Mármost, a rendíthetetlen szabadságvágyat üzenő, a 12 ponttal tüntető 1848-as forradalom emlékezetének címzett, március 15-ére időzített, a sajtószabadságról szóló cikk első mondatát alapvetően úgy kell elképzelni, hogy szerepel benne a Netflix-sorozatok gyermekek szexuális identitására tett lehetséges hatásáról szóló rész, a Nagy Márton gyermekeinek védelmét előirányzó passzus, beszámoló a tulajdoni lapok árának emelkedéséről, továbbá elbeszélés arról, hogy szabad nyilvánosságok demokráciáiban nincs éhínség.

Ha valaki nem egészen pontosan így képzelné el a vonatkozó cikk első mondatát, és bizonyára megannyi magyar mutatkozik az országban, aki nem pontosan így képzelné el, akkor máris értjük,

miért gondoljunk a haza elidegeníthetetlen jogának a szólás, a sajtó szabadságát. Azért, mert kizárólag ennek köszönhetően férhet el benne minden hazafi igazsága.

Ezek egyike a sokszor fideszesek körében is hangoztatott mondás, hogy a Netflix-sorozatok kínálatában érthetetlen sűrűségben sorakoznak LMBTQ-filmek, amelyek – a megszólalók értékrendjéből nézve – károsan befolyásolhatják a gyermekek szexuális identitásának alakulását. Mások – saját igazságuk tudatában – okkal mondják: attól, hogy valaki meleget lát, nem lesz meleg, hiszen pingvin sem lesz az, aki pingvint lát, ráadásul annak sincs semmi, az önnön magánéletén túlmutató jelentősége, ha valaki meleg lesz. Aztán lehetek akár én is, aki – értékrendjéből következően – állíthatja, hogyha nem is károsan, de befolyásolhatják a fogyasztott tartalmak a gyerekek érdeklődését, pszichéjét. És igenis lehet legitim kérdése a szülőknek, hogy akarnak-e a kilencéves gyermekükkel a transzszexualitásról beszélni. Természetesen ezek az alapállítások semmit nem mondanak el a vita milliónyi dimenziójáról: hogy miért éppen a Netflix, amikor létezik internet, hogy mennyiféleképpen és helyen hozzáférhetők a tartalmak, hogy a tudományos vizsgálatok mit mutatnak a hosszú távú hatásokról, léteznek-e bármilyen hatások, hogy van-e köze a hatalomnak a szabadon gyártott tartalmakhoz, a kapitalizmusnak mi ebben a szerepe és így tovább. Érvek, hitek, meggyőződések, tények keverednének ebben a disputában. Ami viszont biztos: nem természeti törvényről szólna a vita, hanem politikai konstrukcióról. Ebből következően pedig bárhol van is a többség, többféle igazság ütközik majd.

A kormánypárt világa leginkább a gyermekvédelemnek az általa kiválasztott kulturális dimenzióiról szeretne beszélni: arról, hogy a hagyományos szerepeket, társadalmi konszenzusokat a gyermekekre gyakorolt hatások, szórakoztatóiparba csomagolt politikai állítások sorával, kulturális tőke felhasználásával kívánják megváltoztatni azok, akik másik világban, másik igazságban hisznek. Ezzel szemben mások arra szeretnék inkább emlékeztetni a kormánypártot, hogy miközben meséktől védené a gyermekeket, a valóságban – máig nem tisztázott okok miatt – az elnökük kegyelmet adott egy pedofilügyben elítélt embernek.

Azt pedig, hogy ez megtörtént, egy szabadon működő újságból (a konkrét esetben a 444-ből) tudtuk meg. Azt pedig ebből az újságból tudjuk, hogy Nagy Márton csúcsminiszter nem abban a lakásban lakik, amelyikre csokot és adóvisszatérítést vett igénybe. A legtöbb közhatalmat birtokló magyarok egyike közpénzt használt úgy, hogy arra semmiképpen nem volt morális és tán jogi alapja sem. Nem kérdés, hogy a gyermekei védelmét el kell látnia a szabad nyilvánosságnak, ennek része, hogy az arcképüket nem használja. De azzal, hogy megírja a legtöbb közhatalmat gyakorló magyarok egyikének közpénzes ügyét, segít megvédeni más hatalmasok gyermekeit attól, hogy közpénzes előnyt garantáló ügyekben használják őket. Talán majd nem ígérik meg a nevükben, hogy legalább tíz évig laknak egy lakásban, ahol nem laknak, hiszen az állami támogatással vett ingatlan fele akkora, mint az, amelyiket papíron lecserélnék rá. Erről ír a sajtó, miközben a kormány azt állítja, nem közügy, hogy Nagy Márton milyen állami támogatást, mire és hogyan vesz fel lakásvásárlására, s hogyan ígér a saját gyermekei nevében.

Ez a konfliktus örök lesz kormányok és sajtó, gazdasági szereplők és sajtó között: mindig is úgy tudják majd, nem tartozik a közösségre sok minden, amire nem büszkék, és amiről nem hiszik, hogy jót tesz a megítélésüknek.

A magyar kormány sokat is tesz azért, hogy mind kevesebb ügy lehessen hozzáférhető a szabad sajtó, a közösség, azaz a magyar emberek összesége számára. Már az is a munka része, hogy úgy keretezi a sajtó szabadságát, mintha az egyenlő lenne azzal, hogy mindenki leírhat mindent, amit akar. Ez lehetséges értelmezése a szólásszabadságnak, ám szándékosan szűkítő tartományt jelöl ki a sajtó számára. Ez ugyanis nem megfeleltethető a sajtószabadsággal, amely a szabadság érvényesítésének egyik intézményi garanciája.

A sajtónak azért vannak ideális esetben eszközei a hatalom gyakorlóihoz és döntéseikhez való hozzáférésre, mert a hatalom birtokosainak aránytalanul sok eszközük van arra, hogy eldöntsék, miről ne tudjanak azok, akik nem részesülnek a hatalomból. A szabadságon alapuló politikai modellek – mások mellett – a sajtót bízzák meg azzal, hogy járjanak el a hatalom nélküliek nevében.

Ez azért fontos, mert a világ legszabadabb országában, a legtöbb hatalomkorlátozással működő rendszerében is sokkal több olyan hazafi van, akinek nincs közhatalma, mint olyan, akinek van.

Márpedig akiknek nincs, azoknak az érdekeit, valóságát, véleményét is meg kell jeleníteni. Azért, hogy a hatalom ezeket lássa. A rendszer logikájából ugyanis az következik, a hatalomnak az az érdeke, hogy az aktuálisan nem érvényesített érdekeket, az ellentétes véleményeket senki ne lássa. Ne jelenhessen meg olyasmi, amit problémaként, alternatívaként lehet értelmezni. Ha ugyanis ilyen nem látszik, akkor részint kevesebb esély van hatalma elvesztésére, részint nem jelennek meg olyan gondok, amelyek cselekvésre kényszerítik, nem kell eljárnia olyan ügyben, amelyben a saját politikai szándékai alapján éppen nem járna el, például nem emelné aktuálisan meg a tanárok fizetését vagy nem vezetne be ársapkát.

A sajtó viszont kérdez azok helyett, akik nem kérdezhetnek, megmutat ügyeket, amelyeket a hatalom nem szeretne megmutatni, és bemutat véleményeket, amelyeket a hatalom nem mutatna be. Azért teszi ezt, mert a hazafiaknak elidegeníthetetlen joga minél többet tudni a hazájukról, és a lehető legtöbb információ ismeretében határozniuk arról, kié legyen a hatalom nagy része, de nem az egésze.

A hatalom az efféle szándékot sokféleképpen korlátozhatja. Például előfordulhat, hogy a 24.hu öt munkatársának kell rendőrségen tanúskodnia, mert az újság cikket ír a Rogán Antal kabinetfőnöke és apja körül kinövő ingatlanokról. Például előfordulhat, hogy „szuverenitásvédelmi” hivatalt hoznak létre, amely eldöntené, mi az, amit magyarok nem gondolhatnak. Elvégre gondolkodási alapvetése az, hogy ahol külföldről érkezik pénz, ott többé magyarok nem képviselhetnek magyar érdeket. Noha ez a gondolat jelenleg leginkább Mészáros Lőrincre veszélyes, amennyiben a hozzá guruló brüsszeli eurók számából indulunk ki.

Az is előfordulhat, hogy 1000 forintról pár év alatt 4800 forintra növelik a tulajdoni lapok árát, miközben ezek a dokumentumok nélkülözhetetlenek bizonyos információk ellenőrzéséhez (lásd Nagy Márton lakásügyét). Ha tucatnyi kell egy cikkhez, akkor 12 ezer helyett máris 57 600 az újság induló költsége, és akkor még nem írtunk egy sort sem, nem utaztunk, nem készítettünk képet, nem fejlesztettünk, és így tovább. Az is előfordult velünk, amikor még nyomtatott kiadású lapnál dolgoztunk, hogy ugyanazt a cikket perelték a nyomtatott és az internetes kiadásban külön. (És az is, hogy nem egyezett meg a két ítélet.) Ők persze közpénzből fizették a saját ügyvédjük óradíját.

Amíg a kollégáink ezen dolgoztak, nem tudtak máson: mi megnyerhettük a pert, ők megnyerték azt, hogy nehezítették a sajtó munkáját közpénzből.

Megtesznek mindent, hogy nehezebb legyen, noha a haza méltósága és jelentősége azt követelné, hogy könnyebb legyen.

Amartya Sen tétele szerint működő demokráciában sohasem volt éhínség. Sokszor leírtam már a példáját: a brit sajtó a második világháború idején némasági fogadalmat tett, hallgattak 1943-ban a botrányos bengáli ügyekről. Azért tették, hogy ne bizonytalanítsák el a lakosságot, nehogy megrendüljön a bizalom a háborús erőfeszítésben. Kikapcsolták az erkölcsi keretüket a magasabb rendűnek tartott cél érdekében, és e döntés a haza vereségét hozta el. Közéleti vita nem alakult ki, hiszen a hatalom is el akarta hallgatni az ügyeket: nem volt nyilvánosság, így nem voltak érvek, viták, visszajelzések, nem lettek a nyilvánosak a nehézségek. Az intézkedések közben csak rontottak a helyzeten: például korlátozták a rizs kereskedelmét, hogy ne hordhassák más államokba az élelmiszert, ám az érintett területen magasabbak voltak az élelmiszerárak, mint máshol, így az intézkedéssel valójában drágították az ételhez jutást. Az adatok azt mutatták a politikai vezetőknek, hogy nem csökkent a termelés a régióban, ami megnyugtató volt számukra, csakhogy nem gondoltak arra: ugyanannyi élelemre több ember jutott, mert sok katona tartózkodott ott. Hiába nem csökkent a helyiek jövedelme sem, ha az infláció miatt ugyanannyi pénz kevesebbre volt elég. A cenzúrázott sajtó nem tudott beszámolni a problémákról, így a krízis mélyült, mind többen éheztek. Egy másik éhínség esetében még maga Mao Ce-tung is arra jutott, hogy „demokrácia”, azaz például információ nélkül nem lehet tudni, mi történik odalent: a totális információhiány, a nagyobb hatalomnak megfelelni vágyó kisebb hatalom hallgatása, cenzúrája tömegek halálához vezetett.

A bengáli eset példaszerűen mutatja, az sem kell, hogy a szereplőket elemi gonoszság vezérelje. Meggyőződésük lehet, hogy hazafias célból teszik, amit tesznek, magasabb rendű cél érdekében cselekszenek, s ezért kapcsolják ki a szabad nyilvánosságot. De a csernobili katasztrófa kapcsán hallgató szovjet vezetők is jelentősen hozzájárultak a Szovjetunió bukásához azzal, hogy meg akarták menteni a Szovjetuniót. Merthogy már fel sem tűnt, hogy a hazát attól akarták megvédeni, ami nélkül élni nem tud: az igazságtól.

A szabadságot éppen azért építik be a rendszerekbe, hogy egy vékony hang akkor is elbeszélje a haza méltóságát és jelentőségét, amikor a hatalom belevakul a saját történetébe.

Ez a munka azonban, mint utaltam rá, drága. Igen, itt és most is beszélnünk kell arról, hogy sok hazafi kell ahhoz, hogy az értük beszélő intézmények működhessenek. Vagyis olyan szinten dolgozhassanak, hogy az a hazának a leghasznosabb legyen, hogy az a hang a legszebb magyar nyelven szóljon, a legpontosabban mutassa be a hatalmakat birtoklók tetteit, a leghitelesebben mutassa be a valóságot.

Fájdalom, amikor sajtóról beszélünk, mindig olyan, mintha magunkról beszélnénk, noha a sajtó alapvetően az olvasókról szól. Ők azok, akikért létezik, ők azok, akiknek köszönhetően létezik, ők azok, akik nélkül nincs.

És sok olyan olvasóra is szükségünk van, aki megbízik bennünk eléggé ahhoz, hogy megvegye az újságot. Fizessen a lapért, amely cserébe igyekszik bemutatni, milyen veszélyt jelent a felbukkanó száj- és körömfájás, miféle dilemmákat hordoz a Netflix popkulturális hatása, mit jelent, hogy Nagy Márton nemlakott lakására csokozik, mit jelentenek elhallgatottak, kisemmizettek és kiváltságosak, szegények és gazdagok, települések és közösségek érdekeit és értékeit megjeleníteni.

Ebbe a cikkbe azért teszünk fizetőfalat, hogy bemutassuk álláspontunkat, amely szerint a jövőben akkor tud majd tartósan és magas minőségben működni egy újság a szabad nyilvánosságban, ha lesznek elegen, akik megveszik. Nem azért, hogy ne legyen olvasható egy része, ennek jegyében ide is írom, mi lesz az utolsó mondata: „A hazánknak”.

Előtte itt lesz egy kérdés, a lakat utána azt üzeni, mind több embert szeretnénk, aki kísér minket az úton. Nem minket mint 24.hu-t, hanem minket: minden olyan szerkesztőséget, amely a szakma legjobb hagyományait követve, az újságírás normáit tiszteletben tartva, magyar nyelven készít tartalmat. Ez az út a magyar sajtó útja, amelyen elsősorban az olvasók tudnak menni.

Útközben írok például olyan első mondatokat, amelyekben van Netflixtől tulajdoni lapon át Nagy Mártonig minden, és teszem ezt csak azért, hogy jelezzem, mindenféle első mondatot el szeretnénk képzelni, mert mindennél mélyebben hiszünk a szabadságban.

Hogy ez kinek áll érdekében?

The post Pető Péter: A hazánk és az újságírás méltóságáról és jelentőségéről first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu