Aki szokott beszélgetni óvodáskorú gyerekekkel, tudhatja, hogy a szivárvány mindent visz. Nincs szépség, ami jobban megfogná őket. A szivárványnak ezer árnyalata van, belesajdul a szív, és nem látni minden nap. Mindez igaz az Arcóra is, egy különleges rajzfilmre, amely a tavalyi, cannes-i premiert követő, kedvező kritikai fogadtatásnak köszönhetően a magyar mozikba is eljutott.

Időközben Ugo Bienvenu és Gilles Cazaux rendezését Oscar-díjra is jelölték. Meglepő lett volna, ha nyer, mert az ilyen csendes és melankolikus animációkat rendre tromfolja az aktuális Pixar-sikerfilm vagy egy olyan, csillogó-villogó slágermese, mint az idén végül győzedelmeskedő K-pop démonvadászok. Nem probléma.

Ha a K-pop démonvadászok a legnépszerűbb tanuló az osztályban, aki a szünetben tánckoreográfiát tanít be a többieknek, akkor az Arco az álmodozó gyerek a hátsó padból, aki színpompás rajzokat készít a titkos füzetébe, amíg osztálytársai ugrándoznak.

Két gyerek barátságáról szól a történet. Egyikük fiú, a címszereplő Arco, a másik egy Iris nevű lány, mindketten nagyjából tízévesek. Arco a 2300-as években él, Iris 2075-ben. Azért találkozhatnak, mert a messzi jövőben az emberek már képesek lesznek az időutazásra, és úgy kirándulnak különböző korokba hétvégente, mint budapesti családok a Normafára. De csak tizenkét éves kor felett. Arcónak még nem szabad utaznia az időben.

Ebbe persze nem nyugszik bele, így egy éjjel, amíg a családja alszik, magára ölti az időutazáshoz használatos, szivárványszínű köpenyt és kezeslábast, és nekiindul az ismeretlenbe. Iris világában és idejében köt ki, de elveszít egy apró követ, amire szüksége van az időutazáshoz. Hogyan jut majd haza?

Nagyjából erről, az elveszett gyerekekről szól az egyetemes mesekincs és a modern ifjúsági irodalom java része, ideértve a filmes fantasy műfaj legismertebb darabjait.

Arco szivárványos palástjában ott redőződik Pán Péter, Hófehérke és a Szellemországba tévedt Chihiro története, ami jól mutatja, hogy az Arco, mint a legjobb mesék általában, ősi, archetipikus minőségekből és mítoszelemekből áll.

Mijazaki Hajaó klasszikus rajzfilmjében Chihiro elveszítette a szüleit, akik disznóvá zabálták magukat az elhagyatott piacon, és mire visszakapta őket, lényegében felnőtt. A fantasy arról szól, hogyan áll saját lábára a gyerek, és találja meg a saját helyét, a saját identitását a felnőttek társadalmában. A jó fantasy pedig nem hallgatja el, hogy ez nem lesz könnyű.

Az Arcót is belengi az önállóság és a felnőtté válás fájdalma. Nem éles, nyilalló fájdalom ez, inkább tompán sajgó, amiről néha sikerül is elfeledkezni, főleg, ha akad, akivel megoszthatjuk. Itt jön a képbe a történet kis hősnője, aki befogadja a 2075-ben hajótöröttként evickélő Arcót, mert világosan látja – elvégre írisznek hívják –, hogy a fiúnak támogatásra és barátra van szüksége. Nincs különösebben kifejtve és racionálisan megmagyarázva, hogyan lehetséges a távoli jövőben az időutazás, de a 21. század második fele, amikor a cselekmény nagy része játszódik, telis-tele van a science fiction motívumaival és típusfiguráival. Közöttük első helyen szerepel a Mikki nevű robot, amely lényegében maga neveli Irist és babakorú öccsét, mialatt a szülők a távolabbi nagyvárosban dolgoznak. (Mikki Bienvenu kedves figurája, már korábbi képregénykötetében is szerepelt.)

A 2070-es évekbeli jövő nem tűnik valami vidám helynek, összhangban azzal, ahogyan a jelenünk sem az.

Bienvenu és a társíró Félix de Givry elképzelése szerint a klímaváltozás miatt állandósultak a pusztító viharok. A gyerekek rendkívül ellenállóra épített okosotthonok megerősített ablakai mögül figyelhetik, hogyan csavarnak ki fákat és borítanak fel autókat a tornádószerű széllökések.

Ha nincs égzengés, többnyire csend van. Az emberek messzebb laknak egymástól, mint korábban – legalábbis abban a kertvárosban, ahol Iris él –, és hétköznapjaikat robotmunka szervezi. Mármint abban az értelemben, hogy robotok szolgálják ki őket a boltban, robotok főzik az ebédet. Sőt, a gyerekeket robotok tanítják az iskolában, amivel Bienvenu lidérces rémálmokat okozhat az Arco tanár foglalkozású nézőinek. Főleg, amikor kiderül, hogy a robottanárok türelmesebbek és kiegyensúlyozottabbak, mint az embertanárok.

Ebben a madárcsicsergős és magányos jövőben voltaképpen egészen élhető az élet, legalábbis az ide született Iris és az időutazó Arco számára. Így lesz egyszerre szomorú és szép a film: a az éghajlatváltozás természeti következményeit nyögő, a fejlett mesterséges intelligencia miatt egymástól egyre elszigeteltebb emberek lakta világ nem a katasztrófa tere, hanem az otthonunk. Arcónak a 2075-ös év olyan Szellemország, ahonnan, ha szerencsével jár, hazatérhet a saját, felőlünk nézve idegenszerű és utópisztikus idősíkjába. De Iris számára ez a Szellemország az egyetlen valóság, amit ismer, és itt kell berendeznie az életét.

Mindebből az is következik, hogy az Arcóra kisgyerekeket nem érdemes elvinni, és a nagyobbaknak is alaposan el kell magyarázni, miért szöktek könnyek apa és anya szemébe.

Bienvenu a film első számú szerzője, de mivel ő eddig nem rendezett egész estés filmet, társrendezőként maga mellé vette a tapasztalt animációs filmest, Gilles Cazaux-t, aki a kilencvenes évek elején már közreműködött a Tintin-képregényekből készült animációs sorozatban, később pedig egyebek mellett az ugyancsak népszerű belga képregénysorozat, a Blake és Mortimer rajzfilmadaptációjában is. Ketten tiszta, halvány színekből álló palettát kevertek ki, ami a figurák enyhe idegenszerűségével, próbababákat idéző díszítetlenségével egyszerre visszafogottan elegáns és kissé nyugtalanító látványvilágot eredményez. Az Arcót nézni kellemes, helyenként bódító élmény, de magában hordozza a szorongás afféle kockázatát, mint egy rosszul sikerült, könnyűdrogos trip.

Ami azt illeti, az Arco Bienvenu figuraalkotása és színkezelése alapján is visszavezethető a modern, pszichedelikus európai rajzanimáció ősforrásához, a Sárga tengeralattjáró Beatles-rajzfilmjéhez. Időben valamivel közelebbi előképei lehetnek Moebius szürreális sci-fi képregényei, amelyek közül a legjobbakat a zseniális rajzoló Alejandro Jodorowskyval közösen készítette – mit ad Isten, Jodorowsky unokája, Alma kölcsönzi az egyik fontos szereplő hangját az Arco francia változatában.

Nemes animációs elődök méltó örököse ez a film, és akkor még a szintén Moebius látványterveit hasznosító és itthon tartós kultusznak örvendő sci-fi rajzfilm, Az idő urai nyilvánvaló hatásáról egy szót sem szóltunk.

Ahogy belefeledkezünk az Arcóba, egyúttal ki is józanodunk a tekintetben, mit tettünk az otthonunkkal, és mivel tartozunk a gyerekeinknek. Könnyen lehet, hogy emiatt egy gyerekek időutazásáról szóló rajzfilm végül jobban megüli a szívet, mint az idei Oscar-szezon bármelyik fajsúlyos felnőttdrámája.

Arco – Fiú a jövőből (Arco), 2025, 88 perc. 24.hu: 8/10.

The post Robotok nevelik a gyereket és pusztítóak a viharok, mégis szép lesz a jövő first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu