Sokaknak megsúgtam már, a Kapufát ideáljaimban kocsmanévnek szántam. Talán a Süket zsiráfnál, valamint a Tékozló vakondnál is jobb, ahogyan a Szakadék sem konkurál vele. Meglehet, azért is írok néha regényeket, hogy nevet adhassak az ivóknak, bámulatos, káprázatgazdag tevékenység e tökéletes szabadság érvényesítése a szövegben.

Ám előbb lett hírlevelem, mint kocsmám, így végül ez a rendszertelen időközönként jelentkező szövegfolyam kapta a nevet. Most persze sóhajthatunk megkönnyebbülten, hogy előbb lett hírlevelem, mint gyerekem.

Azért szeretem a kapufát, mert részint futballos, részint tökéletes szinonima Kelet-Európa legfontosabb szavára, a majdnemre, s olyan szépen használható arra is, hogy tudassuk: nem sikerült. Például, ha föltesszük azt a kérdést, hogy múlt hétfőn sikerült-e sértetlenül eljutnom a 75-ös troli, Dózsa György úti metróállomásához közeli megállójából a Radnóti Miklós utcáig akkor a nem megszokott semmilyen szürkesége mellett mámorító úgy felelni: ááá, kapufa.

Mármost, ezen a szöveghelyen már elárulom, nem volt biztos tudásom arról, hogy miért ezzel a fölütéssel kezdtem az írást. Ám egyszerűen nem tudtam gépelni addig sem szétverésem immár széles körben ismert történetéről, sem Balásy Gyula történelmi kitekintésben is páratlan, a kortárs nerizmus performatív vonulatát erősítő attrakciójáról sem, amíg nem írtam le, hogy kapufa.

De, ha már így alakult, nem engedtem tova galoppozni gondolataim addig, amíg nem rakok össze egy kirakót azokból a darabokból, hogy: kapufa, rúgás közben heverni a betonon deformált arccsont miatt korlátozott látással, villanások a fejemben.

Végül a mozaikból azt találtam ki: a kapufa itt a radikális magányosság metaforája.

Azaz arról az érzésről akartam írni, amikor rúgott az elmebeteg, s továbbgondolhatatlanul egyedül voltam.

The post Pető Péter: Kapufa, elvégre egy kis műtét azért összejön first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu