Egy ország próbál rájönni, hogy hogyan érzi magát: ránézni kívülről, hogy hat-e, s ha igen, miként a „háborús lelki terror”, hogy van-e „rendszerváltó hangulat”, vagy az egész egy „ordas nagy kamu”, ahogy a miniszterelnök szeretné, hogy gondoljuk.

Nézzük a pártok gyűléseinek élő közvetítéseit, a TikTok-videókat, melyekben Magyar Péter-beszédekre tátognak rá szakmunkások, tinilányok és életmód-influenszerek, igyekszünk jól érteni a legújabb közvélemény-kutatásokat, és figyeljük, miként bánnak a választási plakátokkal és egymással a magyarok. Elemezzük a körülöttünk lévőket, próbáljuk érteni, mi történik országszerte, és persze megfigyeljük mindeközben saját magunkat is.

Így válik a politikai elemzés a kampányidőszak alatt egyfajta autoetnográfiává is: megfigyeljük a politikát, a társadalmunkat, közösségeinket, és mindeközben minden mondat, amit kimondunk vagy leírunk elemzésként – már önmagában az, hogy mire fókuszálunk –, beszél arról is, hogy mi magunk hogyan vagyunk és miként helyezkedünk el a jelen folyamataiban.

De elemzőnek sem kell lenni: minden közéleti beszélgetés, politikai tárgyú eszmecsere az ismerőseinkkel, családunkkal egyszerre reflexió és a valóságunkat alakító cselekvés is. Ebben a kettősségben őrlődünk – őrlődnek sokan –, és kérdezgetik egymást, gyakorlatilag pártpreferenciától függetlenül:

milyen az a rendszerváltó hangulat, és az, ami most történik, vajon ez az?

Különösen nehéz dolga van a kérdés megválaszolásában azoknak, akiknek hozzám hasonlóan személyes élménye 1989–90-ből nincs, esetleg 2010-re is csak haloványan vagy egyáltalán nem emlékeznek, de idén szavazni készülődnek. Tényleg mindent csak utólag lehet megérteni, vagy már érezni lehetett előre, hogy történelmi idők zajlanak?

A Fidesz kampányának belső hangulatáról szinte semmit nem tudunk, de azok, akik részt vesznek a Tisza kampányában – azzal, hogy kopogtatnak, újságot visznek ki, eseményeket szerveznek stb. –, egy elképesztő érzelmi hullámvasúton utaznak. Ugyanis egy kampány a stratégia, logisztika, pénz és sok-sok munkaóra mellett egy alapjaiban véve érzelmekkel működtetett struktúra. Ezért is olyan fontos egy politikai közösségben, hogy legyenek karizmatikus vezetők, az önkénteseket motiválni képes szervezők és a politikai munka napi robotolásán túlmutató, a nagy közös cél megélését lelkileg lehetővé tevő rítusok. A Tiszában ezért is érzik úgy, hogy rendszerváltó hangulat van, mert van rá tér és idő, hogy az elvégzett munkájukat – például a kampány első hivatalos napjának végén az országosan megszervezett önkéntes találkozók keretében – ünnepeljék.

Azoknak az ellenzékieknek azonban, akik nem tudnak vagy nem szeretnének közvetlen politikai munkát végezni, és a napi politikával töltött perceik jó része az online térben való tájékozódásban és tartalomfogyasztásban merül ki, egészen más érzete alakul ki az ország és a kampány hangulatáról. Különösen erős a rendszerváltó hangulat valóságáról való spekuláció Budapesten, ahol sok százezer szavazó figyeli, hogy miként zajlik a kampány nap mint nap – és többek között ez az egyik különlegessége a ’26-os választásoknak – vidéken.

Gyűlik a remény és a frusztráció, a felháborodás és a lelkesedés az ellenzékiekben, de a decemberi gyermekvédelmi tüntetés (vagy még inkább az október 23-i nagygyűlés) óta a csoportos megélésre nem igazán volt lehetőség a fővárosban. Az igény persze látszik: percek alatt mennek el a jegyek egyébiránt szubkulturális közéleti podcastműsorok élő felvételeire, március elején a Mu Színházban fiatal művészek egész napos performansz keretében várták a rendszerváltást, ezzel teremtve „közösségi gesztust” és „kollektív időélményt” a kampányból. A konkrét drogpolitikai ügyön túl, a politikai antropológia szemüvegén át nézve ugyanerről, a politikai vélemények ritualizált és közös megéléséről szólt a parlament előtti bulizás formájában megszervezett tüntetés is.

Nem véletlenül érvelt a 444-en nemrég megjelent, a rendszerváltás esélyeit és a rendszerváltó hangulat meglétét elemző vitában Szily László is azzal, hogy a Tiszában és Magyar Péterben úgy igazán akkor kezdte megérezni a lehetőséget, miután megtapasztalta, hogy miként valósították meg első nagyobb tüntetéseiket. Egy politikai gyűlésen a személyes jelenlét során képet kapunk arról, hogy miként reagálnak polgártársaink az elhangzó beszédekre, megláthatjuk, kik alkotják a részt vevő tömeget, és ezáltal hangot, arcot, társadalmi osztályt és kulturális kódokat társíthatunk az online térben személytelenül hömpölygő véleményekhez.

Egyszerre résztvevője és megfigyelője tehát a politikai eseményeknek mindenki, aki kimegy egy kampányeseményre vagy tüntetésre.

Persze elméleti szinten minden politikai cselekvés elbeszélhető értékek iránti kiállásként vagy érdekérvényesítésként, de minden ilyen alkalom egy belső vélemény- és szubjektumformáló esemény is. Hiszen feltesszük magunknak a kérdést: hozzám hasonló emberek vannak itt, vagy nagyon mások? Tetszik, amit közösen csinálunk és amiket hallok a színpadról és a tömegből skandálva? Kedvesek, dühösek, közömbösek a többiek? Én úgy érzem, igazán része tudok lenni a történéseknek?

És még megannyi, legtöbbször tudattalanul végbemenő folyamatból áll össze az, amit aztán megtapasztal és hazavisz valaki egy-egy rendezvényről. Mivel mindannyian – azok is, akik a kampány elemzését vagy tudósítását végezzük – egyszerre vagyunk választópolgárok is, ezért minden ilyen esemény alkalmával új benyomásokat, élményeket szerezhetünk, amiket átszűrve a politikáról, kampányokról, Magyarországról és az Orbán-rendszerről alkotott korábbi nézeteinken aztán a politikai tudásunk részévé tehetünk.

Ezért nem tudja egy választó (és elemző) sem a képernyők előtt ülve, pusztán közvélemény-kutatási grafikonokról vagy élő közvetítések képeiből eldönteni, hogy rendszerváltó hangulat van-e ma Magyarországon. És többek között azért zajlanak élénk viták a rendszerváltás esélyeiről az ellenzéki értelmiség körében Budapesten, mert a médiában bemutatott anyagokon túl rettentően kevés tapasztalás áll rendelkezésre most ebben a kampányban arról, hogy ott, ahol a politika igazán zajlik – a DPK-gyűléseknek, Orbán-féle rögtönzött lelkesítő találkozóknak, LázárInfóknak vagy másik oldalról a Magyar Péter által vezetett „legfontosabb országjárásnak” helyt adó településeken –, mi történik egészen pontosan. Hogy az informális viszonyokban, a nyilvánosság elől rejtve mi felé húznak a közösségek: a status quóhoz vagy a változáshoz.

Március 15-én, ebben a kampányban kivételes módon, újra Budapesten lesz a figyelmünk. És a tétje ennek a napnak a két nagy párt számára az, hogy elhitesse az ország többségével, hogy uralni tudja a választásokig tartó időszak hangulatát.

The post Schultz Nóra: Milyen a „rendszerváltó hangulat”? Avagy március 15-e tétje first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu