Nincs lefutott meccs.
Sportolóknak ezt nem kell magyarázni, és talán azoknak a színészeknek sem, akik sportolókat játszanak a filmekben. Legalábbis Timothée Chalamet, a Marty Supreme főszereplője biztosan megtanulta a leckét vasárnap este. Koncentrált, ihletett és sokoldalú alakítást nyújtott gátlástalan, feltörekvő pingpongozóként Josh Safdie filmjében, mellékesen megfelelve az Oscar-mágnes szerepek egyik alapszabályának: merj rondának mutatkozni!
Ez még csak az egyik fele volt a hőn áhított Oscar-díj megnyerése érdekében elvégzett munkájának. Az utóbbi hónapokban alaposan megtervezett és kreatív kampányt folytatott a díjért, látványosabb és közösségimédia-kompatibilisebb változataként annak az ugyancsak emlékezetes showműsornak, amelyet egy évvel korábban mutatott be a Sehol se otthon című Bob Dylan-film díjszezonjában.
Tudatos és profi Oscar-kampányában talán az egyetlen önfeledt pillanat volt, amikor azt mondta, a balett és az opera ma már nem érdekel senkit, ő köszöni szépen, marad a népszerű művészeteknél. Azonnal rájött, hogy hibát vétett.
A semmiért kötekedtem. Most vesztettem el a közönség tizennégy százalékát
– mondta viccesen, de némi érezhető kétségbeeséssel beszélgetőtársának, Matthew McConaughey-nek. Rögtön hollywoodi sztárok egész sora hördült fel Chalamet megjegyzése után Jamie Lee Curtistől Helen Huntig, és a ballépés biztosan számított az Amerikai Filmakadémia színészi tagozatán belül is, amikor leadták a szavazataikat.
Valószínűleg a hollywoodi sztárok sem járnak operába, de nem szeretik, ha ezt az orruk alá dörgölik. Hollywood mindig a szórakoztatóipar olyan bástyájaként szeretett tekinteni magára, amely eleven kapcsolatban áll a magasabb presztízsű művészeti ágakkal.
Ennek az önképnek a kitartó érvényét bizonyította a 98. Oscar-gála. Egy évvel azután, hogy Hollywood keblére ölelte és agyondíjazta a szabadszájú szexmunkásról szóló Anorát, Sean Baker alacsony költségvetésű, független tapintású filmjét, az Akadémia visszatért a drága, látványos kiállítású, hollywoodi értelemben vett „művészi” produkciók kitüntetéséhez. Most talán csak egyetlen, az Anorához hasonló, kisebb film akadt a fő kategória tízes mezőnyében: a szelíd és nincstelen pályamunkásról szóló Az álmok vágányán, amely a közelébe sem került a díjaknak.
Az este két nagy győztese, az Egyik csata a másik után és a Bűnösök százmillió dolláros költségvetésből készült, a filmkészítés legprofesszionálisabb technológiáját kamatoztató stúdiófilm. Hatalmas stábjaikat eredményesen fogta össze egy-egy kivételes ambícióval megáldott, szerzői alkatú író-rendező, és bár az ilyen produkcióknál könnyen elképzelhető a grandiózus kudarc, Paul Thomas Anderson és Ryan Coogler nem hibáztak. Még az Oscar-kampányban sem.
Aki lemondott az Oscarról, és aki megért rá
Kettejüknek köszönhetően a 2026-os Oscar-gála izgalmasabban alakult, mint amilyennek előzetesen tűnt. Tavaly ősszel ritkán tapasztalható kritikusi-filmszakmai egyetértés övezte az Egyik csata másik után borítékolható diadalútját. Paul Thomas Anderson filmjét 2025 szeptemberében mutatták be, és rögtön Oscar-éllovasnak kiáltották ki. A disztópikus közeljövőben játszódó, a politikai szatíra, a családi melodráma és a burleszk műfaji sajátosságait is felvonultató szerzői filmre azért volt különösen fogékony az amerikai közönség, mert úgy látták, a film érvényesen szól hozzá a Donald Trump második elnöki ciklusáról kibontakozó társadalmi párbeszédhez, és az ironikus humor, a szelíd belátás és a kritikus ellenállás szökésvonalait kínálja a megrökönyödés és a felháborodás közötti skálán veszteglő, Trump-ellenes amerikaiaknak.
Az Egyik csata a másik után diadalmenetét legfeljebb mérsékelni lehetett, megtörni nem. Hogy végül Anderson filmje nem nyerte meg az összes fontosabb díjat, csak majdnem az összeset, először is Timothée Chalamet előretörésének volt köszönhető. Némi meglepetésre ugyanis nem az Egyik csata a másik után veterán forradalmárját alakító Leonardo DiCaprio, hanem a Marty Supreme főszereplője nyerte el januárban a Golden Globe-díjat. Ezzel az Oscar-verseny is nyíltabbá vált. Chalamet látványosan ráhajtott az Oscarra, miközben DiCaprio, aki néhány évvel korábban, A visszatérő évében ugyancsak fegyelmezett és végül sikeres Oscar-kampányt folytatott, most mintha nem akarta volna annyira megnyerni a díjat.
Az utóbbi hetekben DiCaprio visszafogottabban kampányolt, és belehelyezkedett a sokat látott, kissé bogaras, ódivatú filmsztár szerepébe, aki nem bánja, ha most a fiatalok kapnak lehetőséget.
Kaptak is, csak éppen nem Chalamet. A színészi céh március elsején átadott díjai jelezték igazán, hogy az újrakezdődött versenyben Michael B. Jordannek jó esélye van DiCapriót és Chalamet-t is beelőzni az Oscaron, mert annak a szervezetnek a tagsága jelentős átfedést mutat a Filmakadémia színészi tagozatával. Jordan vasárnap esti győzelme tehát nem volt váratlan. Összességében, a teljes díjszezont egyben értékelve viszont az Oscar-gála legkomolyabb meglepetésének bizonyult. Jordan személyében az akadémiai szavazók nem „csak” egy színészt ismertek el, hanem nemzedéke egyik legfontosabb, fekete filmesét, aki az utóbbi években rendezőként is szót kért magának Hollywoodban.
Jordan díjazása illeszkedik az utóbbi években nyitottabbá és sokszínűbbé vált Akadémia értékeihez, miközben jelképes elismerést is jelent a Bűnösöknek. Ha nincs az Egyik csata a másik után, Ryan Coogler közönségsikere simán tarolt volna az Oscaron.
Így viszont szerzőjének meg kellett elégednie a legjobb eredeti forgatókönyvért járó szoborral, illetve a Bűnösök három másik díjával, amelyek közül a férfi főszereplői a legrangosabb.
Igaz, szakmai szempontból nem marad el tőle az operatőri Oscar. A Bűnösöket fényképező Autumn Durald Arkapaw nemcsak az első nő és az első afroamerikai filmes, aki hazavihette ezt a díjat, de ugyanannak az alkotói nemzedéknek a tagja is, mint Michael B. Jordan. Véletlenül éppen ugyanabban az évben, 2013-ban mutatták be az első, általa fényképezett nagyjátékfilmet, a független Palo Altót, mint a Jordan színészi áttörését meghozó, első Coogler-rendezést, A megállót. Hollywood ezekkel a díjakkal szimbolikusan is befogadta a negyven körüli, élvonalbeli filmeseket, akik között a kisebbségekhez tartozó alkotóknak, ideértve a nőket is, fontosabb szerepük van, mint bármelyik korábbi hollywoodi generációban.
Jöhetnek a politikus filmek, ha nem túl politikusak
Coogler és Jordan nemzedéke tehát régen túl van azon, hogy bebocsátást kérjen Hollywoodba: részben már át is formálták az amerikai filmipart. Ugyanakkor az Amerikai Filmakadémia idén tudta méltóképpen elismerni a náluk nagyjából tíz évvel idősebb, a Sundance fesztivál körüli, független filmes társaság nagy tehetségeként indult Paul Thomas Andersont.
Noha Anderson írói vagy rendezői minőségben a kilencvenes évek vége óta visszatérő Oscar-jelölt, 2026-ig egyszer sem díjazták.
Mellőzésének legfőbb oka talán az, hogy a filmjei túlságosan élesek, kegyetlenek és formai értelemben kritikusak voltak az Akadémia ízléséhez. Rendezései az utóbbi negyedszázad legszigorúbban Amerika-kritikus művészfilmjei, vagyis nem tekinthetők kifejezetten Oscar-kedvencnek.
Ám Anderson stílusa a 2021-es Licorice Pizzával némileg megváltozott, könnyedebb és nosztalgikusabb hangot ütött meg, és ez a hangnem még az Egyik csata a másik után politikusabb történetét is fogyaszthatóvá teszi. (Hogy csak egyetlen bizonyítékot mondjunk: ebben a filmben ismerhettük meg a tavalyi év legkedvesebb és legderekabb ellenállóját, a karatemestert, akit Benicio del Toro alakít.)
Így aztán Anderson régóta megérdemelt díjazása az egész életműből egyébként nem kiemelkedő, viszont az ő mércéjével Hollywood-konform Egyik csata a másik után apropóján történhetett meg – rögtön háromszorosan, írói, rendezői és fődíj formájában. Így Paul Thomas Anderson nemcsak utolérte, de Oscar-díjak számában be is előzte két fontos nemzedéktársát, Wes Andersont és Christopher Nolant, akikhez két éve vágtak hozzá fejenként egy, illetve kettő darab Oscar-díjat.
A régi adósság törlesztése közben kissé elsikkadt és köszönőbeszédei alapján mintha végül maga az író-rendező is megfeledkezett volna róla, hogy az Egyik csata a másik után történetének alapja a baloldali politikai értékválasztás és a kisebbségek felszabadítását célzó társadalmi munka.
Mintha egy hollywoodi szinten bátran politikusnak mondható filmből Hollywoodnak végül éppen a politikát sikerült volna kilúgoznia.
Legalábbis az idei Oscar-gála legpolitikusabb mozzanata az volt, hogy Sean Penn nem vette át a mellékszereplői Oscarját. Az öntörvényű és gyakran okkal kinevetett színész-rendező már hosszú évekkel ezelőtt egyértelművé tette, hogy herótja van a díjszezontól. Állítása szerint bő húsz éve a Titokzatos folyóért kapott díját csak azért vette át, mert szégyellte volna, ha a Golden Globe-hoz hasonlóan azt is Clint Eastwood köszöni meg a nevében.
Újabban azzal állt elő, hogy amíg az Amerikai Filmakadémia nem ad több teret a politikai képviseletnek – konkrétan: Volodimir Zelenszkij ukrán elnöknek –, ő továbbra sem kér az Oscar-gálából. Tartotta magát az ígéretéhez. Így lépett be a három Oscar-díjas férfisztárok szűk elitklubjába, ahol eddig rajta kívül csak Jack Nicholsonnak, Daniel Day-Lewisnak és a klasszikus hollywoodi western-mellékszerepekért díjazott Walter Brennannek szorítottak helyet.
Conan O’Brien, a gála házigazdája tavaly, az Anora sikerére utalva viccelt azzal, hogy „vannak amerikaiak, akik még értékelik, ha valaki kiáll egy nagyhatalmú orosz ellen”. Idén Hollywood Putyin-ellenességére és tágabban vett politikai érzékenységére Penn távolmaradása mellett a Senki tanár úr Putyin ellen című dokumentumfilm díjazása emlékeztetett, amely az esélyesebbnek tartott A tökéletes szomszéd ellenében diadalmaskodott, továbbá Javier Bardem kissé oda nem illő „szabad Palesztinát!” felkiáltása.
Maga O’Brien tartózkodott a merészebb politikai poénoktól és általában véve az élesebb műsorvezetői bemondásoktól. Legviccesebb, csipkelődő megjegyzése a hollywoodi nagybevásárlást egyelőre elnapoló Netflix társ-vezérigazgatójának, Ted Sarandosnak szólt, akiről O’Brien azt mondta, életében először jár moziban.
O’Brien, csakúgy, mint a 98. Oscar-gála, csak visszafogottan politizált. Ezzel összhangban a díjak kiosztása és még az elmúlt évben elhunyt művészekről szóló megemlékezés is a kiegyensúlyozottság jegyében alakult. Az In memoriam-szekcióból – ahol Tarr Béla is helyet kapott – teljesen hiányzott az a Brigitte Bardot, aki idősebb korára szakított ugyan a filmiparral és kellemetlenül szélsőjobboldali nézeteket kezdett terjeszteni, de kétségtelenül az egyetemes filmtörténet mitikus jelentőségű filmcsillagai közé tartozott.
Nem mindenki úgy és annyira politikus, ahogyan azt az Amerikai Filmakadémia jónak látja, de a művészek világnézete bonyolult kérdés. Bonyolultabb, mint amilyennek a 2026-os Oscar-gálán látszott.
The post Oscar 2026: Hollywood a régi dicsőségébe kapaszkodik, de az új nemzedéket sem hagyja az út szélén first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
