Marty Reisman alakja valóban filmért kiáltott, és ezt már ő maga is tudta. Ő csak szerényen Robert De Nirót nevezte meg még a hetvenes években az egyetlen alkalmas színésznek, aki eljátszhatja. Végül mégsem De Niro, hanem sokak által korunk De Nirójának nevezett fiatal tehetsége, Timothée Chalamet kapta a nemes feladatot, hogy Reisman különc és ellentmondásos alakját megformálja, és ez idén akár Oscart is érhet. De ki volt a kalapos pingpongzseni, aki egyetlen ütéssel vágott ketté cigarettákat, és miután megnyerte a brit nyílt bajnokságot, felfüggesztették szélhámosságért?

Beleszületett a trükközésbe

Bár a becenevén került be a köztudatba, a pingpongvilág Martyját Martin Reismanként anyakönyvezték 1930. február elsején New Yorkban. Orosz emigránsok gyermekeként askenázi zsidó családban nőtt fel a Lower East Side-on. Dörzsöltségét, a pénzhez fűződő viszonyát és a pofátlan ügyeskedések iránti fogékonyságát annak a közegnek tulajdonította, amibe belenőtt: családjával rendkívül szerény körülmények közt, jókora bizonytalanságban éltek, többek közt taxisofőrként is dolgozó édesapja ugyanis szenvedélyes szerencsejátékos volt, csak épp nem a szerencsésebbik fajtából.

„Megrögzött vesztes” – így jellemezte Reisman az apját, gyerekkorát pedig úgy, hogy „vagy lakoma volt, vagy éhezés,” mivel ha apja nyert is, viszonylag rövid időn belül eljátszotta a nyereményét. Nem olyan meglepő, hogy a nem túl ideális családi közegben Reismannek már gyerekként is problémái voltak, de szerencsére hamar megtalálta a kiutat a szorongásból.

Kilencéves koromban idegösszeroppanást kaptam, és a Bellevue Kórházban kötöttem ki. A pingpong volt a végső menedék. Az ütőm érzéki kapcsolatot teremtett a labda és az agyam között

– nyilatkozta egy interjúban. Az sem volt véletlen, hogy édesanyja megelégelte az állandó bizonytalanságot, és mikor Reisman tízéves volt, elvált és elköltözött férjétől a gyerekekkel együtt.

Reisman eddigre már javában hódolt a pingpongnak, amely népszerűségéhez a korszellem is sokat hozzátett: a nagy gazdasági világválságot nyögte a világ, ebben a közegben pedig a pingpong olcsó és szórakoztató időtöltésnek számított, főleg, hogy volt benne pénz bőven. Reisman előbb az utcán, a parkban kezdte, tehetsége hamar meg is mutatkozott, tizenhárom évesen már a város junior bajnoka volt.

De nemcsak a sport iránti elhivatottság és a diadal mozgatta, hanem a haszonszerzés is: éjjelente az alvilág és a fogadások hírhedt bugyrának számító Lawrence’s Broadway Table Tennis Clubban játszott pénzért. Itt fogadásokat lehetett kötni, Reisman pedig apja dörzsöltségét örökölve pofátlanul trükközött, csak – vele ellentétben – neki sikere is volt.

Az egyik legjobb pingpongozóként gyakran kopasztott meg mit sem sejtő látogatókat úgy, hogy egy ideig mímelte a pocsék játékot, majd mikor nagy tétben fogadtak ellene, ő saját magára fogadott, és természetesen megnyerte a meccset.

Reisman tehát nemcsak azt mutatta meg már igen fiatalon, hogy kiemelkedően tehetséges játékos, hanem azt is, hogy legalább ennyire ravasz és dörzsölt, ráadásul igazi showman, aki bármit megtesz a figyelemért.

Volt, hogy bekötött szemmel játszott, vagy előkapott egy százdollárost a zsebéből, hogy megmérje a háló magasságát. A nyurga fiú hamar ismert arca lett a szcénának, ennek megfelelően becenevet is kapott: a Tű. Hírhedt volt tehetségéről, agresszív játékstílusáról, döbbenetes erejű ütéseiről – a brit sajtó által később Atomic Blastnak nevezett jellegzetes ütése elérte a 190 kilométer per órás sebességet –, karizmájáról. Egy jelenség volt már akkor is.

Az ingyenvacsorától a luxushotelig

Tizennégy volt, amikorra már a pingpongozásból – pontosabban az aköré kanyarított trükközésből – élt, és mivel édesanyja nem nézte jó szemmel fia életvitelét, Reisman ahhoz költözött, aki megértette mindezt: édesapjához, aki akkoriban egy szállodában élt és dolgozott.

Itt tanította meg fiának azt, hogy ha esküvőt tartanak a hotelben, vegye fel a legszebb zakóját, lopózzon be a vendégek közé, és aznapra meg van oldva a vacsorája. Reisman természetesen hallgatott rá.

Tizenöt évesen koppant először, de így jár az, aki bukmékernek hiszi az Egyesült Államok Asztalitenisz Szövetségének elnökét, és a kezébe nyom 500 dollárt, hogy saját magára fogadjon. Elmondása szerint az elnök rendőrökkel vezettette el őt a helyszínről, és több versenyről eltiltották. Ez későbbi karrierjében is jellemző volt, a szövetségnél nem nézték jó szemmel a trükközést és a szerencsejátékot.

Tehetségét azonban nem tudták nélkülözni, így 1948-ban kiutazhatott Angliába a brit nyílt asztalitenisz bajnokságra, ahol csapatban bronzot nyert. A pingpongtörténelembe egy évvel később vonult be – ő maga is ezt tartotta élete legnagyobb teljesítményének, szintén a British Openen. A döntőben a mindössze 19 éves Reisman a pingpong-szupersztárnak számító, addigra huszonkétszeres világbajnok Barna Viktorral találkozott – és győzött. A Marty Supreme-ben a Röhrig Géza által alakított Kletzki Béla karakterét részben a legendás magyar sportolóból, részben a lengyel Alojzy Ehrlichből gyúrták össze, aki a holokauszt idején Auschwitz, majd Dachau koncentrációs táboraiban raboskodott. (Röhrig a filmről ebben az interjúban mesélt lapunknak).

Az 1949-es verseny egyébként tökéletesen összefoglalja a Reisman-jelenséget: ahhoz kétség sem fért, hogy kiemelkedő sportteljesítmény volt, ahol a torna története során először győzedelmeskedett amerikai versenyző – egy olyan versenyző, akit rögtön utána eltiltottak. Reisman ugyanis csapattársával, a Lawrence’s-beli játékostársával, Dick Milesszal úgy döntött, nem elégszik meg a szövetség által foglalt szállodával, és átmentek egy sokkal fényűzőbbe, ahol nagy lelkesedéssel vették igénybe a szobaszervizt, minden költséget a szövetségre terhelve. Ők nyilvánvalóan nem akarták finanszírozni a rongyrázást, Reismanék azonban közölték, hogy akkor nem versenyeznek. A patthelyzetből végül a szövetség hátralépésével mozdultak ki, akik kifizették a számlát, a verseny után azonban 200 dollárra büntették őket fejenként, és eltiltották őket egy időre a versenyzéstől a játék becsületkódexének megszegése miatt.

Professzionális sportkarrierjének következő fontos mérföldköve sem volt már messze: 1952-ben a világ egyik legjobbjaként, ennek megfelelő magabiztossággal állt ki a japán Szató Hirodzsi ellen.

Nem véletlenül nevezik a japán játékos felbukkanását a sportág egyik paradigmaváltásának: az addig szinte teljesen ismeretlen Hirodzsi jött, és egyből megnyerte a világbajnokságot, ezt pedig nagyrészt az ütőjének köszönhette.

Egészen addig ugyanis a pingpongozók hagyományos ütőket használták: a fa ütőre egy kemény gumiréteg került. Hirodzsi ütője azonban egy vastagabb szivacsos réteget is magába foglalt, amelynek segítségével pörgetni és nyesni is lehetett, ez egészen más játékstílust hozott magával. Az eredmény az lett, hogy a teljes mezőny tehetetlen volt a japánnal szemben, és ezt követően terjedtek el az ilyen jellegű puha ütők. Ez a kérdés megosztotta a pingpongozókat: Reisman például sosem volt hajlandó áttérni a puha ütőre, ami amiatt is érthető, mert bivalyerős ütése volt a védjegye, ez pedig a kemény ütőkkel volt a leginkább kiaknázható. Az amerikai pingpongos természetesen kifakadt Hirodzsi miatt, és csalást kiáltott. A puha ütővel sosem tudott megbarátkozni. „A modern játék csalással, megtévesztéssel és álnoksággal működik” – vélte róla.

Kiválóan játszott, még jobban csempészett, fogadott, ügyeskedett

Ahhoz kétség sem fér, hogy Reisman valóban tehetséges volt.

Karrierje során 22 bajnoki címet nyert, köztük egyéniben kétszer az amerikai nyílt bajnokságot, egyszer a britet, ötször szerzett világbajnoki bronzérmet. 1981-ben beiktatták a USA Table Tennis Hall of Fame-be, 1997-ben megnyerte az amerikai nemzeti bajnokságot (U.S. National Hardbat Championship) – 67 éves volt ekkor, ezzel ő lett a legidősebb versenyző, aki nyílt bajnokságot nyert az ütős sportágak terén.

Ahhoz sem fér kétség, hogy maximálisan kifacsart mindent népszerűségéből és tehetségéből. A brit bajnokság idején például amerikai árukkal töltötte meg a bőröndjét annak reményben, hogy a jegyrendszert nyögő briteknek elpasszolhatja a portékáit. Jól számolt: az odahaza ötven centért beszerzett nejlonharisnyákat négyszáz százalékos haszonnal adta el. Így mikor a versenyek miatt elkezdte járni a világot, csempészett, amit csak tudott: Délkelet-Ázsiából például aranyat, de volt, hogy Rolexeket vagy drágaköveket. Bármit, csak megfizessék.

De más módokon is igyekezett pénzzé tenni népszerűségét:

• három éven át turnézott a Harlem Globetrotters kosarasaival. A szünetekben csapattársával, Doug Cartlanddel szórakoztatták a közönséget, gyakran serpenyőkkel vagy épp a cipőikkel ütötték a labdát, igazi cirkuszi látványosságot nyújtva a nézőknek.
• saját pingpongtermet nyitott New Yorkban: 1958-ban megvette és megnyitotta a Riverside Table Tennis Clubot, amely rendkívül kedvelt pingpongozóhely volt a hírességek körében is. Ide járt többek közt Dustin Hoffman, Matthew Broderick, a sakklegenda Bobby Fisher és Kurt Vonnegut is. A hely ablakába egy tévét szerelt, amely a meccseket közvetítette, így az utcáról is követhették a bent zajló csatákat.
• életrajzi könyvet jelentetett meg The Money Player: The Confessions of America’s Greatest Table Tennis Player and Hustler címmel, amelyben szerényen csak Amerika legnagyobb pingpongjátékosának és trükközőjének nevezte magát. Filmet is szeretett volna belőle, voltak is tárgyalások az ügyben, ám végül Reisman életében ez nem valósult meg.
• elmondása szerint beszállt egy kínai étteremláncba is.

Ügyesen hajtotta fel a pénzt, de nem mindig forgatta szerencsésen – ezt jól összegzi az a frappáns mondat, amit sokat sejtetően a New York Timesnak nyilatkozott: háromszor lett milliomos, és háromszor lett egykori milliomos.

Milliók ide vagy oda, Reisman jelenség volt: fedora kalapjaival, magasra felhúzott nadrágjaival és ingjeivel sajátos divatikon volt, 2008-ban például David Letterman műsorában is megjelent, hogy előadja ikonikus trükkjét: azt, ahogy egyetlen ütéssel kettévág egy cigarettát a labdával.

Reisman 2012-ben, 82 évesen halt meg tüdőelégtelenség következtében ott, ahol minden elkezdődött: New Yorkban. A Marty Supreme-et így már nem érhette meg, azt viszont mindig is hangoztatta: szeretné, ha film készülne róla. Ahogy a cikk elején felidéztük, a főszerepre Robert De Nirót képzelte el, mert úgy vélte, ő tudná kellő karizmával megszemélyesíteni az alakját. És bár ekkor Timothée Chalamet 17 évesen még javában az iskolapadban ült, Kevin Maher, a Times kritikusa épp a Marty Supreme kapcsán De Niróhoz hasonlította a fiatal színészt. Ettől talán még Reisman arca is csibészes vigyorra húzódna.

The post Saját magára fogadott, aranyat csempészett, közben mellesleg mindenkit elvert pingpongban – ő a Marty Supreme valós főhőse first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu