontjából érthető logika, hiszen Kádár az ő reformeri nézőpontjukból tehertétel volt, gyorsan tovább akartak rajta lépni.

Csakhogy Berecz János, a pártapparátus jelentős részének támogatásával nagyon határozottan fellépett: méltó temetést követelt Kádárnak, és hogy az emberek elbúcsúzhassanak tőle. Végül ez az álláspont győzedelmeskedett, napokig hosszú sorokban kígyózott a nép a Fehér Házban kialakított ravatal előtt, hatalmas tömeg rótta le kegyeletét. Miként a temetésen is rengeteg ember tolongott július 14-én a Fiumei úti sírkertben.

Nagy Imre, majd egy hónappal később Kádár János búcsúztatására is sok-sok tízezres, spontán tömeg gyűlt össze, Medgyesi Konstantin értékelése szerint:

A magyar történelemben egyedülállóan erős jelképként jelent meg a “két Magyarország» szembenállása, amit a mai napig is csak igen ritka pillanatokban sikerült meghaladni.

„Öljenek meg!” – ezek voltak Kádár János utolsó szavai 4 — Horváth Péter / Fortepan Új Köztemető, 301-es parcella 1989. június 16-án, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésekor 1989-ben.

„Öljenek meg!” – ezek voltak Kádár János utolsó szavai 5 — Magyar Rendőr / Fortepan MSZMP székház a mai Képviselői Irodaház („Fehér Ház”), Kádár János ravatala 1989-ben.

Kádár János története nem ért véget a halálával, személyének tükrében a „két Magyarország” ma, három és fél évtizeddel később is tisztán kirajzolódik. Így aztán sorozatunkat sem zárhatjuk még le, a folytatásban a Kádár döntései mögött húzódó okokra, motivációkra koncentrálunk.