Épp száztíz éve, 1915. május 7-én süllyesztette el egy német tengeralattjáró a brit Lusitania óriásgőzöst. Az ír partoknál történt eset hatalmas felháborodást váltott ki az első világháborúban akkor még semleges Egyesült Államokban, hiszen a közel ezerkétszáz áldozat közül minden tizedik amerikai állampolgár volt. A tiltakozó washingtoni jegyzékek hatására a németek ezután egy időre felhagytak a tengeralattjáró-háborújukkal, az incidensnek pedig jelentős szerepe volt az USA 1917-es háborúba lépésében – írja a Nemzeti Archívum Sajtóarchívuma.
A történelem addigi legnagyobb hajójának számító Lusitaniát a brit Cunard Line társaság – a Titanic utasait mentő Carpathia tulajdonosa – építtette meg, a csillagászati költségek miatt pedig ehhez állami segítséget is kaptak. Ez persze nem ajándék volt az ország vezetésétől, hiszen cserébe a cégnek bele kellett egyezni abba, hogy a hajót a kormány szükség esetén lefoglalhassa, majd katonai célokra használhassa. A 41 ezer tonnás Lusitaniát végül 1906-ban bocsátották vízre, és szinte azonnal népszerűvé vált a felső tízezer köreiben.
A minden elképzelhető luxussal felszerelt gőzösön volt mahagóniborítású és üvegtetejű társalgó, zeneszoba, villanyvilágítás, XVI. Lajos-stílusú ebédlő, felvonó, kávéház, az első osztályú lakosztályok pedig egyenesen a versailles-i palotára emlékeztettek. A konkurenciával ellentétben a harmadosztályon is kényelmes kabinokat adó hajó 1909-ben megszerezte az Atlanti-óceánt leggyorsabban átszelő utasszállító hajónak járó kék szalagot, rekordját azonban még ugyanabban az évben megdöntötte a szintén brit Mauretania.
Az “úszó palotán” csak egyvalami nem volt: elegendő mentőcsónak, mert az ilyen gőzösöket gyakorlatilag elsüllyeszthetetlennek tartották. Ezt a gondolatot a Titanic 1912 áprilisában történt katasztrófája után kissé finomították, így helyeztek ugyan újabb mentőcsónakokat a fedélzetre, azok azonban fából és vászonból készült, egyszerű szerkezetek voltak, így túl gyengék egy esetleges használat esetén.
Az első világháború 1914-es kitörése után az Admiralitás a korábbi szerződés értelmében lefoglalta a Lusitaniát, ami továbbra is civilekkel a fedélzetén tette meg az utat Liverpool és New York között, valószínű volt azonban, hogy titokban lőszert is szállított. Az 1915. május 1-jén, 202. alkalommal transzatlanti útra induló hajó 1264 utassal, 693 fős személyzettel, illetve három potyautassal – összesen 1960 fővel – futott ki New Yorkból. Mindez annak ellenére történt, hogy a német nagykövetség még az indulás előtt közleményben figyelmeztette az utasokat, hogy csak saját felelősségükre induljanak útnak, mert a korlátlan tengeralattjáró-háború miatt a hajót az elsüllyesztés veszélye fenyegeti. Ennek volt is alapja, hiszen a németek már három hónappal korábban kijelentették: minden, a Brit-szigeteket megközelítő hadi- és kereskedelmi hajót célpontnak tekintenek, és figyelmeztetés nélkül elsüllyesztenek, még akkor is, ha semleges zászló alatt közlekedik.
A Lusitania hat nappal később május 7-én ért az ír partok közelébe, ahol a kapitányt értesítették, hogy a közelben lehetnek német tengeralattjárók, így javasolták az út cikkcakkban való folytatását, illetve a gyorsítást, ez azonban végül nem történt meg, hiszen a dagállyal együtt akartak megérkezni Liverpoolba. A közelben lévő U-20 tengeralattjáró kihasználta ezt a lehetőséget, és alig ötven perccel azután, hogy észlelte a hajót, 14 óra 10 perckor mindössze hétszáz méteres távolságból torpedót lőtt ki rá.
A fegyver az oldalán találta el a hajót, aminek kazánháza azonnal víz alá került. Néhány másodperccel később egy második robbanás is történt, így az irányíthatatlanná vált hajón megszűnt az energiaellátás, a vízzáró ajtókat nem tudták bezárni, az SOS-jelzést pedig csak egy elemes rádióról tudták leadni. A pánikban a huszonkét mentőcsónakból mindössze nyolcat tudtak leengedni, a többinek ugyanis vagy beakadt a lánca, vagy szimplán csak az emberekre zuhantak.
A Lusitania rendkívül gyorsan, 18 perc alatt süllyedt el és 1193 embert vitt magával a hullámsírba, négy túlélő pedig később hunyt el. A part viszonylagos közelségének ellenére a segítség csak órákkal később érkezett meg, addigra sokan kihűltek a jeges vízben. A katasztrófát 763-an élték túl.
Az áldozatok közt 94 gyermek, illetve 128 amerikai állampolgár is volt, utóbbi miatt pedig éleződött az egyébként is feszült német-amerikai viszony. A rövidesen megszülető washingtoni diplomáciai jegyzékek hatására a németek egy időre beszüntették a korlátlan tengeralattjáró-háborút, két év múlva azonban a támadások újraindultak, így amerikai hajók kerültek a hullámsírba. Washington ekkor döntött a diplomáciai kapcsolatok megszakítása mellett, majd 1917. április 6-án hadat üzent Németországnak, eldöntve a háborút.
A hajón történt rejtélyes második robbanás oka ma sem ismert. Egyes vélemények szerint a németek egy második torpedót is kilőttek, ez azonban nem valószínű, hiszen az U-20 hajónaplójában ez nem szerepel, a robbanás pedig a hajó belsejében történt. Egy másik magyarázat szerint a szénraktárban robbanhatott be a széngőz, egy harmadik elmélet szerint azonban a rakományjegyzékben szereplő sajt, vaj és nemesfém helyett illegálisan szállított lőszer és ágyúlövedék robbanhatott fel.
A németek arra hivatkoztak, hogy a Lusitania katonai célpontnak számított, mert felfegyverzett kereskedelmi hajóként hadianyagot is vitt magával. Elsüllyesztéséről Amerikában már 1918-ban – propagandacélokat szolgáló – feliratos animációs film készült, 2007-ben pedig doku-játékfilmet forgattak róla.
The post Száztíz éve süllyedt el a britek luxusóceánjárója, a Lusitania, egy német torpedó okozta a vesztét first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
