„Csak azt meg ne kérdezze, hogy mikor kezdtem el zongorázni, meg mióta adok lakáskoncerteket, mert ezeket mindig megkérdezik, én meg már nagyon unok rájuk válaszolni, és akit ez érdekel, amúgy is megtalálja az interneten. Vannak fontosabb dolgok is, amikről beszélni szeretnék” – kezd bele a beszélgetésbe Fellegi Ádám, Liszt Ferenc-díjas zongoraművész, mielőtt megszólalhatnék. Azoknak, akik nem tudják a válaszokat a fenti kérdésekre, megspórolnék egy guglizást.

Gettóból a Zeneakadémiára

Fellegi Ádám 1941-ben született, budapesti zsidó családba. Édesapja a Don-kanyarban, kivezényelt munkaszolgálatosként halt meg. Számos rokona és családtagja lett a vészkorszak áldozata, ő és az édesanyja a budapesti gettóban vészelték át a háborús éveket.

Négyéves korában ült le először édesanyja pianínója mellé, aztán nem nyugodott addig, amíg el nem kezdhetett zongoratanárhoz járni: nem hatotta meg az érv, hogy kicsi még hozzá. Hamar kiderült, hogy istenadta zenei tehetség, abszolút hallással.

Hamarabb olvasott kottát, mint betűket, tizenhat éves korában, még az érettségi előtt vették fel a Zeneakadémiára, ahol huszonegy évesen adta diplomahangversenyét.

„Aztán ki kellett találnom, hogyan tudnék megélni a diplomámból. Némi keresgélés után a Magyar Állami Operaházban kötöttem ki, mint korrepetitor, vagyis én voltam az, aki zongorakísérettel betanítja az énekeseknek a szerepeiket. Szerencsés fejlemény volt ez az életben, mert addig semmit sem tudtam az operairodalomról. A Zeneakadémia zongora tanszékén létezett egy afféle arisztokratikus megvetés az operák iránt, ami miatt még szóba hozni sem illett őket. Arra volt az operatanszék, ott meg csak operákról lehetett beszélni. A nyolc év alatt, amit az Operában töltöttem, jöttem rá, hogy az egy csodálatos világ, amitől nem lehet szabadulni, ha egyszer belekóstol az ember.”

Fellegi Ádám közben nemzetközi zongoraversenyeken indult. Hogy csak a legjelentősebb eredményeit említsük, 1966-ban első díjat kapott a bécsi Internationaler Meisterkurs versenyen, 1974-ben Artur Rubinstein-díjat kapott Rio de Janeiróban.

Ezek miatt felfigyeltek rám és 1970-ben felvettek az Országos Filharmóniába szólózongoristának. Nagyon kényelmes élet volt, mert bár átlagos fizetést kaptam, cserébe csak egy-két koncertet kellett adnom havonta. Iskolába jártam ifjúsági hangversenyeket adni, a Zeneakadémián és a Vigadóban pedig voltak szólóestek és zenekarral közös koncertek is.

Munkanélküliség

Aztán jött a rendszerváltás, és Fellegi Ádám állása szinte egyik napról a másikra megszűnt.

„Ott álltam közel ötven évesen, a nyugdíjkorhatár akkoriban hatvan év volt, úgyhogy ki kellett találnom, miből fogok megélni a következő tíz évben. Az adekvát válasz az lett volna, hogy elmegyek tanítani, de mindenütt az orromra csapták az ajtót. Gondoltam, majd adok koncerteket, de a terembérlet rettenetes költség, és ha nem adok el elég jegyet, vajon miből fizetem a deficitet? És akkor eszembe jutott, hogy a zeneakadémiai mesterem, Hernádi Lajos mesélte, hogy amikor a zsidótörvények miatt szinte már mindenhonnan kitiltották, és csak otthon, a négy fal között ülhetett zongora elé, akkor kitalálta, hogy a saját lakásában fog koncerteket adni.”

Fellegi Ádám 1992 óta tart nagyjából másfél-kétórás koncerteket az otthonában, abban a 74 négyzetméteres belvárosi lakásban, ahol felnőtt. A lakás egyetlen szobája elég nagy: harmincan-negyvenen kényelmesen, ötvenen szűkösen férnek el benne. Belépőjegy nincs, egy zongorán pihenő kost formázó fekete kerámiaperselybe dobhatja be a közönség a szigorúan anonim becsületkasszás adományokat.

11 fotó

A megélhetése azonban nem csak erre a bevételre korlátozódott: kazettákat, CD-ket, lemezeket adott ki, és a kilencvenes években több tévéműsort készített.

A tévés karrieremre azért vagyok büszke, mert háromszor rúgtak ki, de mindháromszor visszavettek. Akkoriban gyakran cserélődtek a tévéelnökök és ha új jött, mindjárt azzal kezdte, hogy mindenkit kirúgott. Csakhogy én műsoraim annyira népszerűek voltak, hogy mindig vissza is vettek, míg végül aztán belefáradtam és hagytam a fenébe az egészet.

Szomszédok

Korábban hetente háromszor volt koncert Fellegi Ádám lakásában, mostanában már csak kétszer. A Steinway zongora azonban ennél jóval többet szól: tulajdonosa minden nap négy órán át gyakorol, és ez nettó idő: ha abba kell hagynia valamiért, például azért, mert telefonon hívják, akkor megállítja a stoppert és csak akkor indítja újra, ha visszaül a billentyűk elé.

Maximálisan egyetért Liszt Ferenccel, aki azt mondta: „Ha egy napig nem gyakorlok, én már észreveszem a különbséget. Ha egy hétig nem gyakorlok, észreveszi a közönség is.”

A magyar társasházi viszonyokat ismerve, nehéz elhinni, hogy Fellegi Ádámnak nem volt soha, semmilyen problémája a szomszédokkal, pontosabban a szomszédoknak nem volt problémájuk vele.

„Szegény Kocsis Zoltánnak voltak akkora balhéi, hogy még filmet is forgattak róla, Zongora a levegőben a címmel. Kiutaltak szegénynek egy panellakást. A zongorát nem tudták fölvinni a szűk lépcsőn, úgy emelték be daruval, az ablakon keresztül, innen a filmcím. Hamar kiderült, hogy a házgyári lakásokat nem arra tervezték, hogy ott valaki zongorázzon. De ez régi építésű ház, elég vastagok a falak. A harminc év alatt egyetlen emberrel akadtak gondok. Egy külföldi nő lakott albérletben a földszinten, vagyis három emelettel lejjebb, ő gyakran panaszkodott, de a vége az lett, hogy én bírtam tovább, ő meg elköltözött.”

Az érthető, hogy ma az interneten, a közösségi médiában szerveződik Fellegi Ádám közönsége, azt azonban elképzelni sem tudom, hogyan működhetett ez az 1990-es évek elején, amikor nemhogy internet, de még vezetékes telefon sem volt minden lakásban.

„A Kádár-rendszer utolsó napjaiban volt egy Chopin-estem az Új Vigadóban. Akkor újították fel, borzalmas lett az akusztikája. Szóval arra gondoltam, hogy megpróbálok kazettákat eladni a közönség tagjainak. Kiraktam a pódium szélére egy írógéppapírt meg egy ceruzát, hogy aki szeretne utánvétellel kazettát rendelni, az a végén írja fel a nevét, címét, telefonszámát. Hatalmas tumultus támadt, alig hittem a szememnek, úgy kellett további papírokat szerezni. Summa summarum, lett egy nagyjából háromszáz személyes listám: ez lett a lakáskoncertek kiindulópontja. Fölfogadtam egy embert, név szerint Málnási urat, ő lett szervezőm. A listám az évek alatt háromszázról háromezerháromszáz tételesre nőtt. Amikor Málnási úr jobblétre szenderült, úgy gondoltam, hogy akkor szép volt, jó volt, eddig tartott, erre megjelent Gabi, mint megmentő.”

Rajongóból menedzser

Gabriella nézőből lett Fellegi Ádám közösségimédia-menedzsere, szervezője, és a zongorázáson kívül sok minden másban is jobbkeze.

„Talán tíz évvel ezelőtt voltam egy lakáskoncerten és meghatározó élmény volt. Tavaly eljöttem még egyszer és aztán nem is tudom, hogyan vettem a bátorságot, de tök ismeretlenül odamentem a művész úrhoz és mondtam neki, hogy ne haragudjon, de szerintem művész úrnak a TikTokon a helye, mire ő azt felelte, hogy oké. Most lesz az egyéves szülinapunk, TikTokon már több mint tizenegyezer követőnk van, az Instagramon nagyjából fél év alatt gyűjtöttünk közel ötezret. Ezelőtt nem foglalkoztam komolyabban közösségi médiával, mindent menet közben tanultam ki. Ehhez képest több megkeresést kaptam már, hogy vállalnék-e hasonló megbízásokat, de nem ez a főállásom, rajongásból csinálom.”

A népszerűséghez valószínűleg nagyban hozzájárul, hogy Fellegi Ádám lakáskoncertjei nem úgy néznek ki, hogy leül a zongora elé, játszik, majd meghajol és kimegy. Rengeteget mesél, történelmi kontextusba helyezi az adott zeneművet és rengeteget sztorizik.

Videóin az utóbbi időben közéleti eseményekre is reflektál: nem hagyta szó nélkül a Kossuth-díjasok névsorát, tavaly kiállt a betiltott Pride mellett, de beszélt már a nukleáris fegyverkezési verseny őrületéről, és arról is, hogy a világ jelenlegi vezetőit bolondokházába való elmeháborodottaknak tartja.

„Jönnek is rendre a kommentek, hogy mocskos komcsi, meg vén zsidó. Már az is bűnöm, hogy vén vagyok: hogy merészeltem ilyen sokáig élni.”

Mindennapi gyűlölet

A zongoraművész azt mondja, annak idején meglepte, hogy az antiszemita és a fasiszta eszmék rögtön a rendszerváltás után azonnal szárba szökkentek és nagyon fájlalja, hogy Orbán Viktor rendszerében pedig bátorítják, jutalmazzák a terjesztésüket.

„A rendszerváltás környékén néhány kollégám, akikkel addig nagyon barátságos viszonyban voltam, például Medveczky Ádám karmester, akivel együtt nőttünk fel – mögöttem ült a padban és mellettem állt a tornasorban –, egyszer csak elkezdték nekem mondogatni, hogy »Na, Ádám, eddig ti voltatok, most meg majd mi jövünk!”

Nem értettem, miről beszélnek, amíg meg nem jelent Csurka István hírhedt antiszemita tanulmánya. Abból megtudtam, hogy akkor most egy darabig senki nem fog felkérni semmire és így is lett. Holott még csak párttag sem voltam soha. De még Eszter, a feleségem sem, pedig ő rovatvezető-helyettes volt a Magyar Rádióban, és neki elvileg kötelező lett volna, a főnöke többször fel is szólította, ő mégis megmakacsolta magát, azt mondta, azt sem bánja, ha kirúgják. Nem rúgták ki. Akkoriban már javában puhult a Kádár-rendszer.”

Fellegi Ádám rámutat: Medveczky, aki 2006-ban a MIÉP országgyűlési képviselője volt, 2011-ben Kossuth-díjat, majd 2018-ban még egy jelentős állami kitüntetést kapott, de megemlíti Döbrentei Kornél Kossuth-, és Takaró Mihály Széchenyi-díját is. Előbbi leírta, hogy a vészkorszak zsidótörvényei szerinte a zsidók érdekeit szolgálták, utóbbi „zsidó lapocskának” nevezte a századelő legjelentősebb irodalmi folyóiratát, a Nyugatot.

„A legnagyobb zongoraművészünket, Schiff Andrást közben távol tartják az országtól. Pontosabban Schiff nem akar idejönni hangversenyezni, mert amikor felszólalt az idegengyűlölet és az antiszemitizmus ellen, a rendszer ráuszította a fasiszta újságírókat, élükön Bayer Zsolttal.”

Soros György könyv

Fellegi Ádámot a Soros Györgyből közellenséget kreáló propagandahullám hozta ki végképp a sodrából. Azt mondja, olyan érzés volt, mint amikor egy fazék víz áll a tűzhelyen, lassan melegszik, forrni kezd, majd egy ponton a gőz ledobja a fedőt.

Ez az ember nem gonosztevő, hanem filantróp. Rengeteg emberrel tett jót, a vagyona jelentős részét adakozásra szánta. Nem azt érdemelte a szülőhazájától, amit kapott. Úgy döntöttem, kiadok egy könyvet a méltatására. Száz olyan embert kerestem, akiket támogatott, hogy legalább öt mondatban írják le, nekik mi a véleményük Sorosról, mit köszönhetnek neki. Hatvanketten válaszoltak: akadémikusok, egyetemi tanárok, rangos elismerések nyertesei, az elő- és azt utószót én írtam. Rosszul esett, hogy nem lett semmilyen visszhangja. Sorosnak elküldtem, megköszönte, de másokat, mintha nem is érdekelt volna, egyetlen kivétellel a sajtó sem foglalkozott vele.

Megkérdezem Fellegi Ádámot, hogy küldött-e felkérést a leghíresebb magyar Soros-ösztöndíjasnak, Orbán Viktornak is, de a fejét rázza.

„Provokáció lett volna, az meg már nem az én műfajom. Anélkül is tudja mindenki, hogy a jelenlegi kormánypártok prominensei közül hányat támogatott Soros György. Nélküle valószínűleg nem is létezne a Fidesz.”

Bár azt hihetnénk, Fellegi Ádám azért viseli ennyire lelkén Soros György reputációját, mert maga is sokat köszönhet az üzletembernek, de tévednénk.

„Soha nem kértem, és nem is kaptam tőle egyetlen fillért sem. De amióta megöregedtem, a filantrópia vált az egyik legfőbb életcélommá, ezért bosszantott annyira, hogy a világ egyik legbőkezűbb adakozóját próbálják úgy beállítani, mintha maga lenne a Sátán.

Adakozni, mert muszáj

Fellegi Ádám, bár zsidónak született és vallásos neveltetést kapott, felnőttként alaposan kibővítette hitbéli ismereteit. Behatóan tanulmányozta a buddhizmus és a kereszténység tanait is, és volt olyan pont az életében, amikor szilárd elhatározása volt, hogy megkeresztelkedik.

„Az utolsó pillanatban visszarettentem. A legfontosabb zsidó hittétel, hogy csak egy Isten létezik, sokkal erősebben ivódott belém, mint gondoltam. A keresztény szentháromságot nehéz egyetlen Istenként elfogadni, hiszen a katolikus hitvallásban az áll, hogy Jézus is az idők kezdete óta létezik: Isten az Istentől. Ezzel együtt tartom magam Jézus tanításaihoz.

Lukács evangéliumában olvasható Zákeus, a vámszedő története, aki gazdag volt, de mindenki utálta a foglalkozása miatt. Jézus mégis őnála szállt meg, és ettől Zákeus annyira meghatódott, hogy a vagyona felét felajánlotta a szegényeknek. Nem az egészet, hiszen neki és a családjának is meg kellett élni valamiből, de a felét nyugodtan eladományozhatta, hiszen bőven többje volt annál, amire szüksége volt. Ugyanezt idézi meg Szent Márton története, aki kardjával kettévágta a köpenyét és a felét egy koldusnak adta. Nem az egészet, mert akkor ő fagyott volna meg, hanem a felét, mert azzal is életet mentett, miközben magát nem sodorta bajba.”

A 85 éves zongoraművész szerint mindenkinek adakoznia kellene, hiszen sokkal többen tehetnénk meg, mint ahogy azt gondolnánk, csak a legtöbben azzal vagyunk elfoglalva, hogy olyan dolgokra költsünk, amikre semmi szükségünk, de a megszerzésük pillanatnyi örömöt okoz.

Példaként Móricz Zsigmond Hét krajcár című novelláját említi, melyben egy kisfiú és az édesanyja hét krajcárt próbálnak összeszedni, hogy szappant vehessenek a mosáshoz. Estig felforgatják az egész házat, de csak hat krajcárt találnak, a hetediket végül attól a koldustól kapják, aki azért kopog be hozzájuk, hogy alamizsnát kérjen, végül mégis ő adott, hiszen neki mindegy volt egy krajcárral több, vagy kevesebb, a kisfiúnak és az anyjának azonban sokat jelentett.

Mindenkinek a saját lehetőségei szerint kell adakoznia. Mészáros Lőrinc például hiába próbálja azzal fényezni magát, hogy 24 millió forintért vesz diagnosztikai műszert az edelényi kórháznak, amikor neki ennyi bevétel összejön egy éjszaka alatt, miközben alszik. Nagyon hamis az egész, ahogy a feleségével a kamerák előtt bevonulnak a kórházba és a rajtuk lévő ruhák, cipők, órák és ékszerek többe kerülnek, mint az a gép, amit adományoztak. Arról nem is beszélve, hogy Mészárosék lopott pénzből adakoznak. Van olyan, aki elhiszi, hogy valaki képes ekkora vagyont, ennyire rövid idő alatt a saját eszére és tehetségére támaszkodva, tisztességesen összeszedni? Nevetséges.

Fellegi Ádám nem a levegőbe beszél, amikor adakozásról beszél. A lakás például, ahol felnőtt, és most is él, ahol több mint harminc éve adja a lakáskoncertjeit, már nem övé. Elajándékozta, neki már csak élethosszig tartó haszonélvezeti joga van, és itt még nem állt meg:

„Tizenhét éven át fizettem egy életbiztosítást, hamarosan 29 millió forintot kapok a lejárta után. Azt teljes egészében egy kerekesszékeseket támogató alapítványnak fogom adományozni. A mai Magyarország állami támogatásainál ugyanis létezik egy ördögi fogalom: az önrész. Ha valakinek szüksége van egy másfélmillió forintos kerekesszékre, csak akkor igényelhet hozzá állami támogatást, ha le tud tenni, mondjuk kétszázezer forintnyi önrészt. Aki mélyszegénységben, egyik napról a másikra él, és nem tudja előteremteni az önrészt, azt az állam otthagyja az út szélén, miközben cinikusan széttárja a karját, hogy »Segítenék én, de nincs rá igény!”

Volt egy vita a baráti társaságban, hogy anonim módon adakozzak-e vagy névvel. Akik azt mondták, név nélkül, azzal érveltek, hogy különben önfényezésnek fog tűnni. Én viszont arra jutottam, hogy Széchenyi István sem anonim módon ajánlotta fel birtokai egyéves jövedelmét a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására. Méghozzá azért nem, mert nem csak az Akadémia létrehozása volt a célja, hanem az is, hogy másokat is adakozásra késztessen. Én is így vagyok vele, még akkor is, ha az én 29 millióm nem mérhető Széchenyi felajánlásához.”

De mit szólnak ehhez a törvényes örökösök?

„A gyermekeimet és az unokáimat támogattam, amíg szükségük volt rá, most már másokon is szeretnék segíteni. Nem örülnek neki, de kénytelenek elfogadni. Kaptam már meg a családtól is, hogy farizeus vagyok, szemforgató.

Annyiban igazuk van, hogy nem voltam egész életemben jó ember. Fiatal férfiként én is önző voltam, csak magamra gondoltam, habzsoltam, nőztem, pénzt gyűjtöttem. De 60 éves korom után megmozdult bennem valami, más ember lettem, csak ezt nem mindenki hiszi el nekem.

Agnosztikus vagyok, vagyis nem hiszek a halál utáni életben. Nem számításból jótékonykodom, nem azért próbálok meg jót cselekedni, mert azt várom, hogy meglegyen a jutalmam a túlvilágon. Csak nem bírom elviselni az emberi szenvedést, akkor sem, ha nem látom minden nap. Nem kell ahhoz személyesen elmennem a zsákfalvakba ahhoz, hogy ne hagyjon nyugodni, hogy az ország népességének 35-40 százaléka mélyszegénységben él.”

Krasznahorkai, Spiró, Ady

A közeljövőt illetően Fellegi Ádám nem túl nem optimista. Azt mondja, az április 12-i választásokkal kapcsolatban az sem lepné meg, ha polgárháborús helyzet alakulna ki az országban. Amikor felvetem, hogy napjainkban, Európa közepén, kissé talán túlzó ez az aggodalom, így felel:

„Csakhogy ez itt már nem Európa közepe. Orbán Viktor annyira összenőtt a hatalommal, hogy bármire képes lenne, hogy megtartsa, semmi sem tartja vissza. Sokan vannak olyanok is, akik csak neki köszönhetik a vagyonukat, nem lennének sehol sem nélküle.

Ha a Tisza nyer, olyan feladatot kapnak a nyakukba, mint Heraklész, amikor elvállalta, hogy kitakarítja Augeiasz istállóját, miközben az ország az összeomlás szélén áll. Ha pedig a Fidesz nyer, mit fog tenni az a rengeteg ember, aki reményt kapott, meglátta a fényt az alagút végén és azzal kell szembesülnie, hogy Orbán Viktort nem lehet legálisan leváltani.

Reménytelennek látom Magyarország helyzetét. Egyetértek Krasznahorkai Lászlóval, aki azt mondta, minden erejével küzd a magyarsága ellen, mert mi mindig a rossz utat választjuk,

Spiró Györggyel, aki 1984-ben írta:

Ó, ha gyilkolni szabadna újra,
csámcsogva, hersegve szívnák a vért –
miért is? ki tudja. Trianonért?

Teleki Pállal, aki a búcsúlevelében azt írta: »hullarablók lettünk, a legpocsékabb nemzet”,

és egyetértek Ady Endrével, aki 1908-ban azt írta, hogy

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szivű sihederje,
Verje csak, verje, verje.

Szégyen, ha egy néppel, miközben elnyomják és a szemét is kilopják, el lehetet hitetni, hogy az aljasul megtámadott és negyedik éve hősi honvédő háborúját vívó Ukrajna a legfőbb ellensége.

De reménytelennek látom annak a világnak a helyzetét is, amelyikben a legerősebb hatalom első embere egyik nap béketanácsot szervez, a másik nap háborúkat indít, és rendre kijelenti, hogy ha nem megy szépszóval, hát majd erővel veszi el Grönlandot a szövetségesétől, miközben legnagyobb ellenfele, Kína elnöke meg csak a megfelelő pillanatra vár, hogy lerohanhassa Tajvant.”

Emlékörökség

„Én nem fogok már sokáig élni. Ha megérem a kilencvenet, elégedett leszek. Nincsenek már nagy igényeim, egyre kevesebbet eszem. Régen nagy ínyenc voltam, mostanában már nem esik igazán jól semmi. Öltözködni sosem szerettem, utazni már nem akarok, az öreg Toyotámat is eladtam, mert nem szeretnék balesetet okozni. Több pénzem van a bankban, mint amennyire szükségem lehet, úgyhogy ameddig még tudok, adakozok és játszok. Az április 28-i lakáskoncert bevételét például egy 20 éves fiatalembernek ajánlom fel, akit tavaly ért súlyos áramütés és a testének 60 százaléka megégett.

Az adakozásnak azonban van egy másik, ha lehet még fontosabb része: a kulturális kincsek továbbörökítése.

Ezért tanulok meg és mondok verseket is a koncerteken. Van Babits Mihálynak egy csodálatos verse, a Pictor Ignotus, vagyis az ismeretlen festő. Arról szól, hogy a költő meglát a képtárban egy festményt, amire annyi van ráírva: kora középkor, festője ismeretlen szerzetes. Így szól az utolsó versszak:

Rokonok vagyunk, régi testvér:
miként te cellád rejtekén,
rajzolgatok magamban én
s csak folytatom, amit te kezdtél.
Mi vagy te már? Rég földi rög:
de akit rajzoltál, örök.
Ha én így, mielőtt elesnék,
emléket arról hagyhatok,
amit meglátnom adatott,
hogy mások is lássák s szeressék,
nyugodtan húnyom el szemem,
s leszek örökre névtelen
Pictor Ignotus.

Na, ez a lényeg: szép emlékeket hátrahagyni.”

The post „Reménytelennek látom Magyarország helyzetét” – szegényen szeretne meghalni, saját lakását is elajándékozta Fellegi Ádám first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu