Ha nem lenne ilyen szép a budapesti panoráma, és nem feledkeznének bele a járókelők annak csodálatába, alighanem többeknek szemet szúrna az a hatalmas nyílás, ami az Erzsébet híd lábánál tátong a budai rakparton. Olyan, mintha egy barlang szája lenne. Vagy egy hatalmas csatornáé, amilyenen át a kalandfilmekben szoktak behatolni a város alatti titkos járatok rendszerébe.
Pedig ez a nyílás valójában egy több mint húsz kilométer hosszú vízfolyás torkolata, amelyet nagyjából másfél évszázada rejtettek el a szemünk elől. A budai parkok azonban ma is kirajzolják az egykori vonalát. A beömlés felett elterülő Tabánhoz lazán csatlakozik a Horváth-kert, onnan csak pár sarok a Vérmező, majd egy kőhajításnyira ott a Városmajor, ami a Szilágyi Erzsébet fasor mentén húzódó zöldben folytatódik. Itt ugyan a parklánc véget ér, felszínre bukkan viszont az, amit ez a zöldfolyosó jelez: a Pasaréti út melletti Ördög-árok csatornája. Innen pedig egészen Nagykovácsiig követhetjük a medret, fel a budai hegyek közé.
Ez a ma már legkevésbé sem patakszerű patak egykor fontos szerepet játszott a város életében, időnként építve, időnként pusztítva azt. Induljunk el mi is a Duna-partról felfelé, a forrás irányába!
Egy patak vagy folyó torkolata mindig fontos pont, ott jellemzően település alakul ki idővel. Így volt ez az Ördög-árok és a Duna találkozásánál is. A Gellért-hegy és a Várhegy közti völgyet már az ókorban és a középkorban is lakták, de a később legendássá vált Tabán a török korban alakult ki. A szerbek által alapított település neve állítólag a török debagháne szóból ered, ami cserzőműhelyt jelent. Annyi bizonyos, hogy egykor valóban cserzővargák és tímárok lakták ezt a városrészt.
A bőrfeldolgozók mindig a városon kívül, külön negyedben éltek már az ókorban is, hogy a rothadó fehérje bűzétől kíméljék a polgárokat. Jellemzően vízfolyások mellé telepedtek, hiszen a hulladéktól így tudtak a legegyszerűbben megszabadulni. Nem véletlen, hogy egy időben Tímár-pataknak is hívták az Ördög-árkot.
Bár a bőrfeldolgozás később kiszorult a Tabánból, az a szokás megmaradt, hogy minden hulladéktól és szennyvíztől a patak segítségével akartak megszabadulni. Az Ördög-árok befedésének egyik indoka épp ez volt: tarthatatlan volt a bűz és a fertőzésveszély. Az 1872-ben elindult munka azonban lassan haladt, s mint kiderült, nem elég gondosan.
A Tabánt sújtó számos természeti csapás (tűzvész, filoxéra, árvíz) közül az egyik épp ehhez kötődik: 1875-ben akkora eső szakadt Budára, hogy a mederben lezúduló óriási mennyiségű víztől több helyen beomlott a régi boltozat, számos ház pusztulását okozva. Nem véletlen tehát az „Ördög” elnevezés sem: ezt a nevet leggyakrabban a szeszélyes vízjárású, kiszámíthatatlan patakok kapták.
A később aztán sikerrel és biztonságosan föld alá kényszerített patakra már csak egy rövid kőfal szakasz emlékeztet a Tabánban. Na meg előtte egy felirat, amelyet az Ördög-árok felett átívelő hidak egyikének kőmaradványába véstek.
A falusias hangulatú, helyenként középkori jegyeket őrző városrész sorsát az Erzsébet híd megépülte pecsételte meg. A kisházas negyedet az 1930-as években lerombolták, a tervek szerint modern lakónegyed épült volna a helyén. A második világháború azonban keresztülhúzta a számításokat, így a Tabán ma is egy tágas parkot jelent a legtöbb budapestinek.
Az Ördög-árok menti parkok többsége azonban nem így jött létre, azok helyét soha nem építették be. Ha továbbsétálunk a „láthatatlan patakparton”, a Horváth-kertbe jutunk a Vár nyugati oldalánál. Itt ma is van egy érdekes nyoma a hajdani vízfolyásnak: egy Nepomuki Szent János-szobor. Ez a szent ugyanis a „vízen járók” védelmezője, így leginkább hidak mellett állítottak neki emléket. Persze, ha tudjuk, hogy a talpunk alatt a mélyben az Ördög-árok vize csörgedezik, akkor értjük, mit keres itt: valamikor ez a szobor is egy hidat őrzött, csak a híd tűnt el mellőle 1878-ban, amikor végleg befedték a medret ezen a szakaszon. Igaz ma már a szobor sem eredeti: a háborúban megsérült alkotást az ötvenes években elbontották, csak a rendszerváltás után, 1999-ban faragták újra.
A kis parkocska a Horváth családról kapta a nevét, akik hetven éven keresztül birtokolták a területet, és mutatós kertet gondoztak benne. Végül 1859-ben eladták az egészet Buda városának, amelyik néhány évvel később megnyitotta azt a köz előtt. Bár igazi fellendülést az Alagút elkészülte (1857) hozott a kert életébe, de az már jóval korábban is fontos társasági helyszín volt. Elég csak a fából épült Budai Színkörre gondolni, mely 1843-ban nyitotta meg kapuit a szomszédban, és egészen 1937-ig működött mint nyári színház.
A Horváth-kerti színjátszásra nem csak Békefi híres dalszövege, de Déryné szobra is emlékeztet, amit nem sokkal a színház bontása előtt állítottak fel. Igaz, a ma is látható szobor épp úgy másolat, mint Nepomuki Szent Jánosé, hiszen hasonló sors jutott ennek is: a háborúban megsérült alkotást elbontották, csak a 21. században faragták újra.
Az Ördög-árok következő emléke a Vérmező, egy hosszan elnyúló lapály, melyet a patak hordaléka alakított ki. Nevének mindkét tagja beszédes. „Mező”, hiszen sem kert, sem park, sem falu nem volt ezen a helyen, csak egy nagy kaszáló, ami a várhoz tartozott. Vérmező pedig azért lett belőle a hagyomány szerint, mert ezen a fák nélküli síkon végezték ki Martinovics Ignácot és társait 1795-ben.
Na igen, a nagy szabad területet minden korban igyekeztek hasznosítani valahogy. Volt katonai gyakorlótér, díszszemlék és gyászszertartások helyszíne, a második világháborúban pedig itt szálltak le azok a vitorlázógépek, amelyek utánpótlást hoztak a körbezárt Vár védőinek. Azt már a Horváth-kert szobrai elárulták, hogy Budapest ostroma nagyon heves volt ezen a környéken, a hadműveletekben pedig az Ördög-árok is szerepet kapott.
A vár védői egy ízben ezen keresztül tudták megközelíteni és felrobbantani a szovjetek egyik lőszerraktárát. A kitöréskor pedig voltak olyanok, akik az Ördög-árok földalatti csatornáján keresztül próbáltak meg átjutni az ostromzár alatt. Ahogy egy visszaemlékezésben szerepel:
Az Alagút kijáratától mintegy 200–300 méterre lévő Krisztina körúton, azt hiszem a 97. számú háznál, ott volt a bejárat a szennyvízcsatornába… Végre megérkeztünk a fentebb említett ház pincéjébe, egy kb. méteres átmérőjű, enyhén lejtős, többméteres, hordó alakú nyíláson jutottunk le a csatornáig… Ez a csatorna … kb. 3×3 méter kör alakú folyosó volt. A fenekén kb. 40 cm mély árokrésszel… Időnként csigalépcsős vaslapokkal lezárt nyílások alatt mentünk el, ahol hallani lehetett a föld feletti elkeseredett harci zajt… A víz sodra minden elképzelhető anyagot hozott magával, volt ott mindenféle. Harci felszerelés, sisak, kulacs, kézigránát, páncélököl, ami mind akadályozta a továbbjutást. És többek között egy női hulla is.
A háború után a Várhegyről lehordott törmeléket a Vérmezőn terítették szét, amivel öt méterrel növelték meg a szintjét. Az így kialakított területet 1947 és 1952 között ültették be, ezzel egy viszonylag modernebb kialakítású park született. Ráadásul a metróépítés miatt a Déli pályaudvar felőli részét felvonulási területnek jelölték ki, így ott csak 1970-ben alakították ki a ma is meglevő parkot. Szóval „ősfák” ugyan még nincsenek benne, de mára kifejezetten kellemes zöldterületévé vált a városnak.
A hangulata persze egészen más, mint a Városmajoré, amely már régóta a felüdülést szolgálja.
Ennek a parknak is beszédes neve van. Hajdanán valóban egy major, vagyis egy mezőgazdasági központ működött itt, „Buda agglomerációjában”. Helye nem véletlen: az Ördög-árok menti síkság tökéletes helyszín volt a gazdálkodásra. Adott volt a patak vize, de nem esett se túl messze, se túl közel a Várhoz. (A későbbi Vérmező környékén sokáig nem lehetett építeni semmit, hogy ne legyenek útba a védők ágyútüzének.) Akárcsak a Horváth-kertet, ezt is megvásárolta tulajdonosától a város: innen a Városmajor elnevezés. Majd egészen korán, már 1785 nyarán – vagyis éppen 240 éve – közparkká alakították.
A múlt század elejére eleganciája megkopott, részben az itt működő, egyre rosszabb hírű budai vurstli, részben az egyre jobban elposványosodó pataknak köszönhetően. Az 1910-es években zajlott le a nagy átalakítása. Ennek során az Ördög-árkot ezen a szakaszon is befedték – részben orosz hadifoglyokat dolgoztatva.
Az új park egyértelműen előkelőbb megjelenésű lett, mint a régi, amiben nagy szerepe volt a gyönyörű Jézus Szíve-templomnak is. Az épületkomplexum első eleme, a „kistemplom” 1923-ra készült el Árkay Aladár tervei szerint. Mivel építése nagyjából egybeesett az Ördög-árok felszámolásával, a régi meder és part köveit is beépíthették a falaiba.
A környék fellendülése miatt nem sokkal később kicsinek bizonyult ez az épület. Árkay Aladár fiával, Bertalannal közösen új templomot tervezett a régi szomszédságába. Ez lett Budapest első és talán legszebb modern temploma. Az 1933-ban átadott épület mellé 1936-ban emeltek tornyot, melyeket árkádsor köt össze. A hagyomány úgy tartja, hogy az az Ördög-árok miatt nem kerülhetett közvetlenül a templom mellé: a boltozat nem bírta volna el a súlyát. Ez csak részben igaz. Árkayék máshol is terveztek különálló harangtornyot a templomaikhoz, de az tény, hogy az árok valóban a két épületrész között vezet el.
Ez nem is maradt rejtve sokáig. 1942 szeptemberében szovjet bombázók támadták meg Budapestet. A cél leginkább az erőfitogtatás lehetett, katonai célpontok helyett polgáriakat támadtak. Az egyik bomba pedig közvetlenül a templom mellé hullott, egyenesen bele az Ördög-árokba, amely ismét láthatóvá vált egy szakaszon. A hatalmas gödör egy darabig valódi látványosság volt – háttérben a szomorú templomépülettel, amelyiknek a burkolata egy részét és valamennyi díszes ablakát kivitte a légnyomás.
Ha elindulunk a parkon át, további nevezetes épületek mellett haladunk el. Ott a Szabadtéri Színpad (mely kicsit a hajdani Városmajor és Horváth-kert szórakoztatóipari múltját idézte meg a huszadik század második felében), a Körszálló, melyet épp most bontanak, vagy épp a fogaskerekű végállomása. Itt szinte már el is felejtettük a talpunk alatt csörgedező Ördög-árok vizét, de nem árt felidézni, hogy az 1875-ös nagy áradása akkora volt, hogy hetekre leállt a fogaskerekű működése is.
Ha tovább sétálunk láthatatlan patakunk forrásának irányába, a Szilágyi Erzsébet fasor következik. Először a villamos kiépítésével egyidőben (1900) telepítettek ide fákat, ám az egyre nagyobb forgalom és az ezzel járó légszennyezés miatt később többször kellett cserélni azokat. Mert ahogy az Ördög-árokba a környék vízgyűjtő területéről folyik össze a víz, úgy a völgyében vezető út is gyűjtője a környék forgalmának. Ahogy követjük az utat, mely egy idő után Hűvösvölgyi néven folytatódik, a pasaréti Hadapród iskola magasságában elérjük a befedés határát. Ez az a pont, ahol patakmeder a föld alá bukik. Igaz, itt még jó darabig egy nyílegyenes, mély és gondosan burkolt árkot látunk csak, de már a felszínen.
4 fotó
Ennek a felső szakasznak a környékén is érdemes szétnézni! Ez a vidék a két világháború között népesült be, és vált felkapott városszéli villanegyeddé. Ahogy Szerb Antal írta 1935-ben a Budapesti kalauz marslakók számára című könyvében:
„Valami nagyon modern érzésű óriás kicsi skatulyákat rakott ki a villamos mentén, azután összeszedett egypár jómódú lilliputit, és azt mondta: Itt lakjatok. És laknak. Kicsi autóikon be-beszaladnak kicsi bankjukba; akik egy skatulyában laknak, meglátogatják egymást, tavasszal egymás kicsi kertjeit dicsérgetik. Olyanok, mint az emberek.”
Ezen területen ugyanis már hódított a modernista építészet, melynek egyik legismertebb emléke a Napraforgó utcai kísérleti lakótelep. A 16 családi és három ikerházat közvetlenül az Ördög-árok partjára építették, eredetileg még hidat is terveztek fölé a kis telephez. Az építészei között épp úgy találunk szárnyukat bontogató fiatalokat (pl. Fischer Józsefet), mint befutott, hatvanas éveikben járó mestereket (pl. Hegedűs Ármint). A cél korszerű, gazdaságos és viszonylag kis méretű családi házak kikísérletezése volt.
De nem csak ez a telep képviseli egyedül a két világháború közti modern építészet emlékét az Ördög-árok mentén. A pataktól egy sarokra esik a Pasaréti tér gyönyörű templomával és elegáns buszvégállomásával (mindkettő Rimanóczy Gyula terve), a soha be nem fejezett Magyar Szentföld-templom torzója (Molnár Farkas) és a remetekertvárosi templom (Kismarty-Lechner Jenő).
Ez utóbbi már egészen a város szélén van. Elhagytuk a hűvösvölgyi Nagyrétet is, mely tulajdonképpen az utolsó nagy pihenőpark Budapesten az Ördög-árok mentén. Igaz, ez már az úgy nevezett Kis-Ördög-árok partján alakult ki (ez a mellékág Hűvösvölgynél csatlakozik a főmederhez), és nem kertészek, hanem erdészek felelnek érte. Itt tartották találkozóikat a gyári munkások a két világháború között, aminek az emlékére a szocializmus évtizedeiben népszerű kirándulóhellyé fejlesztették.
Na de mi van, ha a főág mentén haladunk tovább? Nem kell mást tennünk, mint a beszédes nevű Ördögárok utcán végigmenni a város határáig. Innen már a Remete-szurdokon keresztül vezet az út, mely tulajdonképpen maga az Ördög-árok. Benne olyan izgalmas képződményekkel, mint a Remete-barlang.
Aztán keresztülvágunk Nagykovácsin, mely falu kifejezetten a vízfolyás mentén alakult ki egykor. Hívták egy időben Kovácsi-pataknak is az Ördög-árkot. Majd azon is túljutva elérkezünk a forrásvidékre. Már amennyiben beszélhetünk „forrásvidékről” egy ma már csak időszakos vízfolyás esetében. Senki ne csalódjon, ha nem talál felszínre törő vizet az erdőben. Sőt, ma már leggyakrabban maga az árok is eltűnik.
De bármilyen látványt is nyújt az Ördög-árok, az a környezet, amelyet kialakított maga körül hosszú évszázadok, évezredek alatt, ma is izgalmas felfedezéseket kínál.
Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/ordog-arok
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
The post Séta a láthatatlan patak partján – így építette és rombolta Budát az Ördög-árok first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
