Miért sikertelenebb a felülről irányított – sokszor inkább dróton rángatott – magyar gazdaság immár tizenöt éve, mint az egyéni kezdeményezésen alapuló, szabadabb piacgazdaságként működő közép- és kelet európai szomszédaink? Miért valószínűsíthető további lemaradásunk egy kormányváltás vagy radikális gazdaságpolitikai, gazdaságirányítási fordulat híján?

Orbán Viktor szerint

2025-ben fantasztikus éve lesz a magyar gazdaságnak,

és azt kérte hallgatóságától, ezzel kapcsolatban ne higgyenek a „kishitűeknek, az örökké kételkedőknek és a notórius hőbörgőknek” sem.

Nem szeretnék sem kishitű, sem kételkedő lenni, notórius hőbörgő még kevésbé, de a kijelentést érdemes talán hosszabb távú perspektívában vizsgálni.

Először is, nem vitatnám az Orbán-rendszer néhány gazdasági eredményét. Ilyen a foglalkoztatás növelése és a teljes foglalkoztatottság elérése, az adórendszer révén a gazdaság jelentős kifehérítése – ami még akkor is igaz, ha a magántőkealapok, az intézményesített korrupció és a készpénzhasználat erőltetése sokat ront ezen a teljesítményen. A sikerek közé sorolható még, hogy Magyarország az elmúlt tizenöt évben elkerülte a fizetési és adósságválságot, ami számos megelőző kormány teljesítményét beárnyékolta. De ezzel véleményem szerint a sikerek listájának végére is értünk.

Összességében a magyar gazdaság a második Orbán-kormány 2010-es megalakulása óta gyengébben teljesít, mint a hasonló sorsú és történelmi hagyományokkal rendelkező, időközben az Európai Unió tagjává vált közép- és kelet-európai országok gazdaságai.

A Világbank adatai alapján az összehasonlítható árakon számított egy főre jutó magyar GDP 2009 végén a közép- és kelet-európai országok hasonló mutatójának 100 százaléka körül volt. Vagyis gazdasági fejlettségünk annak ellenére megegyezett sorstársainkéval, hogy a korábbi évek megannyi szempontból téves gazdaságpolitikája miatt hazánkat a nemzetközi pénzügyi válság különösen keményen sújtotta.

• 2014 végén ez a mutató 98,3 százalékon,
• 2019 végén 97,7 százalékon állt,
• míg 2023 végén 95,7 százalékra süllyedt.

Vagyis lemaradásunk szomszédainktól az elmúlt tizennégy évben folyamatos volt, beleértve a Matolcsy György volt jegybankelnök által a magyar gazdaság aranykorának tekintett 2010 és 2019 közti időszakot is. Tekintettel arra, hogy a magyar gazdaság 2024-ben a három legrosszabbul teljesítő közép- és kelet-európai gazdaság között volt, lemaradásunk a múlt év végére vélhetően csak tovább fokozódott. Hasonló képet kapunk – bár kétségtelenül kisebb ütemű lemaradás mellett –, ha a folyó áron számított egy főre jutó GDP alakulását vizsgáljuk.

Érdemes elgondolkodni, milyen tényezők vezethettek ehhez a csalódást keltő teljesítményhez. Mivel országunk természeti, környezeti, emberi erőforrásai nem tűnnek rosszabbnak, mint a környező országokéi, kénytelen vagyok azt vélelmezni, hogy ennek oka a kormányzat gazdaságpolitikájában rejlik.

Láthatatlan kéz kontra vasmarok

„Minden ember igyekszik úgy felhasználni tőkéjét, hogy az eredmény a lehető legértékesebb legyen. Rendszerint nem a közérdek előmozdítására törekszik, s azzal sincs tisztában, hogy egyébként mennyire szolgálja azt. Mindössze saját biztonságára, saját nyereségére van tekintettel. Abban egy láthatatlan kéz vezérli, hogy a szándékai között nem szereplő célt is segítsen megvalósítani. Saját érdekét követve gyakran hatékonyabban szolgálja a társadalom érdekét, mintha ténylegesen azt akarná előmozdítani” – írta Adam Smith A nemzetek gazdasága című alapművében 1776-ban.

Ez a közgazdasági irodalom egyik leghíresebb bekezdése.

Nem hiszünk a láthatatlan kezekben, amelyek állítólag működtetik a piacot, mert mi pontosan tudjuk, hogy minden piacon egyetlen láthatatlan kéz működik, és az mindig a tolvaj keze, és mi nem bízzuk a társadalmat tolvajokra, mert lúzerek azért nem vagyunk

– fogalmazott Orbán Viktor a Fidesz 2007-es kongresszusán. Ezek a szavak Orbán Viktor és a Fidesz gazdaságfilozófiáját foglalják össze.

Ennek megfelelően 2010-es hatalomra kerülésekor a miniszterelnök hozzá is látott, hogy ő működtesse a gazdaságot, ne a piac. Ugyanakkor arra, hogy pontosan ki a tolvaj, érdemes lesz még visszatérni.

Az orbáni gazdaságműködtetés évtizedekre terjedő károkat okozott a magyar gazdaságnak.

Legfőbb hibáit tizenkét plusz egy pontban vélem megtalálni. Ezek esszenciája a túlzott és a gazdaság szerkezetét, természetes fejlődését torzító, nemegyszer ad hoc állami beavatkozás a gazdasági folyamatok menetébe, melyek többnyire nem is gazdaságfejlesztési, hanem politikai, hatalmi célokat szolgáltak.

1. Aránytalanul és szükségtelenül nagy gazdasági célú költekezés, szűkös költségvetési forrásokból

Ahogy Palócz Éva Mire költ a magyar állam? című, 2024 novemberében megjelent műhelytanulmányában érzékletesen bemutatta, a magyar költségvetés GDP-arányos gazdasági kiadásai a 2010. évi 5,8 százalékról 2022-re 10,5 százalékra nőttek, vagyis közel megduplázódtak. Nemcsak történelmi távlatban ugrottak meg jelentős mértékben, de már közel egy évtizede a legmagasabbak az Európai Unióban. Gazdasági kiadásaink még akkor is kimagaslóan magasak, ha levonjuk belőle az állam rezsivédelmi kiadásait, amelyek 2022-ben a GDP mintegy 2 százalékára rúgtak. A gazdasági kiadásokon belül az energiával kapcsolatos kiadások mellett kiemelkedően nagy volt a 2022-ben a GDP 4,2 százalékára rúgó közlekedési kiadások aránya, ami vélhetően nem a vasúti közlekedés fejlesztésével, annál inkább a csillagászati árakon megvalósított és a forgalmi igényekhez nem igazán igazodó szerkezetű autópálya-fejlesztésekkel és az Orbán-rendszer klienseinek kiszervezett autópálya-fenntartás masszív költségeivel magyarázható.

A kimagasló arányú gazdasági kiadásokkal nemcsak az a baj, hogy legalább annyi kárt okoztak a gazdaságban, mint amennyi hasznot hajtottak, hanem hogy ennek következtében kevesebb pénz maradt olyan alapvetően állami és más társadalmi szereplők által nem ellátott, és jórészt nem is kellően ellátható, valamint az intenzív gazdasági fejlődés szempontjából is létfontosságú feladatokra, mint az oktatás és az egészségügy.

Az állam túlzott és káros beavatkozása a gazdaság ügyeibe azonban nemcsak a költségvetés kiemelkedő gazdasági kiadásainak arányában tükröződik.

2. A gazdasági tevékenységek természetes fejlődését torzító különadóktól hemzsegő adórendszer

A legtöbb adó torzítja a gazdasági szereplők magatartását, mert a súlyosan megadóztatott tevekénységet kevésbé teszi vonzóvá. Ezért a gazdaság fejlődése szempontjából olyan adórendszer a legkívánatosabb, amely a legkevésbé torzító hatású, vagyis mindenfajta gazdasági tevékenységet, illetve gazdasági szereplőt azonos adókulccsal adóztat (az ettől való eltérést csak kivételes és időlegesen kialakult helyzetek – például monopolpozíciók, járadékszerű jövedelmek keletkezése – indokolhatnak). Ezzel szemben

az Orbán-kormány a regnálása alatt eddig több mint harmincféle szektorspecifikus különadót vezetett be,

ráadásul azok gyakran nemcsak a gazdaság egyes ágazatait diszkriminálják, hanem még az ágazatokon belül is különböző mértékűek aszerint, hogy a kormány éppen mely vállalkozói csoportnak akar a kedvében járni. A beszedett különadók nagysága az évek során szinte exponenciálisan növekedett. Amíg 2017-ben a különadók összege mintegy 600 milliárd forintra rúgott, addig 2024-ben a mértékük meghaladta a 2600 milliárd forintot, miközben a társasági adóból 2024-re összesen 1150 milliárd forint bevételt tervezett a költségvetés.

A Mandiner.hu 2022. januári cikke idézi a Tax Foundation nemzetközi adószakértő portált, amely közvetlen összefüggést lát az alacsony társasági adó és az országok gazdasági növekedése között. Ennek kapcsán a cikk írója büszkén jelenti ki, hogy „Magyarország alacsony társasági adóval ágyazott meg a vállalatok és így a gazdaság növekedésének”. Igen ám, de ha a vállalatok által befizetett különadókat hozzáadjuk a társasági adóhoz, akkor Magyarország a Tax Foundation adatait használva a legmagasabb vállalati adót kivető országok közé sorolható az Európai Unióban. Tehát a magyar kormány összességében magas adókat vet ki a vállalkozásokra, melyek a különadók révén még jelentős torzító hatást is gyakorolnak a gazdaságra. Mindez senkinek sem jó, kivéve, ha valaki(k) a kormányzati boszorkánykonyha kedvezményezettje(i).

3. Kamat-, tőke- és beruházási támogatások cunamija

Az Orbán-kormány támogatott finanszírozások garmadáját zúdította a magyar gazdaságra, részben a költségvetés, részben az állami bankrendszer (MNB, Eximbank, MFB, Corvinus) segítségével. Miért baj ez? Hiszen a piacinál kedvezőbb kamatozású hitelek, olcsó tőkejuttatások hozzájárulhatnak magyar vállalkozások és ezen keresztül az egész magyar gazdaság fejlődéséhez – adódik a kézenfekvő válasz. Én sem állítom, hogy a támogatott finanszírozási konstrukciók eleve ördögtől valók. Hasznosak lehetnek például egy átmeneti, válságos időszakban. Ilyen például egy pénzügyi válság, amikor a bankok hitelkínálata jelentősen beszűkül, és feltételrendszerük olyan szigorúvá, illetve drágává válik, amit a vállalkozók jelentős része nem képes kigazdálkodni.

Ha azonban a támogatott finanszírozás szinte állandóvá és a gazdaságban uralkodóvá válik, az ahhoz vezet, hogy cégek sokasága kezd alacsony hatékonyságú beruházásokba, hiszen nem kell a piac által elvárt hozamokat kitermelnie. Ezek a cégek pedig előbb-utóbb alulmaradnak a piaci versenyben azokkal a belföldi vagy külföldi vállalkozásokkal szemben, amelyek állják a versenyt piaci feltételek között is. Ráadásul ha az állam a költségvetési korlátok miatt már nem képes saját beruházásokat finanszírozni, és a megszokott vagy újabb támogatásokat felkínálni az üzleti szektornak, az a hitelezés és a beruházási tevékenység súlyos visszaeséséhez vezethet, mivel a vállalkozók annyira hozzászoknak a támogatott hitelekhez, hogy nélkülük már nem is kezdenek fejlesztésekbe. A többi között ez lehet az egyik oka a nemzetgazdasági beruházások tavalyi drasztikus visszaesésének. Ha egy üvegházban előnevelt palántát idő előtt kiültetünk a szabadba, hamar tönkremegy. Megfelelő edzés hiányában ugyanígy járhatnak a támogatásokkal felturbózott kisvállalkozások is – közülük sokan a túlélésért küzdenek.

Ha a gazdaság fejlődésében nem is, de a gazdaságnak juttatott állami támogatások tekintetében az utóbbi évek mindegyikében az EU élvonalában jártunk.

Az EU által évente publikált összehasonlító elemzés szerint a 2017 és 2023 közötti hét évben a magyar állam a GDP 1,7 és 4 százaléka közötti összeget költött a gazdaság támogatására (state aid), ezzel minden egyes évben az EU top három országa között volt. Az EU-átlag ezekben az években a GDP 0,76 és 2,43 százaléka között mozgott. Figyelemre méltó, hogy a periódus minden egyes évében Írország nyújtotta a legkevesebb állami támogatást – ez egyik évben sem haladta meg a GDP 0,3 százalékát –, miközben gazdasága az uniós növekedési rangsor élmezőnyébe tartozott.

4. A termelékenység növekedésével nem megalapozott béremelések

A kormány gyakran pusztán politikai termékként tekint a bérekre és a béremelésekre, pedig mind a bérek színvonalát, mind emelésük mértékét nagyrészt gazdasági törvényszerűségeknek kellene meghatározniuk. Nem nehéz belátni, hogy reálértelemben akkor van lehetőség béremelésekre, ha növekszik a termelés hatékonysága, a termelékenység; ha a cég egységnyi munkaerő-befektetéssel több értéket állít elő, és megnövekedett árbevételéből képes több bért fizetni. Termelékenységjavulás híján a vállalkozó csak egyéb költségei vagy profitja terhére tud bért emelni. Erre akkor hajlandó, ha nem kap olcsóbban munkaerőt, de ezt is csak ideig-óráig képes megtenni.

Hosszabb távon fenntarthatatlan a termelékenység növekedését meghaladó reálbéremelés.

Tény, hogy a magyar gazdaság termelékenysége csak lassan javult, a reálbérek viszont sokkal gyorsabban nőttek. Mindezt számokra lefordítva: a Magyar Nemzeti Bank 2024. decemberi Termelékenységi jelentése szerint a 2013 és 2022 közötti tíz évben az egy munkavállalóra számított termelékenység évi átlagban alig több mint 1 százalékkal nőtt. Ezzel szemben a Központi Statisztikai Hivatal adatai alapján ugyanebben az időszakban a reálkeresetek évi átlagban 5 százalékot meghaladó mértékben nőttek.

A legsúlyosabb helyzet a feldolgozóiparban és az építőiparban alakult ki, ahol gyakorlatilag tíz év alatt szinte semmit nem nőtt a termelékenység. Mégis, hogyan tudták ezt a költségtöbbletet kigazdálkodni a magyarországi vállalkozások? Részben áremelésekkel, részben egyéb költségeik csökkentésével, részben a profitjuk terhére. Segített ebben a tb-járulékok csökkentése is. Az exportáló vállalatokat pedig leginkább a forint leértékelődése védte meg a termelékenységet meghaladó bérnövekedés kedvezőtlen hatásaitól. Az EU 2023. évi országjelentése szerint 2010 és 2022 között a termelékenység növekedését meghaladó reálkereset-növekedést ugyanis a forint jelentős, 38 százalékos leértékelődése még túl is kompenzálta. Ennek ellenére ebben az időszakban a magyar gazdaság alig-alig tudta növelni részesedését a világ exportjában. Szemben például Lengyelországgal vagy Romániával, amelyek világpiaci exportrészesedése 20–25 százalékkal nőtt ebben a tíz esztendőben.

A magyar bérek színvonala az Európai Unión belül így is a legalacsonyabbak között van, aminek oka az alacsony és rendkívül lassan növekvő termelékenység.

A termelékenység növelésének alapvetően két útja van. Az egyik a gyárkapun belüli hatékonyság-javítás, például gépesítéssel. A másik a gazdaság szerkezetének átalakítása, amikor a magasabb hozzáadott értéket termelő tevékenységek gazdasági súlya növekszik, és a munkaerő az alacsony termelékenységű ágazatokból a magasabb termelékenységgel dolgozó ágazatokba áramlik át. Ám hiába volna bőséges lehetőség az iparban és a szolgáltatási szektorban a nagyobb hozzáadott értéket létrehozó ágazatok súlyának növelésére, ha a kormány olyan iparágak támogatására költ horribilis összegeket, melyek közismerten a legalacsonyabb hozzáadott értéket hozzák létre (tipikusan ilyen az autó- és az akkumulátorgyártás). 2019 és 2022 között a nemzetgazdaságon belül a feldolgozóipar produkálta a legalacsonyabb hozzáadott érték/kibocsátás hányadot (22,7 százalék) szemben például az információs, kommunikációs ágazattal (58,4 százalék). Persze a feldolgozóiparon belül is vannak különbségek. Amíg a járműgyártás hozzáadott értéke a maga 15,8 százalékával a legalacsonyabb, a gyógyszergyártásé 47,3 százalék. De hát a kormány úgy döntött, hogy nem gyógyszergyártó vagy infokommunikációs, hanem autóipari nagyhatalom leszünk; a gyógyszergyártást és a távközlést különadók sora sújtotta, a járműgyártás pedig a gazdaságpolitika extra kedvezményezettje.

Két éve tartó gazdasági vergődés és nulla körüli növekedés után jelentette be 2024 végén a kormány, hogy agresszív béremelésre készül, 2028-ban a minimálbér ezer euró, az átlagos bruttó bér havi egymillió forint lesz. Ezt sok mindennel lehet magyarázni, de gazdasági érvekkel biztosan nem. Gyanítható, hogy költségvetési megszorítások idején a kormány részben a vállalkozókkal akarja megfizettetni a 2026-os választás előtti osztogatás költségeit. Amivel az a baj, hogy ezt végül nem a vállalkozók, hanem mi mindannyian fogjuk megfizetni, vagy emelkedő inflációban, vagy visszaeső GDP-ben.

5. Túlzott és alkalmanként szükségtelen keresletösztönző és a kínálati tényezőket elhanyagoló gazdaságpolitika

A magyar kormány az elmúlt tíz évben gyakran alkalmazta a magas nyomású gazdaság politikáját; legalábbis hivatkozott rá, hogy nevet adjon annak a gyakorlatnak, amelyet üdvözítőnek tart. Ennek lényege, hogy keresletösztönző fiskális, jövedelem- és monetáris politikával a gazdaság kihasználatlan kapacitásait megmozgassák, és így a gazdaságot gyorsabb növekedési pályára állítsák.

A magas nyomású gazdaság ideája 2016-tól megjelent

• a jövedelempolitikában, amely a termelékenység emelkedését messze meghaladó reálkereset-növekedésben tükröződött,
• a költségvetési politikában, amelyet a ciklikusan kiigazított költségvetési egyenleg nagy hiánya jellemzett,
• és a monetáris politikában is, melynek megjelenési formája a tartósan negatív (a várható infláció alatti) reálkamat volt.

Ezek az eszközök két-három évig képesek voltak főként a beruházási és a foglalkoztatási ráták jelentős emelkedésén keresztül a gazdaságot magasabb növekedési pályára állítani. De egy idő után – a gazdaságban meglévő szabad kapacitások kimerülésével – a magas nyomású gazdaság politikája már nem a növekedést, hanem az inflációt fűtötte. Ennek jelei már a Covid megjelenése előtt is érződtek; a magyarországi infláció már akkor is a legnagyobb volt az EU-n belül. Az árak a pandémia lecsengése után, 2022-től a kormány közel kétezer milliárd forintos választás előtti osztogatási programjától és az MNB indokolatlanul laza monetáris politikájától fűtve zabolátlanul törtek a magasba. Ez a gazdaság- és monetáris politika vezetett az európai átlagot kétszeresen meghaladó mértékű magyarországi inflációhoz, amelyet csak a kilencvenes évek óta nem látott magas szintű kamatokkal sikerült megfékezni. Mindennek az ára pedig a többi között az, hogy

a magyar gazdaság immár több mint két év óta stagnálás közeli állapotban van, és lemaradása a régió országaitól tovább fokozódik.

A magas nyomású gazdaság politikája a beruházási és a lakáspiacon is károkat okozott. Ahogy Madár István a Portfolio.hu-n megjelent írásaiban szemléletesen bemutatta, miközben a kormány rendületlenül dolgozott azon, hogy a beruházási rátát kormányzati fejlesztésekkel és a magánszektor beruházásainak támogatásával magasabb szintre emelje, ez a törekvése csak egy-két évig volt sikeres. Bár 2020-tól a beruházási ráta a GDP 26 százalékáról 28 százalékra nőtt, de ez nem a volumen, hanem az árak növekedésének a következménye. A beruházások volumenét tükröző mutató aztán 2023-ban a GDP 24 százalékára csökkent. Mindeközben a beruházási árindex elképesztő magasságokba tört; ennek oka pedig a külföldről importált inflációs hatáson túl a beruházási aktivitás kormányzati túlstimulálása és az állami megrendelések totális költségérzéketlensége volt.

A szomszédos országok jóval alacsonyabb beruházási rátával is gyorsabb növekedést produkáltak, mint a magyar gazdaság.

6. A kormányzás minősége, a független intézményrendszer elfoglalása, rendeltetésszerű működésének akadályozása, valamint az egyéjszakás törvényhozás gyakorlata

The post Simor András: Leszakadástani útmutató 12+1 pontban first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu