Te is mondj valamit, Shia! Neked mindig van mondanivalód

– hívta a színpadra Thierry Fremaux, a cannes-i fesztivál igazgatója a Slauson Rec című dokumentumfilm főszereplőjét. A hetedik sorból, ahol ültem, nem tudtam eldönteni, kedvesen, vagy csendőrhumorral cukkolja-e a sztárt. A kamionos bajszot növesztett, őszülő Shia LaBeouf a bevonulásnál eltáncolt a mikrofon elől, most viszont kénytelen volt mondani pár szót. Megköszönte Fremaux-nak, hogy „még mindig hajlandó visszahívni őt ide”, de hamar átadta a szót a Slauson Rec rendezőjének, Leo Lewis O’Neilnek, aki elsőfilmes megindultsággal, remegő hangon konferálta fel a filmjüket.

Nem is emlékszünk pontosan, mikor kezdődött a nagy Shia LaBeouf-műsor, de a cannes-i fesztiválközönség abban a reményben ment el a Slauson Rec egyetlen vetítésére, hogy még most is tart.

Tizenöt éve LaBeouf indulatos és kezelhetetlen színész hírében állt. Aztán különleges művészeti akciókba kezdett: NEM VAGYOK HÍRES TÖBBÉ feliratú papírzacskóval a fején vonult A nimfomániás bemutatóján, megismételte és parodizálta Marina Abramović A művész jelen van című performanszát, sirályokról és halászokról beszélt sajtótájékoztatókon, és egy nyilvános vetítésen egyvégtében végignézte az addigi életművét.

Eközben szerepet vállalt az előző évtized két meghatározó filmjében, A nimfomániásban és az American Honey-ban. Megrendezte az önéletrajzi ihletésű, remek Honey Boyt, vagyis időről időre bizonyította, hogy nemcsak „metamodernista művészként”, hanem filmesként is érdemes odafigyelni rá, az összes balhéja ellenére. Pedig a legsúlyosabb balhék akkor még hátra voltak.

2019-ben, az éppen esedékes öntisztulási és újrakezdési tervének részeként LaBeouf meghirdette egy Los Angeles-i színitanoda elindítását. Nem is a színitanoda a pontos kifejezés, noha nyilvánvalóan mindenki LaBeouftól várta az útmutatást. A Slauson művelődési központba szervezett találkozókon közösségi színház formálódott minden szombaton, ahova bárki csatlakozhatott, profi színészek és amatőr civilek egyaránt.

Az egyik résztvevő hamar elhatározta, hogy archiválni szeretné az eseményeket, de Leo Lewis O’Neal kamerája nem a közös, demokratikus játék szép példáját, hanem LaBeouf dühkitöréseit örökítette meg.

„Szeretlek titeket, de a szeretetem nem feltétel nélküli. Aki jobbá teszi az életem, azt szeretem, aki nem, azt nem szeretem” – mondja a sztár a fiataloknak, akik idővel már maguk sem tudják, mit keresnek a rosszul világított tornateremben. LaBeouf úgy köröz fel-alá, mintha folyton bele akarna kötni valakibe, és rendszeresen bele is köt. Improvizációs helyzetgyakorlatokat adnak elő, csoportterápiás beszélgetéseket folytatnak, sőt közönség előtt is fellépnek egy botcsinálta kortárstánc-produkcióval, de a Slauson Rec nem igazán halad semerre.

Majd elérkezik 2020 tavasza, a fél világot megbénítja a koronavírus-járvány, és LaBeoufön elhatalmasodik agresszív természete.

Eleinte nem világos, O’Neal mi alapján szemeli ki és mutatja be alaposabban a színkör néhány civil résztvevőjét. A film második felében viszont világos lesz, hogy ők azok, akikkel LaBeouf a legcsúnyábban elbánik. Az egyikük, feltörekvő színészfiú, szerepet kap egy netflixes sorozatban, és elkezdik megismerni a nevét. Már nem szeretne asszisztálni LaBeouf összes magánszámához, amivel az a covid alatt közösen elkezdett, szabadtéri előadásuk próbái alatt előáll. Vele LaBeouf összeverekszik. Egy másik lánynak megbetegszik, majd meghal az anyja. Összeomlik, mire LaBeouf kirúgja a tervezett előadásból. Mikor a lány a gyászára hivatkozik, a rendező-atyaúristen ráförmed:

Meddig akarod még facsarni ezt a narancsot?

A parkolóban tartott, autóból nézhető előadást végül mégis összehozzák valahogy. O’Neal remek érzékkel kapja el a kiszenvedett sikerhez kapcsolódó, kisszerű és nevetséges pillanatokat is, például azt, amelyikben a közönségben feltűnő és persze LaBeouf által körülrajongott Sean Penn a cége logójával ellátott kulcstartókat osztogat a színészeknek. Majd újabb, immár végleges törés következik: LaBeouföt zaklatással vádolja meg volt barátnője, FKA Twigs, ő pedig eltűnik a kíváncsi tekintetek elől. A Slauson Rec önképzőkörnek vége.

A Slauson Rec című film viszont csak ekkor kezd összeállni, mert O’Neil nekivág, és hősies munkával elkezd dokumentumfilmet vágni a rengeteg felgyűlt anyagból. Két évvel később LaBeoufhöz is visszamegy, aki ekkorra már – vagy most éppen – lenyugodott. Gyereke született, és teljesen nyíltan beszél arról, hogy a demokratikusnak és egyenlőségelvűnek szánt színházi programja keretében pokollá tette civilek, főleg fiatalok életét, akik kíváncsiak voltak rá és megbíztak benne.

A művészetben találtam meg Istent. Ha művészetet csinálok, én leszek Isten

– így fogalmazza meg a film befejezésében LaBeouf, hogy a Slauson Rec próbái alatt milyen volt az önképe. Úgy hírlik, azóta megtalálta a másik, régebb óta híres Istent, és megszelídült.

Nem tudjuk. Az eddigiek alapján nem merjük megtippelni, véget ért-e a hosszú menet a LaBeouf-ringlispílen. A cannes-i bemutató végén LaBeouf megtapsolta O’Neilt, majd gyorsan elhagyta a mozit, mielőtt a közös fotóra vágyó újságírók körbevehették volna. A könnyekig hatódott rendező még ott maradt a feleségével és a barátaival, köztük a film néhány szereplőjével. De a Slauson Rec bűnbánó antihősének már nyoma sem volt. Mint aki kivételesen nem akarta magára terelni a figyelmet.

The post Shia LaBeouf megmutatta, milyen az igazi zaklatószínház first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu