Több millió látogató lépett be a párizsi Père-Lachaise temető kapuin, mióta a 19. század elején először megnyitották. Néhányan azért jönnek, hogy leróják tiszteletüket az itt nyugvó számos híresség előtt, virágokat helyeznek el Édith Piaf sírján, vagy rúzsos csóknyomokat hagynak Oscar Wilde síremlékén.

Másokat azonban egy, a temető főbejáratától jobbra elhelyezkedő síremlék vonz. Ez a sír állítólag két olyan ember földi maradványait takarja, akik már akkor félig-meddig legendának számítottak, mielőtt sírjukat megásták a Père-Lachaise-ben. A hagyomány szerint itt helyezték örök nyugalomra Héloïse d’Argenteuilt, a 12. századi apátnőt és férjét, Pierre Abélard filozófust.

A hű szerelem emlékére emelt neogótikus stílusú sírt a békésen fekvő pár festői, kőből faragott képmása díszíti, és ennek köszönhetően a 19. században valóságos zarándokhellyé vált.

A baljós, titkos középkori románc története ma is rengeteg látogatót vonz. Hőse Abélard, a ragyogó jövő előtt álló tudós, aki szerelemre lobbant a legtehetségesebb tanítványa, Héloïse iránt. Ebben a sztoriban minden megvan, ami felkeltheti az érdeklődésünket: tiltott szerelem, eltitkolt terhesség, titkos házasságkötés, menekülés apácának öltözve, egy kasztrálás és végül az elválás. A középkoriak számára ugyanolyan izgalmas volt, mint amikor mi egy televíziós minisorozatot követünk. Megragadta az emberek képzeletét, azonosulni tudtak a boldogtalan szerelmesekkel; évszázadok során újra meg újra elmesélték, számtalan műalkotásban megörökítették és irodalmi művekben dolgozták fel.

De mennyiben tükrözik ezek a történelmi Héloïse és Abélard történetét? Tényleg örökérvényű széphistória volt – vagy a valóságot elhomályosította a mítoszgyártás?

Tanár és tanítvány

Párizs a 12. század elején is pezsgő, virágzó település volt. Utcáin kereskedők és kézművesek nyüzsögtek, keveredett a frissen sült kenyér illata a lótrágya és a faszén szagával. Templomok, kirakatok és egyre növekvő számban favázas épületek tarkították. A város középpontjában egy kis sziget feküdt, amit úgy hívtak, Île de la Cité. Héloïse itt töltötte serdülőkora jó részét nagybátyja, Fulbert házában. A nagybácsi a kanonokok közösségének tagja volt, akik a Saint-Étienne bazilikában, a Notre-Dame székesegyház mára eltűnt elődjében teljesítettek szolgálatot.

Héloïse nagyon művelt ifjú hölgyként vált híressé, aki nemcsak a latin, hanem a görög és a héber nyelvben is járatos volt, ami az akkori Nyugat-Európában még a férfiak körében is ritkaságnak számított, nemhogy egy nőnél. Héloïse helyében bármely férfit felvettek volna a párizsi katedrális nagyhírű iskolájába. Ám abban a korszakban egy nőnek, ha el akart mélyedni a tudományokban, tanítót kellett fogadnia, így 1115-ben vagy kicsivel később – amikor Héloïse tizenéves kora közepén járt – Fulbert kanonok felfogadott egy karizmatikus papot, Pierre Abélard-t, hogy tanítsa az unokahúgát.

Abélard 1079-ben született. Egy kisebb, bretagne-i nemesi család legidősebb fia volt, de lemondott az örökségéről, hogy tudósként csináljon karriert. Pályafutása során zsenialitásával és arroganciájával szerzett magának hírnevet. Amikor Abelárd meghallotta, hogy Héloïse milyen elbűvölő, szép és intelligens, úgy döntött – még mielőtt látta volna –, hogy „ő lesz az, akit az ágy(á)ba visz”. Nem igazán szokta mások képességeit dicsérni, de azt írta tanítványáról, hogy „a klasszikus tudományokban felettébb járatos”, és hogy intellektusát „az egész birodalomban nagyra tartják.”

A család bosszút állt

A nagyjából két évtizedes korkülönbség és a tanár–diák kapcsolat ellenére hamar szerelmi kapcsolat szövődött közöttük. Viszonyukat megpróbálták titokban tartani, de amikor Héloïse terhes lett, már nem ment könnyen. A lány apácának öltözve szökött ki a városból, és elutazott Abélard családjához Bretagne-ba. Ott egy fiúnak adott életet, akinek a különös Astrolabe nevet adta, és a pár titokban összeházasodott. Héloïse aztán egy zárdában rejtőzött el Argenteuil-ben, Párizstól északnyugatra, és abban reménykedett, hogy el tudják kerülni nagybátyja haragját – a korszakban hihetetlenül botrányosnak számított, amit tettek. De nem így alakult. Héloïse rokonai azt hitték, hogy a lány azért vonult kolostorba, mert Abélard elhagyta anélkül, hogy feleségül vette volna,

ezért bosszút álltak, letámadták és kasztrálták a férfit.

Ennek a példátlanul erőszakos esetnek számos következménye lett. Mivel Abélard házassága most már napvilágra került, és ekkoriban az egyház egyre jobban ragaszkodott a papi nőtlenséghez, a férfi tudta, hogy nem folytathatja a választott hivatását. A már addig is megosztó hírneve végképp besározódott. A házaspár ezek után azzal sem tudta orvosolni a helyzetet, hogy családot alapítanak. Abélard a brutális támadás és a kasztrálás után képtelen lett teljesíteni azt, amit a középkorban a férj házastársi kötelessége meghatározó elemének tartottak. Abélard a Saint-Denis apátság szerzetese lett, és sürgette Héloïse-t, hogy ő is öltse fel a fátylat.

Egymás mellé temették őket

Az asszony, mivel „a kolostori élet iránt semmiféle elhivatottságot nem érzett, sem pedig vallási áhítatot”, kezdetben vonakodott, de mivel rendíthetetlenül hű volt a férjéhez, végül beadta a derekát. Argenteuil-ben bevonult a bencés kolostorba, később pedig az Abélard által alapított Paraklétosz-apátságba. Ott apátnő lett, és a fennmaradt források szerint rátermett adminisztrátorként biztosította a gyülekezet szilárd pénzügyi helyzetét és hírnevét. Valójában Héloïse soha nem érzett vallási elhivatottságot, és úgy vélte, hogy nem kap égi jutalmat a munkálkodásáért a Paraklétoszban, hiszen „egyáltalán nem Isten szeretetéből tettem bármit is.”

A Héloïse-zal folytatott viszonyának lelepleződését követően Abélard a vallásban keresett menedéket – de nem mondott le a szellemi párviadalokról sem. Továbbra is hevesen vitatkozott például Clairvaux-i Bernáttal, aki korának talán legbefolyásosabb teológusa volt. Abélard műveit az egyházi tanács kétszer is eretnekségnek nyilvánította. Bretagne-ban a Szent Gildas de Rhuys kolostor apátjaként olyannyira népszerűtlenné vált, hogy az ellene elkövetett merényletkísérlet után kénytelen volt elmenekülni. Burgundiába, a hatalmas clunyi kolostorba költözött, majd öregen és betegen végül a Chalon-sur-Saône melletti Szent Marcell-rendházba vonult vissza, ahol 1142-ben érte a halál.

Földi maradványait titokban a Paraklétosz-apátságba vitték, ahol, mint tudjuk, Héloïse volt az apátnő. 1164-ben bekövetkezett halála után férje mellé temették. Földi maradványaikat 1817-ben a hírek szerint átvitték a Père-Lachaise-be, bár néhányan úgy tartják, hogy egyikük holtteste sincs ott.

Szerelmes levelek

Még akkor is tartották a kapcsolatot, amikor a szerzetesi fogadalmuk már tiltotta ezt, és nem éltek együtt, Abélard és Héloïse nem tudott elszakadni egymástól. Az 1130-as években Abélard megírta a visszaemlékezéseit Historia Calamitatum (Szerencsétlenségek története) címmel. Héloïse, miután elolvasta a művet, levelezni kezdett vele, és ezekből az írásokból fény derült ellentmondásokkal teli, bonyolult kapcsolatukra.

Ezek a levelek nyíltan beszélnek Héloïse Abélard iránti szerelméről. Olyan dolgokról ír teljesen őszintén, amiken sokan megbotránkoznának, elvégre egy felszentelt apáca vetette papírra őket. Héloïse azt állította, hogy, amikor misén vesz részt, még akkor is az Abélard-ral folytatott szeretkezések

buja látomásai tartják fogva boldogtalan lelkemet, gondolataim az ima helyett a bujaságon járnak.

Az ilyen részletek már az első pillanattól megragadták az olvasók képzeletét, és felkeltették az érdeklődésüket. A szerelmesek népszerűsége a középkor során a továbbiakban hol nőtt, hol csökkent; Dante ugyan nem említette őket a bűnös szeretőkről 1321 körül írott művében, de Chaucer futó megjegyzést tett Héloïse-ra az 1387–1400 között készült Canterbury mesék című könyvében. Petrarca, aki szinte a kortársuk volt, olvasta és megjegyzésekkel látta el a szerelmespár Abélard Historia Calamitatum című művében olvasható leveleit.

A rajongás újraéled

A baljós szerelmesek még manapság is megihletik az alkotókat. Héloïse és Abélard történetét megemlítik a Maffiózók (The Sopranos) című tévésorozat (1999–2007) egyik epizódjában, és kéjvágyó bábúkként jelennek meg az 1999-ben bemutatott A John Malkovich-menet (Being John Malkovich) című filmben.

Manapság egy gyors online keresés után arra bukkanhatunk, hogy „a történelem egyik legszenvedélyesebb és legromantikusabb igaz szerelmi történetének” nevezik, valamint „a top 10 valaha megesett legforróbb szerelem” egyikének, „óriási kockázattal járó grandiózus románcnak” címkézik. De el kell-e fogadnunk ezt az értékelést? Végtelenül összetett történetük valójában arról tanúskodik, hogy miként működtek a különböző típusú – romantikus, szexuális, családi, intellektuális – kapcsolatok a középkorban.

Való igaz, hogy a legtöbb ember, aki volt már szerelmes, megértheti Abélard-t, amikor azt írja, hogy kettesben maradva Héloïse-zal „több szerelmes szó esett köztünk, mint tanulás és több csók, mint gondolat.” A lánnyal töltött idő minden pillanatát élvezte, és gyűlölte a kötelességeket, amelyek elszólították tőle. De a legtöbb ember ma már nehezen értené meg, hogy ennek ellenére miként volt képes néha megütni Héloïse-t, hogy senki ne gyanítsa, mi folyik kettejük között. Később úgy fogalmazott, hogy „az ütések nem a harag, hanem a minden parfümnél édesebb gyöngéd érzelmek jelei voltak.”

A középkori Európában egészen másként tekintettek a párkapcsolatokra, mint manapság. Jogilag nem létezett a családon belüli erőszak vagy a házasságon belüli nemi erőszak fogalma, és elképzelhető, hogy a kortársaknak a szeme sem rebbent, amikor Abélard leírta, hogy addig verte jövendő feleségét, amíg látható zúzódások keletkeztek rajta. Ezzel valószínűleg Héloïse is így volt. Úgy tűnik, még évek múltával sem gondolta azt, hogy bántalmazó kapcsolatban élt, még akkor sem, amikor már önálló hatalommal, saját társadalmi státusszal rendelkező apátnő volt.

Utólag romantikus szerelmespárnak tekintették őket, pedig valójában erőszak és függőség jellemezte a kapcsolatukat. Ma már aggasztónak tűnik az is, hogy tanári pozíciójával visszaélve Abélard egy nála jóval fiatalabb, tizenéves fiatal lányt csábított el.

Férje, apja, ura

Ugyanakkor hiba lenne passzív áldozatnak tekinteni Héloïse-t; intelligenciája és vezetői képességei Abélard nélkül is jelentős történelmi személyiséggé tették. Soha nem állította volna magáról, hogy „feminista” példakép lenne – csupán egy szerelmes asszony. Héloïse olyan társadalomban nőtt fel, amely arra nevelte, hogy nőként alávetettként tekintsen magára, ahogyan Abélard is úgy nevelkedett, hogy természetesnek tekintette a nők bántalmazását. Héloïse azt írja az Abélard-hoz írt leveleiben, hogy neki ő a férje, az apja, az ura, ő pedig felesége, lánya és rabszolgája. Egyik híres, szójátékon alapuló sorában azt írja, hogy inkább lenne Abélard szajhája (meretrix), mint császárnő (imperatrix).

Héloïse a prostitúcióhoz hasonlítja a házasságot, és szerinte minden nő, aki az anyagi biztonság kedvéért megy férjhez „készen áll prostituálni magát egy gazdagabb ember miatt, amennyiben lehetséges.” Ez sokkal inkább a feminista aktivizmus 1960-as évekbeli második hullámában megfogalmazott jelmondatnak, mintsem 12. századi gondolatnak tűnik. Másfelől Héloïse folyamatosan Abélard-hoz és kívánalmaihoz igazodva határozta meg a saját helyzetét, és mindig alávetette magát a férfinak. Manapság, ha valaki mondaná, hogy a barátja/barátnője „egyedül bír azzal a hatalommal, hogy elszomorítson, boldogsággá tegyen és vigaszt nyújtson”, vagy pedig azt, hogy „ő testem és akaratom egyedüli birtokosa”, vajon nem tekintenénk kórosan kapcsolatfüggőnek?

A cikket Rindó Klára fordította, a BBC History többi cikkét ide kattintva olvashatja.

The post Sötét sztori rejtőzik a „halhatatlan szerelmesek” románca mögött first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu