Népszerű gondolat, hogy a korszakos remekművek elkészítése önmagában is csodálatos esemény. Megnyílik az égbolt, angyalok szállnak a jelentős művész vállára, fülébe súgják a mű titkát, és a mester ettől fogva átlényegülve, mintegy az Úristentől vezettetve hozza létre világraszóló teljesítményét.

Mi inkább úgy gondoljuk, hogy a nagy műveket hasonlóan hozzák létre, mint a kicsi és közepes műveket. A művész nem angyalokkal diskurál, hanem íróasztal mögött izzad, vacsora közben is a munkán aggodalmaskodik, folyton elbizonytalanodik, gyomorgörcsöt kap és végül szerencsével jár.

Vagy, mint Jean-Luc Godard első nagyjátékfilmje forgatása közben, menet közben írja a forgatókönyvet, barátságtalan vicceket süt el kollégái rovására, majd napi két óra forgatás után hazamegy. És végül szerencsével jár.

Az akkor huszonnyolc éves Godard 1959 késő nyarán és kora őszén forgatta a Kifulladásigot, a fiatal francia film jelentős sikerét. Anyagi természetű is volt a siker, mert a Kifulladásig kevés pénzből készült – producere, Georges de Beauregard joggal érezte kockázatos vállalkozásnak –, de összehasonlíthatatlanul fontosabb, hogy Godard filmje milyen hatást gyakorolt nemzedéktársai mozgóképhez fűződő viszonyára.

Nincsen rá kisebb szó: felszabadította a képzeletüket a tekintetben, mit lehet megtenni a filmmel, a filmen. A Kifulladásig után rengeteg fiatal rendező (és operatőr és író és színész) akart úgy filmezni, mint Godard, Brazíliától Magyarországig, Japántól az Egyesült Államokig.

Sőt, Godard példát mutatott a következő generációk filmeseinek is. Például Richard Linklaternek, aki abban az évben született, amikor a Kifulladásigot bemutatták. Hatvan felett pedig elérkezettnek látta az időt, hogy filmet rendezzen a Kifulladásig forgatásáról. Emlékműállítási szándéka nemes. Godard iránti rajongását osztjuk. De hogyan lesz az izgalmas és filmre kívánkozó, hogy harminc körüli, párizsi fiatalemberek meg egy amerikai színésznő cigarettázgatnak, vitatkoznak, és néha bohóckodnak valamit bekapcsolt kamerák előtt?

Filmklasszikus forgatásáról filmet forgatni annál is kétségesebb kaland, mint híres irodalmi vagy zenei műről. Shakespeare és Mozart az európai kultúra fundamentumai, félisteni rangra emelkedtek – „Isten másodszülöttje”, jellemezték Shakespeare-t a tizenkilencedik századi Magyarországon. Ráadásul jó régen is éltek, ami garantálja a kosztümös, történelmi filmek látványosságélményét olyan produkciókban, mint a Rómeó és Júlia megírásáról beszámoló Szerelmes Shakespeare és a Don Giovanni, A varázsfuvola és a Requiem komponálását is érintő Amadeus. Ehhez képest a mozgókép modern és varázstalan. Fiatal tömegművészet, kópia kópia hátán, az egyedi műveknek – festményeknek, szobroknak – bűverőt kölcsönző aura nélkül.

Linklater sem a művet, a Kifulladásigot akarja reprodukálni. Világos, határozott gesztussal távolságot teremt Godard filmjének formavilágától, vagyis a szaggatott, dzsesszritmusú, fésületlen, ugró vágásokkal szabálytalanná zilált képi nyelvtől. Fekete-fehér képei nosztalgikus derűt sugároznak. A Nouvelle Vague – Az új hullám összeszedett, harmonikus film, olyan rendező munkája, aki bármilyen műfajban tisztes filmet rendez gengszterfilmtől (A Newton fiúk) zenés (Rocksuli) és sportvígjátékig (Lássuk a Medvét!).

Célja inkább az, hogy azt a levegőt, a szabadság levegőjét összesűrítse, érzékelhetővé tegye, amelyben a Kifulladásig megszülethetett.

Ezért nemcsak Godard alakjának szán nagy szerepet, hanem akkurátusan helyzetbe hozza a Godard-film főszereplőit – a filmezés helyett akkor még jobbára bokszoló Jean-Paul Belmondót és a hollywoodi gyötrelmei után Európában újrakezdő Jean Seberget –, meg Raoul Coutard operatőrt és a rendezőasszisztenst, producert, szkriptes lányt.

Nem beszélve a művészbarátokról, akik ekkor még inkább filmkritikus barátok, lévén a hamar francia új hullámként emlegetni kezdett társaság javarészt a Cahiers du cinéma szaklap szerzőiből állt össze. Ismerjük a csodacsapat névsorát: Truffaut, Chabrol, Rohmer, Rivette. Vetélkedésük a Nouvelle Vague melléktémája, mert Godard elkésettnek érezte saját rendezői indulását. Az igyekvő Chabrol már két filmet rendezett, amikor ő még egyet sem, míg Linklater filmje éppen a nagy Truffaut-bemutatkozás, a Négyszáz csapás premierjén kezdődik. Godard úgy érzi, nem tud felmutatni semmit tucatnyi, obskúrus amerikai rendezőkért rajongó újságcikken, néhány saját rövidfilmen meg a pikírt megjegyzésein kívül. Ezen változtatnia kell.

Linklater a vígjáték műfajában marad. Nevetni azon tudunk, Godard mennyire semmibe veszi a szabályokat. Túlteljesítő korunkból nézve különösen vonzó, milyen keveset dolgozik: ha két óra forgatás után elfárad, hazamegy.

Vagy eleve oda sem jön, mert éppen nem jutott eszébe semmi. A vázlatszerű filmtervet a forgatás során az író-rendező napi szinten bővítgette, több forgatási napon a helyszínen írta meg az aznapi párbeszédeket. Így is lehet filmet csinálni? A Kifulladásig, a nyomában felhabzó új hullám és a Linklater-féle Nouvelle Vague tanulsága alapján lehet, de nem mindenki tud.

Linklater például nem így készítette a sajátját. Improvizatív módszerek helyett az látszik, a legutolsó epizodistát is körültekintően választotta ki, hogy hasonlítson az amúgy a nagyközönség számára többnyire teljesen ismeretlen eredetijéhez. Belmondót Aubrey Dullin, Seberget Zoey Deutch játssza, ők is hasonlítanak, ráadásul jó színésznek is tűnnek. Godard szerepében Guillaume Marbecknek annyival könnyebb dolga van, hogy tekintetét Godard emblematikus, állandóan viselt napszemüvege mögé bújtathatja, de a rendező manírjait, izgágaságát, enyhén irritáló hanghordozását ügyesen leste el. Linklatert alighanem izgatta a kulturális és nyelvi kirándulás lehetősége. Ezért forgatott pályája során először francia nyelven, francia színészekkel (mínusz Deutch-Seberg), amit értékelt is a Nouvelle Vague-nak négy César-díjat, köztük a legjobb rendezőét kiosztó francia filmszakma.

Linklater ugyanakkor, noha alkalmi hollywoodi kirándulásai során ez nem mindig látszik, megrögzött szerzői filmes, sokrétű ambícióval. Hosszú éveken át forgatott filmekben, filmsorozatokban követte le fikciós figurák múló életidejét és megszerzett élettapasztalatát az ilyen módon dokumentumszerű hitelességet nyerő Mielőtt-trilógiában és a Sráckorban. Ugyancsak a dokumentarista és a vadul szubjektív fikciós formákat keverte fotorealisztikus stílusú rajzfilmjeiben, mint a Kamera által homályosan és a tüneményes Apollo–10,5: Űrkorszaki gyerekkor. És megint csak a fikciógyártás mögött húzódó „valóság” – más szóval a mese újabb szintje – foglalkoztatta művészportréiban Orson Wellesről és most Godard-ról.

A 2008-as Én és Orson Welles és a 2025-ös Nouvelle Vague között készített egy harmadik művészportrét, az ugyancsak tavaly bemutatott és a magyar mozikban szintén vetített Blue Moont. E két utóbbi ikerfilm, és a kettő jól mutatja Linklater sosem pihenő, a folytonos kételkedésből művészi energiát merítő alkatát.

Mind a Blue Moon, mind a Nouvelle Vague azt kérdezi ugyanis: kié a mű? Ki az első számú szerzője? Hogyan férhet meg több dudás egy csárdában?

A Blue Moon a múlt század negyvenes éveiben népszerű dalszövegíró, Lorenz Hart arcélét rajzolja meg – Linklater hűséges alkotótársa, Ethan Hawke alakította Oscar-jelölést érdemlően –, aki szerint a Richard Rodgers zeneszerzővel közösen írt dalok és musicalek az ő szövegei nélkül nem értek volna el átütő sikereket. Linklater egy éven belül megmutatja ennek a szemléletnek az ellentettjét is, mivel Godard számára a forgatókönyv önmagában semmi, a rendezés minden.

Kinek van igaza? Linklater bölcsebb annál, hogy egyértelmű és általánosan érvényes választ adjon.

Virtuóz stílusgyakorlatként és főhajtásként is szemlélhető művészportréi alapján Hartnak is igaza volt, Godard-nak is igaza volt, leginkább pedig annak van igaza, akinek mindegy, hogyan és kitől jön a jó mű, csak jöjjön.

És végül: a Blue Moon és a Nouvelle Vague is érvényesnek és elevennek láttatja azt a hagyományt, amelyben a szórakoztatóipar és a szűkebb közönségnek szóló elitművészet alkotói gárdája egyaránt kockáztat, újít és művészi célokra tör.

Nouvelle Vague – Az új hullám (Nouvelle Vague), 2025, 106 perc. 24.hu: 7/10.

The post Rögtönözték a forgatókönyvet, a rendező két óra után hazament, mégis klasszikus született first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu