A YouTube nagyobb fenyegetés a sajtószabadságra, mint az európai elitek kedvenc tárgyügyi célpontja, Orbán Viktor.
Nem állítok ezzel erőset, hiszen sok éve ugyanezt mondtam a Facebookról is.
És ezt állítom majd mindig minden nagy, többségében szociopata techoligarchák tulajdonolta platformról, amely a tökéletes kiszolgáltatottságba nyomorítja a demokratikus nyilvánosságot. Ezek a platformok kettétörték az intézményi kereteket, fölzabálták a normarendszereket. Még egyszer: egyiket sem megszerelték, noha diszfunkcionális működésük miatt szükségük lett volna erre, hanem mindet egyszerűen eltörölték.
Már ez a bekezdés is jelzi, hogy a háttérben, közvetlenül a Gyurcsány-szál mögött meghúzódik egy nagyon összetett demokráciaelméleti probléma, aminek bemutatására azonban nem lesz tér ebben a hírlevélben, meglehet, cikkben megérkezem majd oda is.
Most viszont beszéljünk a platformokról.
De mik egyáltalán ezek a platformok?
Ha nagyon leegyszerűsítem, a platform a médiabizniszben nem a tartalom és annak előállítója, hanem a technológia, amely a tartalom megmutatására, hozzáférhetővé tételére szolgál: a piactér, ahol csak figyelemmel kell fizetni az áruért. A Facebook, a TikTok, a YouTube nem készít tartalmat, hanem lehetőséget kínál annak gyártóinak, hogy príma infrastruktúráján, ahol lehetséges fogyasztóik tömege gyülekezik, közzétegyék képeiket, szövegeiket, de leginkább videóikat. Ezekhez különféle formában, de egyének, kisvállalkozások számára értelmezhető üzleti modellek is kapcsolódnak.
Mármost, ezek a világ nyilvánosságát uraló gigaplatformok általában a világ legnagyobb techvállalatainak csúcstermékei. Ez azt jelenti, hogy a földkerekség legjobb fejlesztői dolgoznak a tökéletesítésükön, nemzeti nyilvánosságban dolgozó médiavállalatok sohasem lesznek képesek megközelítőleg hasonló felhasználói élmény előállítására, mint amilyet ezek a csúcsragadozók kínálnak. Ennek a munkának a célja az is, hogy mind jobban legyenek képesek manipulálni az elménket.
A platformok és a nemzeti nyilvánosságok viszonyát napokig lehetne írni, most négy dimenziót mutatok gyorsban:
- hirdetések,
- algoritmus,
- üzleti modell, kiszolgáltatottság.
Hirdetések
A Magyar Reklámszövetség 2025-ben bemutatott, 2024-es költésekre vonatkozó összegzése szerint Magyarországon 207 milliárd forint volt a teljes digitális médiaköltés, ebből a globális techcégek 134,9 milliárd forintot vittek haza. Tehát a magyar tartalmat előállító digitális cégek számára elérhető forintok 65 százalékát egyszerűen elvitték innen olyan vállalatok, amelyek semmilyen felelősséget nem vállalnak idehaza semmiért.
Adózásuk kabarétréfa, pénzt magyar nyelvű tartalomra nem költenek, jogi és morális felelősséget nem vállalnak.
De cserébe legalább azt tudjuk, hogy a piacon általuk kisajátított forintok száma folytonosan nő majd. Miért?
Mert a techcégek hatékonyabbak, mint bármelyik médiacég valaha is lehet. A platformok dermesztő mennyiségű adatot gyűjtenek rólunk, miközben a legjobb gondolkodók tökéletesítik az eszközt azért, hogy az a legpontosabban targetálja a hirdetéseket. A hirdető cégek mind nagyobb számban teszik át pénzüket ezekbe az automatizált rendszerekbe, amelyekben centire kijelölhetik, kire, hogyan, mikor szeretnének lőni. Ez tehát automatikusan vezet a nemzeti nyilvánosságok roncsolásához, mert növekvő ütemben tűnik el a reklámbevétel a piacról. Kevesebb bevétel esetén pedig kevesebb kiadás lehetséges, kevesebb kiadás esetén kevesebb minőségi tartalom készül el. Ha kevesebb minőségi tartalom készül el, kevesebb olvasói árbevétel lesz majd elérhető, hiszen kevesebb áruért kevesebben vagy kevesebbet fizetnek. A kör bezárul. Maradnak a platformok. A demokratikus nyilvánosságok alapját jelentő intézmények pedig összeesnek.
Algoritmus
A platformok – sok egyéb dimenzió mellett – azért ilyen fölfoghatatlanul sikeresek, mert tökéletes algoritmusaik a rólunk gyűjtött adatok alapján tökéletesen manipulálják az elménket, azaz minden pillanatban jó eséllyel olyan tartalmakat kapunk egymás után, amire vágyunk. Hibátlanul szolgálják ki érdeklődésünket, s fejtik meg, mi érdekel majd minket a következő pillanatban. Azt azonban fontos újra és újra megérteni: objektív algoritmusok nincsenek. Tehát minden esetben valamilyen sikerkritérium alapján készülnek ezek a kódok: valakik megcsinálják, s valamire optimalizálják ezeket.
Manapság nyilván sokszor csupán tiszta profitcélok motiválják az elkészítésüket. Már ez megkülönbözteti persze őket a médiacégek többségétől, amelyeknél egyéb dimenziók biztosan árnyalják a termék tökéletesítését: jogi, morális felelősség, szakmai normák, a márka hitelességéhez való ragaszkodás, és így tovább. Mindenesetre amint a platformok környékén alakul a környezet, illetve a tulajdonosok, azaz kódolók aktuális szándéka, így az algoritmusok sikerkritériuma, bármit tehetnek a felhasználók figyelmével és elméjével. De addig még rohanva falják fel az újságok életben maradásához szükséges figyelmet, amiért a figyelemgazdaságban minden egyes szereplő küzd. Ebben a vetélkedőben a maximálisan perszonalizált kínálattal jelentkező techcégekkel szinte lehetetlen konkurálni. Az újságokban ugyanis vannak formátumok, képek, szereplők, témák, amelyek nem érdeklik a felhasználót. Ennek azonban demokratikus oka van: a valósághoz való ragaszkodás.
A demokratikus nyilvánosság és vita szükséges feltétele ugyanis a közös valóság. Azaz ilyen tudás arról, hogy mi történik. Erről szól utána ugyanis a demokratikus vita. Az algoritmusok uralma felszámolja majd e közös bázis elképzelhetőségét is. Ha pedig nincs valóság, csak fikció van. A fikció neve pedig az irodalmon kívüli világban: hazugság.
Üzleti modell, kiszolgáltatottság
Hogy egyelőre még nem látszik az apokaliptikus mondataimhoz hasonló hatása körülöttünk a platformoknak, annak csak két egyszerű oka van: 1. idő, 2. a jelenlegi üzleti modelljük.
Az idő, az tiszta ügy: a folyamatnak még az első szakaszában járunk, de mostantól a mesterséges intelligencia belépésével radikálisan felgyorsul majd.
Az üzleti modell: jelenleg a platformok adnak. Tehát például a sikeres youtuberek köré olyan ökoszisztéma épült fel, amelyben a szereplők a hagyományos médiában elképzelhetetlen összegeket kereshetnek kontentvállalkozóként. A platform részint fizet nekik az elhelyezett hirdetések után, részint őrült tömeget szállít a videóikra, aminek nyomán a brandjüket monetizálni tudják egyéb felületeken az eseményektől a könyveken át a hirdetési együttműködésekig.
Ám ezek a modellek az egyéni/kisvállalkozói keretben értelmezhetők, médiacégek életben tartására alkalmatlanok.
Erre egyszerű és legalább ennyire felületes válasz, hogy akkor menjen mindenki egyéni vállalkozónak, de részint az intézmények szerepe súlyos a demokratikus nyilvánosságban (erről majd máskor), részint bizonyos műfajokban nem jön ki a matek. Egy interjú vagy egy megírt szöveg ugyanis nem annyi munkaóra és pénz, amennyi a legbonyolultabb tényfeltárásoké. Abban, vagyis a kontrollfunkcióhoz kapcsolódó esetben nem jön ki a matematikai képlet.
Ennél azonban súlyosabb fenyegetés a kiszolgáltatottság. Ennek hatásait egyszer már végignéztük. A Facebook például korábban az újságok forgalmának egyik legfontosabb forrása volt. Az üzenőfal tele volt linkekkel, megosztott cikkekkel, videókkal, a Facebookon időt töltő felhasználók pedig kattintottak, és elindultak a tartalmak irányába, a platformon kívüli világba. Noha ezek a látogatók általában alacsony minőségű adatokat produkáltak (kevés tartalmat fogyasztottak, kevés időt töltöttek a site-on), ezzel együtt azonban növelték az olvasók számát, az elérést, a megmutatott hirdetéseknek köszönhető bevételeket.
Aztán megérkezett a TikTok a platformversenybe, és elmagyarázta minden vetélytársának: őrültség elengedni a felhasználót, kiengedni a saját zárt rendszeréből. Hiszen minden pillanat, amelyet a figyelemgazdaságban máshol tölt a felhasználó, másnak adott figyelmet jelent. A Facebook kapcsolt: ma már töredékét lehet elérésként megkapni a platformtól, igyekszik saját szisztémájába zárni a felhasználót. A legolvasottabb újságok egyedi látogatószáma százezrekkel csökkent Magyarországon: a koronavírus idején még 1 millió fölötti számokkal versenyzett a 24.hu és az Index a győzelemért, ma már 700 ezerrel atombiztosan győzöl, de a hatossal kezdődő adatok a normák.
A mostani fordulat a Google-nál lesz. Eddig másik fontos forrása volt az újságoknak a keresés. A felhasználók kerestek valamire, a Google algoritmusa pedig cikkeket ajánlott nekik: lekattintották, megérkeztek az újságokhoz. Csakhogy a mesterséges intelligencia piacán őrült verseny bontakozott ki. Ebben a vetélkedőben a Google egyszerűen veszít, ha elengedi a felhasználót, ahelyett, hogy saját MI-motorjával kiszolgálná. Így most keresésre az újságok által megírt tartalmakból készít összefoglalót, amelyet átad a felhasználónak, aki elégedett. Emögött pedig újabb ütés van a lapoknak: csökken a forgalmuk, csökkennek a bevételeik.
Most a YouTube még sokaknak oké. De meddig?
Komplett bizniszek épülnek olyan platformra, amelynek minden döntése innen sok ezer kilométerre, általunk ismeretlen piaci logikák alapján születik. Mi van, ha a YouTube ma úgy dönt, hogy már csak a short videókban hisz, így ott növeli a hirdetési pénzt, de nem ad hosszabbakra? Nyilván ez most lázálomnak tűnik, ám a techcégek egyik fordulatát sem láttuk előre, csak éppen az volt mindig biztos: minden egyes elem a kontrollunkon kívül van. Ezek a lövések sorban találják el, s véreztetik ki a demokratikus nyilvánosságot. Demokratikus nyilvánosság nélkül pedig nincs demokratikus politikai rendszer.
A vége
Mindebből következik az az erős meggyőződésem, hogy vége van. Mármint annak a demokratikus álomnak, amibe hajlamos voltam beleszakadni. Mindettől függetlenül, vagy éppen ezért: újságírás lesz. Méghozzá a legjobb formájában, a legjobbakkal lesz. Csakhogy lesz egy társadalom, amelynek arisztokráciája a legegyenlőtlenebb korokat is felülmúlja, s amelyet techurak uralnak majd.
Lesz hát minden, aminek ellenében élni érdemes. Lesz majd minden, amiért még írni lesz érdemes.
The post Pető Péter: Márpedig a YouTube nagyobb ellensége a sajtószabadságnak, mint Orbán Viktor first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
