Felhők gyülekeztek Oradour-sur-Glane felett 1944. június 10-ének reggelén, az eső bármikor eleredhetett. A közeli la Grange de Boeil tanyán Denise Bardet felébredt a parasztházban, amelyben öccsével, Camille-jal és özvegy édesanyjával, Louise-zal éltek. Szombat volt, Denise 24. születésnapja. A napot Oradour lányiskolájában tanítással tervezte tölteni, de úgy számolt, hogy délben biciklin megteszi a rövidke távot hazáig, hogy anyjával együtt ebédeljenek az ünnep alkalmából.

A falu központjában egy másik helyi lakos, Odette Bouillière éppen szétválogatta a helyi postahivatalba érkezett küldeményeket. Odette a hivatal feletti lakásban lakott, amelynek ablakai Oradour kis vasútállomására néztek. Édesanyja nála töltötte a hétvégét, ahogy 12 éves unokaöccse, Robert is.

Délelőttre a kora nyári napsütés elűzte az esőfelhőket. A közeli városból, Limoges-ból érkező kirándulókat meghozta a villamos, és szokás szerint mindenki lassan nekiült a hagyományosan hosszúra nyúló ebédnek. A gondolataik már azon jártak, mit hoz majd a délután. A falu déli, folyóhoz közeli részén az asztaluknál üldögélők hallották meg elsőként a mély morajlást, amely Limoges és Saint-Victurnien irányából érkezett. A falusiak az utcára tódulva nézték, ahogy egy német járműoszlop nagyjából 100 katonát szállítva átkelt a Glane folyó hídján. Ahogy elhaladtak, a katonák felmérték az Oradour főutcáján sorakozó házakat és boltokat.

A spaletták bezárultak, miközben a boltosok és a kíváncsi bámészkodók a zavar, a félelem és a kíváncsiság keverékével figyelték a furcsa konvojt, amely felkapaszkodott a domboldalra, maga mögött hagyva a falu alsó, a piacnak és a templomnak is otthont adó részét. Robert Hébras, aki Limoges-ban dolgozott, és naponta látott németeket, biztosította a barátait, hogy ez nem lesz több, mint egy gyors ellenőrzés. Sokan mások viszont a megszállás eleje óta nem láttak német katonát.

A faluban senki sem tudta, hogy eddigre már körbevették a várost, a lezárt területen belül estek a közeli tanyák és gazdaságok is. A kört pedig folyamatosan szűkítették. Akár oradouri volt, akár nem, mindenkit a Champ de Foire néven ismert központi piactérre tereltek. Az iskolákat kiürítették, a gyerekeket sorba rendezve a tanáraik vezették. Egy Roger Godfrin nevű hétéves fiú, aki elzász-lotaringiai menekült volt, kihasználta az alkalmat a szökésre. A többi gyereket a tanáraikkal együtt várakoztatták. A könyvmoly Denise Bardet, aki a német irodalom iránt érzett szeretetéről szokott írogatni, de gyűlölte, amit a nácik hazájával tettek, igyekezett rendet tartani az osztályába járó gyerekek között.

A félelem sikolyai

Az egész akció nyugodtan zajlott, kevesen gondoltak arra, hogy megpróbáljanak elbújni. Akik mégis elbújtak, okkal tették. A veszély például, hogy Németországba viszik őket kényszermunkára, több fiatal férfit visszatartott attól, hogy a gyülekezőhelyre menjen. Sok család jött a biztonságosnak tartott Oradourba azért, mert zsidónak számítottak. Egy 15 éves lány, Sarah Jakobowicz, aki alig egy hetet töltött a faluban, egy ágy alatt keresett menedéket. Senkit nem igazoltattak, de a várakozás hosszúra nyúlt. Paul Desourteaux polgármester, aki már felajánlotta magát és családját túszként, azt a tájékoztatást kapta, hogy a falut alaposan átvizsgálják fegyverek után, melyeket állítólag a francia ellenállási mozgalom rejtett el a környéken.

A hallótávolságon belül állók többsége biztos volt benne, hogy semmit sem fognak találni, de ez nem akadályozta meg, hogy az emberek sikoltozni kezdjenek, amikor elkezdték őket elválasztani egymástól. A nőket és a gyerekeket a falu ódon templomába vitték. A férfiakat csoportokba osztották, mielőtt csűrökbe és más kültelki épületekbe vezették volna őket. Nagyjából egy óra elteltével egy robbanásnak tűnő hang – valószínűleg egy ágyúlövés – töltötte be a teret. Ez volt a jel.

A férfiak csoportjait őrző katonák azonnal tüzet nyitottak. Az emberek egymásra rogytak.

Aki még lélegzett, annak mellkasára lépve adták meg a kegyelemdöfést. A halottak és haldoklók testeit aztán fadarabokkal és foszforral terítették be, majd meggyújtották. A faluban mindenhol lángok csaptak fel az épületekből. A kicsi, túlzsúfolt templomban a nők és a gyerekek csak találgatni tudtak, mi történik odakint. Egy láda, amelyet két katona hozott be közéjük, fekete füstöt kezdett okádni, fuldoklást és pánikot okozva. Aztán kinyíltak az ajtók, és a katonák tüzelni kezdtek befelé. Egy nagymama, Marguerite Rouffanche tehetetlenül nézte, ahogy egyik lányának a torkát golyó szakítja át.

Többedmagával sikerült kinyitniuk a sekrestyébe vezető ajtót, ahol elbújtak, miközben templomi bútorokat és más éghető anyagokat dobáltak a katonák a bent fekvő testekre, majd lángra lobbantották azokat. A sekrestye alatt egy kifelé vezető ajtót kinyitottak, és felgyújtották az alagsorban található helyiséget is. Ahogy a padló beomlott, Marguerite látta, ahogy másik – kisbabáját szorongató – lánya az alul tomboló tűzbe zuhan. Marguerite valahogy talált egy menekülőutat az oltár mögötti egyik ablakon keresztül.

Nem tudott viszont segíteni Henriette Joyeux-nak, aki gyermekét akarta a kezébe nyomni. Mindketten meghaltak, Marguerite-et pedig meglőtték és halottnak hitték. A tűz olyan erővel tombolt a templomban, hogy a harangtorony harangja megolvadt és a földre zuhant. Ahogy a füst az ég felé szállt, pánik lett úrrá a környéken. Az aggódó szülőket, akiknek a gyerekei Oradourba jártak iskolába, de a lezárt területen kívül laktak, először megnyugtatták, hogy a gyermekeik biztonságban vannak. Amikor néhányan megpróbáltak bejutni a faluba, hogy megtalálják a gyerekeiket, őket is lelőtték.

Összesen 643 ember halt meg. 205 gyereket öltek meg, és csak egyetlenegy – Roger Godfrin – menekült el,

mert szülei tanácsát követte, akik azt mondták, fusson, ha német katonákat lát. Denise Bardet a templomban veszett oda az osztályával együtt, miközben anyja a tanyán várta. Odette Bouillière postáskisasszony is meghalt, ahogy anyja és 12 éves unokaöccse is. Sarah Jakobowicz összeégett testét később találták meg az ágy alatt, ahová elbújt, mielőtt a lángok és a füst végeztek vele.

Harc az igazságért

Gyorsan kiderült, hogy a Das Reich SS-páncéloshadosztály kötelékébe tartozó Der Führer ezred 1. zászlóaljának 3. százada volt a felelős a mészárlásért, azonban az elkövetők közül keveseket büntettek meg. A zászlóalj parancsnoka, Adolf Diekmann SS-Sturmbannführer két héttel később elesett Normandiában. Egy 1953-ban felállított francia katonai törvényszék sem szolgáltatott valódi igazságot. Ugyan 22 gyanúsítottat Bordeaux-ba vittek az eljárásra, csak kettejüket – Georg Réne Boost és Karl Lenzt – ítélték halálra. A többieket vagy felmentették, vagy mentálisan alkalmatlannak ítélték az eljárás lefolytatására, vagy kényszermunkára ítélték.

De a történet itt nem ért véget. A katonák közül tizenháromról kiderült, hogy Elszáz-Lotaringiából kényszersorozták be őket, a rájuk rótt ítéleteket pedig gyorsan és nagy felháborodást kiváltva megsemmisítette a francia parlament. Mi több, 1958-ra az összes elítélt szabadon járhatott-kelhetett, köztük Boost és Lenz is, akik halálos ítéletük végrehajtása előtt kegyelmet kaptak. Volt még 44 ember, akiket beazonosítottak, hogy ott voltak a mészárlás idején, de a háború utáni bonyolult jóvátételi politika útvesztője miatt nem lehetett őket kiadatni. A Das Reich hadosztály főparancsnokát, Heinz Lammerdinget távollétében halálra ítélték, mégis sikeres üzletemberként halt meg Düsseldorfban 1971-ben, 66 éves korában.

De mi indította arra az SS-t, hogy ezt művelje egy olyan országban, amely elvben kollaborált a náci Németországgal? És az összes középnyugat-franciaországi falu közül miért pont Oradour-sur-Glane-t választották célpontul?

Megszállástól gyilkolásig

Franciaország 1942 novemberében került teljes német ellenőrzés alá, miután a szövetségesek partra szálltak Észak-Afrikában, a náci vezetés pedig úgy döntött, hogy rövidebb pórázra fogja a meghódított területeket. Ugyan Oradour-sur-Glane-ban is romlott az élet minősége, könnyebb volt friss ételhez jutni, mint a városokban, és mint minden vidéki település, Oradour is vonzó hely volt annak, aki el akart tűnni a hatóságok szeme elől.

A háborús fordulat azonban a náci Németország mellett egyre jobban elköteleződő Vichy-rezsimmel szembeni ellenállásnak is új lendületet adott. Az a német kezdeményezés, hogy a Harmadik Birodalom hiányzó munkaerejét francia kényszermunkásokkal pótolják, jelentősen megnövelte az ellenállási mozgalom vidéki sejtjeihez, a maquis­-okhoz csatlakozó emberek számát, és sokan bujkáltak is vidéken. A munkát megtagadó réfractaires-ek közül jó néhány tartózkodott 1944 júniusában Oradourban is, de szökött hadifoglyokat is lehetett a faluban találni. Más településekhez képest azonban a maquis-tevékenység nem volt túlságosan erős.

De ha a falu nem volt az ellenállás fellegvára, miért jutott erre a szörnyű sorsra? Azt is lehetne mondani, hogy rosszkor volt rossz helyen. A június 6-ai normandiai partraszállás után a Das Reich SS-páncéloshadosztály parancsot kapott a német vezérkartól, hogy hajtson végre egy „brutális és tartós hatású csapást”, amely elriasztja a civileket az ellenállás segítésétől. A hadosztály nem sokkal korábban tért vissza a keleti frontról, ahol az ilyen szélsőséges erőszak mindennapos volt, és ezután is folytatta megfélemlítő hadjáratát 99 maquisard felakasztásával az Oradourtól nagyjából 100 kilométerre délkeletre fekvő Tulle-ban.

Akármilyen formába is akarták önteni a „brutális és tartós hatású csapást”, azt gyorsan kellett végrehajtani, és oly módon, hogy ne hátráltassa a hadosztály Normandiába érkezését, ahol harcba kellett szállnia a szövetségesek ellen. Június 8-án Heinz Lammerding SS-Brigadeführer (vezérőrnagy) vonattal az Oradourtól nagyjából 15 kilométerre délre található Saint-Junienbe érkezett, ahol az ellenállás tagjai Wehrmacht-katonákkal csaptak össze, miután megpróbálták a normandiai partraszállás hírére önerőből „felszabadítani” a települést. De Lammerding gyorsan felismerte, hogy Saint-Junien nem alkalmas helyszín a megtorló akcióra. A terület túl nagy volt, hogy körbezárják, és az ellenállók minden bizonnyal felvették volna a harcot a német katonákkal – pont ezt akarta az SS-főtiszt elkerülni.

Így aztán a parancsnok figyelme Oradourra terelődött. Elszigeteltsége és az ellenállási mozgalom hiánya könnyű célponttá tette, így aztán – a Vichy-kormány félkatonai egységeinek asszisztálásával – gyorsan kiválasztották a véres akció színhelyéül.

Hamis vádak

Az akció megkönnyítésére még a művelet közben is hamis információkat terjesztettek. A legtöbb katona nem tudta, miért is csinálja azt, amit tesz, és csak homályos történeteket közöltek velük a faluban megbúvó ellenállókról. Közben hamis pletykák terjedtek arról, hogy Adolf Diekmann SS-Sturmbannführer közeli barátját, Helmut Kämpfe őrnagyot elrabolták a maquisard-ok a falu közelében, miközben valójában egy teljesen más helyen tartották fogva.

Rögtön a mészárlás után terjedni kezdett egy legenda, amely a mai napig elő-előkerül, sőt, az interneten sok helyen hiteles sztoriként hivatkoznak rá: eszerint a „rossz” Oradourt választották a németek. Az elmélet szerint a Das Reich eredeti célpontja egy nagyobb, Oradour-sur-Vayres nevű falu lett volna, ahol aktív volt az ellenállás.

Azonban ez az elmélet egy nehezen hihető navigációs hibát feltételez a német katonák részéről, mivel Oradour-sur-Vayres közel 40 kilométerre délnyugatra fekszik a másik Oradourtól. Az SS térképolvasói ilyen szarvashibát biztosan nem vétettek volna.

Az ellenállás felelősségének felvetésével az akcióban részt vevő SS-katonák arra hivatkozhattak, hogy a mészárlás megtorló akció volt – és pontosan ezt is tették a háború utáni években is. Az 1953-as haditörvényszéki eljárás során a még élő és elérhető gyanúsítottak összezárták a soraikat, és azt állították, hogy Oradour lakói maquisard-okat és fegyvereket rejtegettek, és számos atrocitás ért német katonákat a falu közelében – e vádakra egy szemernyi bizonyíték nem került elő.

Azonban az igazság végül 1983-ban kiderült, amikor Heinz Barth SS-Untersturmführer (hadnagy) elsőként állt bíróság elé az SS magasabb rangú tisztjei közül. Kelet-Berlinben a bíró előtt állva a veterán katona kijelentette, hogy csodálkozott azon, hogy a falu néhány lakója megmenekült.

Igencsak megdöbbentem, mert abban a hitben távoztunk, hogy tudomásunk szerint nem hagytunk túlélőket

– mondta nem sok érzelemmel a hangjában a tárgyalóteremben. Barth nyíltan elismerte, hogy előzetesen az a döntés született, hogy a falut eltörlik a föld színéről, függetlenül attól, hogy kit vagy mit találnak ott. A Das Reich számára a problémát az jelentette, hogy mégis voltak túlélők, akik közül néhányan jelen voltak, amikor Barthot életfogytiglani börtönre ítélték az Oradour-sur-Glane-ban végrehajtott mészárlásban játszott szerepéért.

A cikket Litván Dániel fordította.

The post Szándékosan mészárolták le a nácik épp ennek a francia településnek a lakóit first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu