Maximalizálni két ciklusban a miniszterelnöki pozíció betölthetőségét

– ez az egyik legnépszerűbb, és leginkább konkrét közjogi vállalás a Tisza Párt részéről, melyben sokan a rendszerváltás ígéretét, illetve az esetleges újabb posztliberális rendszerépítés gátját látják. Annak fényében, hogy az elmúlt 16 évben kiépült politikai rezsim elválaszthatatlan Orbán Viktor személyétől, érthető, hogy miért rezonál ez az üzenet, mégis rejtély számomra, hogy pontosan mit várnak tőle az ellenzéki szavazók. Hiszen az Orbán-rendszer története és a Tisza felemelkedése egyaránt arra mutatnak rá, elsősorban miért nem az ilyen klasszikus, fékek és ellensúlyok típusú jogállami mechanizmusoktól kell várni a megoldást a magyar képviseleti demokrácia kihívásaira.

A képviseleti demokrácia ugyanis jóval több, mint törvények és állami intézmények, illetve az ezek működését pártfüggetlenül számonkérő civil szervezetek összessége. Bár ezt a magyar elit hajlamos volt elfelejteni az 1989-es rendszerváltási folyamat során is, ahogyan arra Csigó Péter a korszak politikai gondolkodását elemző tanulmányában rámutatott.

És mi az, ami oly sokszor kívül marad az elit politikai képzelőerején? Az, ami valójában megkülönbözteti a populáris vagy tömegdemokráciát az elitek által vezérelt demokratikus rendszerektől:

a társadalmi akaratot alakító és becsatornázó, nép és elitje között közvetítő intézményrendszer. Ez alatt értjük „a politikai akaratformálás és politikai képviselet intézményeit, a politikai pártok szervezeteit és intézményes holdudvarát, illetve a pártokkal összefonódó érdekképviseleti és civil érdekérvényesítési szervezeteket”.

Ennek a közvetítő rétegnek a kiürülésével persze nem csak Magyarországon küzdünk, a pártdemokrácia-irodalom elmúlt évtizedeinek központi kérdése a nyugati világ egészében a pártok képviseleti funkcióinak meggyengülése, a társadalmi bázisuk átalakulása, tagságuk drámai lecsökkenése, a pártkötődéses minőségi sajtó megszűnése, és így tovább. Azonban vannak sajátos megjelenései ennek a képviseleti válságnak idehaza, melyeket részben kihasznált, részben pedig tovább gerjesztett az orbáni hatalom.

Az antipolitikus kormányellenesség csapdája

2010 után a Fidesz mindent megtett azért a választási- és pártfinanszírozási rendszer ez irányú optimalizációjával, hogy a kormánykritikus vélemények a választásokon ne csatornázódhassanak egy irányba. De maga az ellenzéki közösség (egy része) is – akaratán kívül – felerősítette a képviseleti vákuumot, azáltal, hogy Fidesz-kritikájában vagy a kormánnyal szembeni kiállásaiban visszatérően egy antipolitikai logikát működtetett, vagyis politikai felelősség nélküli „morális és intellektuális világítótoronyként” létezett, miként azt Kováts Eszter megfogalmazta.

Természetesen a civil típusú érdekképviseletnek is megvan a helye és az ideje, és az is elismerendő, hogy a Tisza megjelenése előtt is sokan sokféleképp politizáltak az ellenzéki térfélen, illetve voltak jelentős próbálkozások új pártpolitikai közösségek megszervezésére. (A Tisza korai történetét például izgalmas és érdemes volna egyszer részletesen összehasonlítani a Momentum Mozgalom útjával.) Korábban én magam is végeztem politikai munkát, és elemzőként különböző műsorokban is rendszeresen próbáltam érzékenyíteni az ellenzéki nézőket, hogy különösen becsüljék meg azokat, akik pártszínekben gyűjtenek aláírást, kopogtatnak, szervezkednek – ne csak azokat, akik független és civil önkéntesként vagy hivatásokon keresztül (újságíró, jogvédő, szociális munkás, színész stb.) vállalnak közéleti tevékenységet.

Hiszen a politikai hatalmat választásokon és pártoknak osztják.

Azonban a domináns ellenzéki politikai reakció párt és állam összefonódására, pontosabban az állam elfoglalására és részleges leépítésére nem ez volt. Az ellenzéki közvélemény javarészt inkább a (párt)politikától való függetlenség felértékelésével, a személyes és intézményes autonómia fontosságának felmutatásával, és éveken át tartó nemhagyjukozással reagált.

Pontosan ezért, ha Orbán-rendszerről, rendszerváltásról és egy demokratikusabb Magyarországról gondolkodunk, akkor a jelen és közeljövő feladata nem csupán a 16 év kormányzásának tanulságainak levonása, hanem az is, miként értékelődött fel és milyen problémákat okozott, vagy okozhat a jövőben a szigorú pártonkívüliség és a (pártos) társadalmi közvetítő szféra kialakítása helyett a jogi és intézményes fékekre és ellensúlyokra való fókuszálás.

Magyar Péter mint Taylor Swift

A Tisza azért sikeres, mert ezt a felosztást – miszerint a Fidesz pártpolitizál, az ellenzéki szavazó meg próbálja elkerülni, leváltani, kelletlenül mégis beszavazni saját pártjait, miközben közéleti lelkesedése párton kívüli szereplőkre irányul inkább – képes volt áttörni. Az elmúlt két évben a rendszerváltó kártyás finanszírozás, a párthoz kötődő merch termékek és szimbolikus tárgyak, a dalok és közösségi rítusok, legújabban pedig az offline térben a házakra lógatott molinók, online pedig a szimpatizánsok által organikusan terjesztett tiszás életmódtartalmak olyan elköteleződő, támogató, ha úgy tetszik: rajongó politikai részvételt tesznek lehetővé sokaknak, amit korábban a közéletben inkább influenszerek és közösségeik, nem pedig választási felhatalmazásért küzdő pártok kínáltak.

Ha a tavalyi nyár a „Mocskos Fidesz Summer” volt az ellenzéki fiataloknak, akkor ez most egyre inkább Tiszás Tavasszá kezd válni. Ezt legegyértelműbben Magyar Péterék harminc alattiak között tapasztalható brutális előnye mutatja. De kiolvasható például a Beton.Hofi arénakoncertre vitt tiszás plakátokból, fiatal lányok országjárós vlogjaiból és Magyar beszédeire táncolós tiktokjaiból, és abból is, hogy hányan számoltak be róla a közösségi médiában, hogy évek után a Nemzeti Menet miatt vettek föl újra kokárdát.

A rajongás felvállalása sérülékeny dolog akkor is, ha éppen nem politikáról van szó. Összekötöd saját magadat egy focicsapattal, előadóval, tudatipari termékkel, úgy, hogy annak a teljesítménye és megannyi megnyilvánulása a kontrollodon kívül esik. Mások megítélhetnek ez alapján, akár elismerően is, de a felkérdezés vagy a kritika legalább ennyire, ha nem még inkább jellemző. Különösen érzékeny kérdés az azonosulás a politika esetében, ahol a képmutatás, az érdekek és az ígéretek terepén navigál minden politikus és választó egyaránt. Az egzisztencialista filozófia nyelvén egy olyan hitbéli ugrásként érdemes elképzelni tehát a lelkes és nyílt politikai elköteleződés vállalását, amelyet pusztán a racionalitás nyelvén leírni és megérvelni lehetetlen.

Ahogyan egy külső szemlélőnek (de még nekem is) abszurd a Taylor Swift koncert előtt napokat sátorozó rajongó viselkedése, hasonlóképp sokaknak (elsősorban értelmiségi közegben) érthetetlen a politika piszkos, bonyolult és kiszámíthatatlan világára időt, pénzt vagy személyes reputációt áldozó honfitársunk. Miért mennél pártaktivistának vagy politikusnak, ha sokkal kevésbé kompromisszumokra kényszerített formákban is részt vehetsz a közéletben? Márpedig akármennyire is irracionális vállalás lehet beállni egy párt mögé, a meggyőzési és mozgósítási politikai munkát elvégző polgárok nélkül nem lett volna 2010-ben kétharmad, és nem lenne most 16 év után esély a változásra.

Magány ellen: kampány

Ezért is annyira jelentős az, hogy a (többségi) pártpolitizálásból mint olyanból kiábrándultak most a Tiszán keresztül tanulják, hogy mit jelent szimpatizáns-identitást kialakítani. Hogy milyen közösségi élményt tud adni egy kampány az elmagányosodó társadalmunkban, legyen valaki heti szinten terepmunkát végző önkéntes vagy adományokkal, rendezvényeken való részvétellel, esetleg közösségimédia-posztokkal elköteleződő választó.

Megértem, hogy a jelenlegi átpolitizáltság után sokan nyugalmat, kimaradást, normalitást szeretnének. És biztosítékokat arra, hogy akkor is ha hátrébb lépnek a közélettől, nem kell tartsanak tőle, hogy kár volt megtenniük azt az ugrást, hogy hinni kezdtek egy új erőben, esetleg ezt nyilvánosan is felvállalták. Azonban nincs az a varázsütés, miniszterelnökiciklus-limit, alkotmányos reform vagy tökéletes választási rendszer, ami ilyen garanciát tud adni.

A tömegdemokráciákban egyetlen valódi garancia létezik: a népakarat.

A politika pedig arról szól, ki tudja befolyásolni, csatornázni és képviselni azt. Ezt nem biztos, hogy mindörökké pártokon keresztül fogjuk tudni elképzelni és megvalósítani, de a jelen valósága még a pártpolitizálásé.

The post Schultz Nóra: Nincs varázsütés – mi tudja féken tartani a következő rezsimet? first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu