Sok amerikai színész forgat Magyarországon, de önnek most autentikusabb élménye volt, mint a többieknek, hiszen egy száz százalékosan magyar film amerikai vendégszereplőjeként érkezett az országba. Milyennek találta amerikai színészként a magyar forgatást?

Hogy is mondjam, hogy ne legyen félreérthető, mert valójában dicséretet próbálnék megfogalmazni… Olyan volt a magyar csapattal filmezni, mintha lelkes középiskolásokkal dolgoznék, akikben megvan az a hihetetlen energia és eltökéltség, hogy igazi filmesek legyenek. De közben ez már egy profi csapat. Mindannyian arra a tűzre vágyunk, amely bennük lobog. Nem igaz? Újra fiatalnak éreztem magam közöttük.

Miben találta másnak a munka metódusát, morálját?

Minden az energiáról szól, és közöttük lelkesítő izgatottságot, eredeti ötleteket tapasztaltam meg. Valami nagyon művészi van abban, ahogy dolgoznak, ahogyan az egész csapat összejátszik, ahogyan mindenki egyöntetűen azt akarja, hogy jól haladjon a forgatási nap, és elkészüljön a film. Nem jönnek a kifogásokkal, hogy az én csapatom csak a világításért felel, vagy az én csapatom csak a hangokat rögzíti. Ők csak az eredményre fókuszálnak, és mindenki mindent csinál, ha arra van szükség. És mindezt hangos nevetésekkel és jókedvűen teszik.

A filmben van egy jelenet, amely Rióban játszódik, bár képileg nagyon hihető, mégis nehezen tudom elképzelni, hogy egy magyar film egyik jelenete ott forogjon.

Jól gondolja! Nem beszéltünk eddig még a költségvetésről. Nem volt túl bőkezű. De éppen ez volt az izgalmas, hogy találjunk egy olyan helyszínt, amiről mindenki elhiszi, hogy valóban Rióban vagyunk. Ez az, amiről beszéltem, hogy a filmkészítőknek sokkal kreatívabbnak kell lenniük, amikor kis költségvetést kell beosztaniuk, és ettől jobban egyben van a csapat is.

Ön az egyik híres arca lett az amerikai televíziózás egyik legsikeresebb produkciójának. Milyen konklúziót vont le utólag a Dallasban töltött évekről?

A televíziózás a 80-as, 90-es években egy igazi gyár volt – annak a jó és rossz oldalaival. Nagyon szerencsésen alakult az életemben, hogy a Dallas által ehhez a sikeres iparághoz kapcsolódtam. A mentalitás és az emberi munka számított, nem a pénz volt a motivációnk. Az időszak, amelyben a Dallast forgattuk, az amerikai televíziós sorozatgyártás aranykora volt. Az ideáljaim, akiken felnőttem, akikre felnéztem és példaképként tekintettem, klasszikus filmcsillagok voltak, akik aztán vendégszereplőként fel-feltűntek a sorozatban is. Számomra ezek mindig csodálatos pillanatok voltak, egy valódi „intézményi képzés” – nagyon sokat tanultam és szívtam magamba a profizmusukból, a tartásukból, az állhatatosságukból. Bár a Dallas egy világhírű, szárnyaló sorozat volt már ekkor, mi pedig hatalmas világsztárok voltunk, de mindig alázattal tekintettem ezekre a kollégákra. Életre szóló lecke is volt, hogy általuk felismertem, milyen színészként akarom, hogy emlékezzen rám a világ. Nem mindenki volt kitűnő színész vagy ember ebben a korban sem, de ha visszatekintek erre az aranykorra, mindig azt érzem, hogy akkor egy álom vált valóra.

A Dallas óta viszont egészen megváltozott a televíziózás és a sorozatok világa. Tartalomszolgáltatók lepték el a piacot. Mi a véleménye ezekről a változásokról?

Látom az előnyeit és az árnyoldalait is. Mindenképpen pozitív a mennyiség. Azáltal, hogy több száz sorozat készül évente Amerikában, sokkal több a foglalkoztatott színész is. Azonban a mennyiség néha a minőség rovására megy. Nagyon sok az olyan produkció, amely nem szerződtet hivatásos írót vagy rendezőt. Régebben ezek megbecsült szakmák voltak, amelyekből tisztességesen megéltek az alkotók. Tudták, hogy a fizetésükből tudnak venni egy házat, tudják fizetni a számlákat és a gyerekük iskoláztatását. De ez gyökeresen megváltozott, és egy generációval később teljesen leesett a megélhetési szint ezekben a filmes szakmákban. Mi még egy másik valóságban éltünk, amikor biztonságban érezhettük magunkat.

És a biztonsággal együtt járt a valódi világhír is…

Mert a nézőknek alig volt választási lehetőségük! Amikor a Dallast forgattuk, az Egyesült Államokban mindössze három network volt. Nem volt kábel, nem volt HBO, nem volt Netflix, nem volt Amazon. Ezek a szolgáltatók dollármilliókat költenek manapság a tartalomgyártásra. Sokszor, amikor ezeket a megasorozatokat nézem, a Trónok harcát vagy most A sógunt, arra gondolok: lehetetlen, hogy profitorientáltak legyenek. És ahelyett, hogy ennyi pénzt elköltenének a gyártók egyetlen produkcióra, inkább olyan filmkészítők között kellene elosztani ezt a pénzt, mint amilyenek a Lepattanó alkotói. Egy nagy költségvetésű amerikai film büdzséjéből tíz filmet lehetne gyártani, és lehetőséget adni ezzel tíz új rendezőnek, tíz új írónak, zeneszerzőnek, számtalan színésznek és technikai dolgozónak. Be kellene engedni az új tehetségeket. De legalábbis esélyt adni nekik. Kiderülne, hogy nem mind tehetséges annyira, mint amennyire annak tűnt, de így lehet megtalálni az igazán jókat. Úgyhogy mindennek van rossz és jó oldala, de reménykedem abban, hogy elég hosszú ideig fogok élni ahhoz, hogy megéljem a filmipar és televíziózás visszaalakulását egy olyan rendszerre, amelyben még én dolgoztam.

The post Patrick Duffy: Remélem, megérem a filmipar és televíziózás visszaalakulását olyanra, amilyenben még én dolgoztam first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu