Váncsa István: Ragyogás

Kereszténydemokrata, szociáldemokrata, liberális és zöld európai parlamenti képviselők közös levélben szólították fel az Európai Bizottságot, hogy kormányzó urunkat és klientúráját az uniós forrásoktól most már csakugyan zárja el. Indoklásuk szerint errefelé heti gyakorisággal indulnak támadások a civil társadalom, a független média, a szabad véleménynyilvánítás, az igazságszolgáltatás és általában az európai értékek ellen. Hozzátehették volna azt is, hogy ennek a bűnbandának a még kerekebbre hízlalásához Európának semmi érdeke nem fűződik, más kérdés, hogy az ide beérkező támogatások hatékony felhasználását illetően kételynek, bizonytalanságnak helye nincs.

Mind az utolsó euróig garantáltan el lesznek lopva.

Garancia erre a Szuverenitásvédelmi Hivatal néven tisztelt új intézmény is, amely arra hivatott, hogy „kivizsgálja azokat a szervezeteket, amelyek külföldi finanszírozást kapnak, és állítólag a választók akaratának befolyásolására törekednek”. A törvényt „széles körben úgy értelmezik, mint egy eszközt, amelyet a kormánykritikusok, köztük a civil társadalom ellen vethetnek be”, holott mindenekelőtt kormányzatunk rablási monopóliumának körülbástyázására szolgál. Ami pedig civilek vegzálását illeti, a rendszeren belül a maga funkciója annak is megvan. Nemcsak azért művelik, mert szórakoztató – noha persze az, el lehet ütni vele az időt, meg az esetlegesen arra bóklászó polgárjogi aktivistákat is –, hanem mert elvonhatja a figyelmet gazdaságunk aktuális állapotáról, amely úgy pocsék, ahogy van és nemsokára még pocsékabb leend.

Szűcs R. Gábor: VALAMIT KÉSZÍT DÁNIÁBAN – Orosz hírszerző tevékenység Északon

Magyarország. Míg a vonatok félórákat késnek, és némely közúton több a kátyú, mint az aszfalt, a közlekedési miniszter ukrán kémekre vadászik. Míg a szólás- és gyülekezési szabadságot, amelyért egyébként már a márciusi ifjak is szót emeltek majd’ százhetven éve, durván korlátozzák, a Fidesz frakcióvezetője is ukrán kémek után kajtat. Pedig jelen állás szerint nem Magyarországon, hanem Észak-Európában és nem ukrán, hanem orosz kémek évek óta tartó működésére vannak számunkra is tanulságos, nyilvánosságra hozott bizonyítékok.

Szerbhorváth György: Szerbia májusban – és hol vannak a magyarok?

Lassan nyolcadik hónapjába ér a szerbiai tüntetéssorozat, az egyetem és egyes középiskolák diákblokádja, gyakran a professzorok támogatásával. A magyar nyilvánosságban erről már mínuszos hír sincs. Újabban, már ha nemzetközi magyar vonatkozású hírekről van szó, elvitte a pálmát a romániai elnökválasztás, Orbán újabb ámokfutása – a román szélsőjobboldali jelölt támogatása –, a Szuverenitásvédelmi Hivatal hadjárata a „külföldi befolyás” ellen. No és itt van Magyar Péter, illetve a Tisza Párt vonulása Nagyvárad felé, amely mintha a szerbiai mintát másolná – ha Orbán tanul a szerb elnöktől, illetve Aleksandar Vučić a magyar kollégájától (hacsak nem közös a spin doktoruk), miért ne tanulhatnának a tiszások a szerbiai egyetemistáktól, akik hónapok óta megállás nélkül gyalogolnak, bicikliznek egyik településről a másikra, sőt, Strasbourgig és Brüsszelig.

Némi hasonlóságot jelent, hogy a civilek is tüntetéssorozatot jelentettek be a magyarországi nagyvárosokban. Vagy hogy a listázott médiák, civil szervezetek, személyek, köztük a Pride szervezői magától értetődően vetik el azt az abszurd vádat, hogy külföldi szervezetek, kormányok, az elképzelt deep state fizeti és irányítja őket. Hiszen Szerbiában is ez az elnök és médiacsahosainak mindennapi mantrája (bár nem árt emlékeztetni rá, maga Kádár János is arról elmélkedett, hogy a CIA stencilezi a Beszélőt). Hogy mind a szerb elnök, mind a magyar miniszterelnök kedve szerint úgy dörgölődzne Trumphoz, mind rühes kutya a fűbe, a híveikben nem kelt kognitív disszonanciát.

A magyar helyzet azonban még kevéssé, illetve csak áttételesen hasonlít a szerbiaihoz, utóbbi meg egyre inkább másolja az orosz és fehérorosz verziót. Vučić pár hónapja jelentette be, hogy júniusban egy egész könyvben fogja leleplezni a szerbiai színes forradalmat, alig várjuk, jómagam majdnem jobban, mint a könyvhetet.

Révész Sándor: Gyurcsány, az ideáltipikus

Az ideáltipikus magyar politikus (úgy) tudja, hogy amit tenni kell, azzal nem lehet választást nyerni. Mert a választó nem tudja, mi a helyes. A politikus viszont azt is, hogy mi a helyes, meg azt is, hogy a választónak mi tetszik, meg azt is, hogy ez a kettő távol áll egymástól.

Amit tenni kellett, kell és kellett volna a rendszerváltás óta, az rövid távon nem olyan kellemes, hosszabb távot pedig nem fog be sem a választó előrelátása, sem a választó emlékezete.

Amit tenni kellett, kell és kellett volna: Takarékos államot üzemeltetni, rendbe rakni az államháztartást, csökkenteni az államadósságot, az állami osztogatást a rászorultság mértékéhez szabni, az egyenlőtlenség távlatos mérséklésének szolgálatába állítani, a jobb helyzetben lévő, tehát erősebb és befolyásosabb rétegeket lefejteni az állam csecséről. Úgy szabályozni a gazdaságot, a tulajdonviszonyokat, a versenyhelyzeteket, hogy a jobb teljesítmény, a nagyobb hatékonyság érvényesüljön. Megreformálni az alacsony hatékonyságú közszolgáltatásokat, az egészségügyet, az iskolát, a nyugdíjrendszert.

Voltak természetesen politikusok, akik ezt nem tudták, vagy nem akarták tudni. Vagy nem érdekelte őket a közjó, csak a saját hatalmi és anyagi érdekük, vagy a közjótól függetlenített „nemzeti” ideájuk. Ők gyalázták a racionális irányt neoliberalizmusként, ami egészen mást jelent. Olyan libertáriánus gazdasági szabályozatlanságot, szociális érzéketlenséget, amelyben a gazdasági erőviszonyok korlátlanul, monopolizáló és pusztító módon működnek. Most nem ezekkel a politikusokkal foglalkozunk Gyurcsány Ferenc lelépése nyomán, mert ő nem ezek közé tartozott.

1990-ben az a párt győzött, amely „könnyebb álmot ígért”. Rabár Ferenc és Kupa Mihály megpróbálta tenni, amit kell, begyűrték őket.

1994-ben Horn Gyula azzal az ígérethalmazzal kampányolt, amellyel nyerni lehetett. Párttársa, Békesi László hangfogóval képviselte a racionalitást. Ekkor még volt két liberális párt, az SZDSZ és a Fidesz, amelyeknek programja a keserű gazdaságpolitikai realitást tükrözte.

Horn megnyerte a választást, aztán Bokros Lajos tette, amit kell.

A Fidesz pálfordult. Brutálisan támadta, amit addig követelt.

Komoróczy Géza: Bartók, mögötte zsidó polgári közeg

Scheiber tanulmánya kinyitotta előttünk az ablakot arra, hogy lássuk, hogyan jutott el Bartók kora fiatalságának zsidókkal szembeni idegenkedésétől, milyen kapcsolatokban, együttműködésben, befogadói közegben, addig, hogy 1938-ban, az ún. első zsidótörvény-tervezet parlamenti tárgyalásának első napján (május 5) ötvenkilenced-magával aláírja a Pesti Naplóban és más napilapokban közzétett tiltakozást a törvény ellen. (A nyilatkozatot és az aláírásokat kiadtam a „Nekem itt zsidónak kell lenni” című kötetben, Pozsony: Kalligram, 2013, 996–1000, no. 196/c.) Bartók mellett az aláírók között van Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, Vaszary János, ellenben a népi írók, Bibó István, Erdei Ferenc Illyés Gyula neve nincs a nyilatkozat alatt. – Hiányzik Babits neve is, a költő röviddel gégeoperációja után volt „különös öntudatlanságban”, és miközben „körülötte a zsidókérdést vitatták, s a sajtó megrendszabályozásának módszereit”, ő tíz nappal a nyilatkozat megjelenése után az „aktuális politikai nyilatkozat egyszerű aláírása helyett” ugyanabban a lapban, ahol az megjelent, hosszabb cikket tett közzé, „a barbárság különböző ragályai” ellen. (Babits, „A tömeg és a nemzet”, Pesti Napló, 1938. május 15.)

The post Orosz hírszerzők Északon first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu