Mostanában megosztod az időd Budapest és New York között, ahova az ezredfordulón költöztél. Hogyan változott ezalatt New York?

Nem tudom, mert összekeverednek bennem a saját életem hullámverései a városéval. New York intenzív hely. A legjobbat és a legrosszabbat is kihozhatja belőled. Bartókot összetörte, Lennont összerakta. Annak mindenesetre örülök, hogy világgá mentem.

Huszonöt évet éltél ott, ugye?

Még többet. Az elején békaperspektívából nyílt remek alkalmam körülnézni. Ágyrajáró lettem, tíz dolcsiért béreltem egy sezlonyt, amiben mások aludtak nappal. Az ágyneműmet nem mertem ott hagyni, féltem, hogy eltűnik. Zuhany nem volt, csapból mosdottam. Úgy húszan aludtunk egy lakásban.

Brooklyn?

Igen. Olyan haszid fiatalokkal éltem, akik elhagyták a vallást, de mivel jól csak jiddisül beszéltek, keresték egymás társaságát. Vigaszt nyújtott számukra, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal. Pénzük nem volt, kedvük se sok, de azért tanultam tőlük egy pár dalt.

Új filmed, a Marty Supreme is New York-i történet. Fontos mellékszereped van benne: egy Kletzki Béla nevű magyar pingpongozót játszol, akinek a karakterét minden idők legeredményesebb magyar pingpongbajnokáról, Barna Viktorról mintázták. Hogyan kerültél a rendező, Josh Safdie látókörébe?

Fogalmam sincs. Josh remek fickó, és pont az ilyen szerepekért érdemes ezt csinálni. Jól esett, hogy nem castingoltak a szerepre, hanem rögtön felajánlották.

A legemlékezetesebb, hozzád kapcsolódó jelenetben a karaktered elmesél egy elképesztő történetet a haláltáborról, amit a főhős, Marty, a poén kedvéért mondat el vele. Te találtad már magad olyan helyzetben, amikor a zsidó sors súlyos történeteinek felelevenítését szórakoztató műsorként várták tőled?

Floridában fölképelt valaki a Saul egyik vetítése után.

Miért?

Két dolog hasogatta a bácsit. Auschwitz számára Isten nemlétének a jele, tehát már önmagában az, hogy látta a kipát a búbomon, mélyen fölzaklatta. A filmről pedig úgy érezte, hogy az rehabilitálja a sonderkommandósokat, akik az ő szemében a nácik bűntársaivá aljasodtak. Én nem osztom a véleményét ugyan, de mindkét állításnak megvan a létjogosultsága.

Hogyan reagáltál?

Elmeséltem neki Filip Müller történetét, aki sonderesként levetkőzött, és meztelenül megpróbált beslisszolni a gázkamrába. Az ott lévők azonban kilökték onnan. „Mártírnak itt vagyunk mi. A te dolgod az, hogy tanúskodjál rólunk.” Mi is ezt tettük a Saullal.

Foglalkoztat téged még a Saul?

Ma leginkább az fog meg a karakterben, ahogy visz egy halottat. Lőnek rá, de ő mégsem teszi le a testet. A motívum persze nem új. Az Emberek a havasonban vagy az Érik a gyümölcsben is visznek egy halottat.

Ki vonaton, ki a tetőcsomagtartón szőnyegbe csavarva, ki a vállán, mint Saul, de visszük magunkkal a halottainkat. De annyi halottunk van, és nem mindegyik jön velünk. Ezt izgalmas kérdésnek érzem.

Másképp megragadva ugyanezt, miként Jézusnak, úgy nekünk is megvannak a Lázáraink. A halottaink, akiket föltámasztunk.

A Marty Supreme-ben Marty karakterének is van egy különös vonása: folyamatosan azt kommunikálja, hogy ő zsidó, tehát viccelhet a zsidósággal, akár otromba és önző módon. Mennyire láttad ezt a viselkedést jellemzőnek Amerikában?

Kulcsfontosságú, hogy ki tudjuk röhögni magunkat. Az amerikai messze a legsikeresebb a zsidó diaszpórák hosszú sorában. Ez azonban már nem sokáig lesz így. Marty büszke zsidó, ráadásul az ötvenes években az, amikor ehhez még kurázsi kellett.

Van a filmnek egy csendes pillanata. Egyiptomi utazásából hazatérve Marty egy ékszerdobozban átad az anyjának egy piramisról levésett kődarabot. Anyja értetlenül néz rá. Mire Marty: »Mi építettük.” Gyönyörű ez a »mi”.

Taszít vagy vonz téged az ő figurája?

A film, a maga őrült módján, társadalomkritika is. Marty rájött, hogy aki dolgozik, annak nincs ideje pénzt keresni. Ez fájdalmas igazság. Különösen Amerikában.

Ezt a mondatot a te karrieredre is vonatkoztathatjuk. Az utóbbi tíz évben, amióta sokat színészkedsz, dolgoztál, vagy csak pénzt kerestél?

A Saul előtti években tanár voltam. A nyarat leszámítva nagyon kevés szabadidőm maradt.

Akkor a szabadidőért csinálod?

Azért is, de nem csupán azért. A szerepről sokszor azt mondják, hogy maszk. És hogy e maszk mögül szabadabban kifejezheti magát az ember, a jungi árnyékszemélyiségét is meg tudja levegőztetni, olyan aspirációit, melyeket kihagynánk az önéletrajzunkból. Ez igaz, de engem nem ez a része nyűgöz le a munkának. Hozzám a román, az orosz, a lengyel színházkultúra áll közel, nem ez a szövegközpontú, mindig a társadalmi valóságra reagáló valami, amit a magyar színpadokon látni. Számomra nem a szerep, hanem az én a maszk. A personában ott a per és a sonor. A személyiség dolga tehát az, hogy áthangozzék. Áthangozzék rajta valami. Valami, ami túl van a szabályozhatón. Ez a kitettség, ez az előre nem tudott elem érdekel a játékban.

Sok szerepet adsz vissza?

Sokat. Sztereotipizáló, tehát, mondjuk, az oroszokat negatív színben föltüntető karaktert például nem vállalok.

Voltak olyan forgatásaid, ahol nemcsak eljátszottad a szerepet, de szellemileg is olyan közegbe kerültél, ahol valódi alkotótársként számítottak rád?

Volt ilyen. Terrence Malickkel például könyveket küldözgettünk egymásnak, amiket vasárnap megbeszéltünk telefonon. A tévés szerepek elől is pont azért bújok ki, mert a sorozatok munkatempója kizárja az együttgondolkodást.

A Marty Supreme-ben az összes jelenetedben a főszereplő, Timothée Chalamet a partnered. Időt kellett szánni rá, hogy összehangolódjatok, vagy profiként egyből játszani is kezdtetek kamera előtt?

Chalamet őstehetség. Teste minden vénája színész. Van a filmben egy vacsorajelenetünk, melynek során Tim nagyon elunta már magát az átállások alatt. A következő felvétel előtt azt kérte: „Figyu, Géza, most csináljuk úgy, hogy egyetlen szót sem mondunk a forgatókönyvből. Egyetlenegy szót se. Ugyanaz legyen a lényeg, de a leírtak helyett használjunk más szavakat!” Jeleztem neki, hogy nem vagyok anyanyelvi beszélő, de azért igyekezni fogok. Volt köztünk szinergia.

Nemrég Nemes Jeles Lászlóval beszéltünk arról az Árva premierjén, hogy a történelmi témájú filmek mindig a jelenről is szólnak, aktuális problémákra utalnak. Szerinted mi az a Marty Supreme-ben, ami jelen idejűvé avatja ezt az ötvenes évek elején bonyolódó történetet?

Az amerikai álom jóval kevésbé átélhető ma, mint akkor. Ez nosztalgiát ébreszt még a fiatalabb nézőkben is.

Sokkal régebbi, mitikus múltban játszódik a másik, bemutatás előtt álló filmed. Ez a Terrence Malick rendezte Way of the Wind, amelyben Jézust játszod. A Mazsihisz interjújában azt mondtad, hogy imádkozol ezért a filmért.

Istenkórász vagyok. Várom az igazi Messiást, de Jézustól csak öncsonkítás árán tudnék megválni.

Ha semmi más nem maradt volna fenn tőle, egyedül a tékozló fiúról szóló példázata, Jézus már akkor is örök útitársam lenne. És igen, imádkozom ezért a filmért, mert irdatlan hitszomjat érzékelek magamban és magam körül. Az emberek nagyon kiszikesedtek már, elegük van a színlelt normalitásból, abból, hogy még mindig a fedezékeik mögött lapulnak, pedig a lelkük mélyén már érzik, hogy merre van az arra.

Annak idején a Színművészeti Főiskola rendező szakára jártál. Saját filmet nincs szándékod készíteni?

Nincs. Én írok.

Négyévesen intézetbe kerültél. Tizenkét évesen fogadtak örökbe. Hogyan érint téged az, hogy az elmúlt években szégyenteljes visszaélések kerültek napvilágra gyermekotthonokból, és ma Magyarországon az állami gondozott gyerekekkel szemben elkövetett bűnök politikai kampányok témáivá váltak?

Minden gyűlölet forrása az öngyűlölet. Volt egy nevelőnk, Gyulának hívták, de mi csak Zsül bácsinak szólítottuk, mert tíz évig a francia idegenlégióban szolgált. Ritkán ütött, de ha mégis, előtte mindig befelé fordította a pecsétgyűrűjét az ujján. Lekent egy nagy maflást, és azt mondta, „értelmes emberek kevés szóból is megértik egymást”. A gyűrűjén volt egy arany monogram, ami felhasította az arcbőrt.

Na, mondom, egyszer visszakapod ezt még. És majd mi hagyunk ott a földön, te szemét. Távozáskor foghegyről odavetve majd, hogy »értelmes emberek kevés szóból is megértik egymást”. Ez volt a terv. Aztán megismertük a történetét.

A felesége mesélte el, hogy Zsül bácsi az apja miatt szökött el egészen Marokkóig. A fater miatt, aki állandóan lebuzizta, és nem engedte, hogy sapkát viseljen mínusz tízben. Ketten éltek egy tanyán. „Te vagy egy pimasz”, mondogatta neki az öreg svábosan, és fejjel lefelé fölkötötte a fiát az istállóban. De rendszeresen. A hatéves srác óbégatott egy darabig, aztán egy idő után elaludt. Az apja azonban egyszer berúgott, és elfelejtkezett Gyuszikáról, aki már kómában volt, amikor levágták a kötélről.

A mentősök háromszor élesztették újra. Hát így lett a gyerek Zsül bácsiból is ágés, vagyis állami gondozott. Az öreget lecsukták, ám az a szabadulása után sem látogatta a fiát, akinek »máig fáj a szeme ébredéskor”.

De nem csak a szeme, hiszen a gyerek, hogy ne érezze magát úgy visszautasítva, mindennek önmagában keresi az okát. A szeretetlenséget tehát olyasvalaminek érzékeli, ami őbelőle, az ő gyatraságából, az ő selejtes voltából fakad. Ez az öngyűlölet csap át később kegyetlenségbe.

Elkerülhetetlenül?

Nem elkerülhetetlenül. De azért a természetünk felülmúlása bitang nehéz, és bizalomra csakis törődés révén lehet szert tenni. Akivel nem törődtek, az egykedvű lesz úgy a saját, mint a mások szenvedésével szemben.

Ha ezt végiggondolja az ember, megesik a szíve a bántalmazón is. Ő sem agyarral született. Kivétel nélkül mind anya- vagy apasérült.

Mi vethet véget a transzgenerációs traumák spiráljának?

Két oldala van ennek is, mint a Riskának. A bántalmazót sem elég a dutyiba vágni. De vissza Zsül bácsihoz. Egy ilyen zsarnoki apa esetén a gyerek lecsavarja a saját szükségleteit, és az életét egy rajta kívül eső alapzatra építi. A föllógatások hatására Gyuszika nyilván halálos fenyegetettségként élte meg a félénkségét. Muszáj volt hát mindig erősnek lennie, vagy legalábbis annak látszódnia. Ennek ittuk meg mi aztán a levét.

Találkozol gyermekotthonos fiatalokkal?

Igen, és a végén mindig azzal válok el tőlük, hogy van egy fölismerésem. Ingyen adom, nem beszerzési áron. Pedig bőrpénzt fizettem érte. Szóval, tudom, könnyű ezt mondani, de higgyétek el, életünk minősége egy idő után már nem azon múlik, hogyan bánnak velünk mások, hanem azon, mi hogyan bánunk magunkkal. A mi közreműködésünk nélkül senki sem rombolhat le minket. Ezért, könyörgöm, soha ne adjátok át az önuralmat másnak.

Fogékonyak a szavaidra?

Várj, még nincs vége a szentbeszédnek. A lényeg, magyarázom bőszen ezeknek az intis kamaszoknak, a prospektív beállítódás. Induljunk ki abból, hogy ha van egy hitvány tulajdonságunk, az biztos azért fejlődött ki, mert szükségünk van rá. Ne azon agyaljunk hát, miként szabadulhatnánk meg tőle, hanem azon, miként állíthatnánk azt a többi ember, s így a magunk szolgálatába.

Megváltozni csupán kicsit kell, csupán kicsit lehet, és csupán kicsit is szabad. A saját lelke áll bosszút azon, aki nagyon megváltozik. Tehát nyugi, no para, már most bennetek van minden. Már most bennetek van az, akivé lenni vágytok. Hisz valójában senki nem állami gondozott. Ez nem a mi tényleges származásunk. Az ember Isten borja, nem a szüleié.

Semmiféle hiba nem csúszott hát a számításba. Nekünk itt mind így kellett felnőnünk. Maga a Mennyei Atya választotta ki számunkra ezt az utat. Mint ahogy mindenkiét Ő választja ki. Nehéz volt? Néha igen. A gyerekkorral számot kell vetni, de vigyázzatok, mert a múlt mindig úgy néz ránk vissza, ahogy mi tekintünk őrá. Egyébként pedig hát na. Nincs elcseszve az élet, amíg mi nem csesztük el azt. És ti még csak most léptek ki a szabadba. Úgyhogy ügyesek legyetek.

Szegénykék, ilyeneket olvasok rájuk.

The post Röhrig Géza: Annyi halottunk van, és nem mindegyik jön velünk first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu