Mi a legrosszabb iskolai emléked?

A filmben szereplő akadályversenyes történetet a valóságból merítettem. Ez az, amikor néhány gyerek poénból csúnya szóval nevezik el a csapatukat az iskolai versenyen, amivel kivágják a biztosítékot az egyik tanárnál. Velem nem teljesen ugyanaz esett meg, ami a fiúval, Palkóval a filmben, de az akadályversenyre készített vicces rajz az én művem volt. Onnan eszkalálódott a helyzet, és nekem is komolyabb konfliktusom támadt az egyik tanárral. Szerencsére nem pofonnal ért véget. Nem tudom, ez volt-e a legrosszabb iskolai élményem, de az egyik legmaradandóbb, az biztos. Sokszor a legrosszabb emlékek nem is a rendszer anomáliáira vonatkoznak, mert azokat megszokják a gyerekek. Beépül az idegrendszerükbe.

Mesélnél arról, hogyan alakult ki a Fekete pont koncepciója? Korábban egy másik nagyjátékfilmtervvel, a Fülcsengéssel pályáztál a Filmintézethez.

A Fülcsengés elutasítása miatt düh és dacosság maradt bennem. Azt a tervet másfél-két évig fejlesztettük a Filmalapnál és rövidebb ideig az újonnan felállt Filmintézetnél, de már előtte is hosszabb ideig foglalkoztam vele. Másrészt akkoriban zajlottak a Színház- és Filmművészeti Egyetem erőszakos átszervezése elleni tüntetések, amelyek engem is nagyon megviseltek. A kettő eredményeként kezdtem el gondolkodni egy olyan forgatókönyvön, ami kevés pénzből is megvalósítható, és arra épül, hogy nem kérünk rá pénzt a Filmintézettől. Az is fontos volt, hogy reagáljunk a ma Magyarországon zajló történésekre. Kell egy kiállás. A művészet feladata valami visszajelzést adni, és ez alól nem kivétel a film sem.

Nagyon megelégeltem a csendet. Azt, hogy nem történik semmi akkor sem, ha folyamatosan az értékrendünkbe ütköző dolgok történnek. Hogy tök hülyének néz minket a rendszer, és mi eljátsszuk a hülyét.

A tétlenségből és a következmények hiányából fakadó frusztráció inspirált, hogy elkezdjem írni a filmet. Emellett magamon is megéreztem, hogy egyre inkább elkezdtem olyan lenni, amilyen nem szeretek: egyre többet panaszkodom, másokban keresem a hibát, nem a saját felelősségemmel foglalkozom, és egyre inkább eluralkodik rajtam a mélabús kilátástalanság. Ettől nagyon megijedtem. Ez is fontos belső motiváció volt arra, hogy aktivizáljam magam. Gyerekkoromban Amerikában éltem, és miután hazaköltöztünk, kitartott bennem az ott megszerzett egészséges önértékelésem. Sokáig úgy éreztem, a saját életemből ki tudom zárni a rendszer ostobaságait vagy felül tudok emelkedni rajtuk. De elkezdett megtörni a rendszer, és ezt nem akartam hagyni.

Átmentettél valamit a korábbi filmtervedből a Fekete pontba?

Semmit. A Fülcsengés nagyon személyes filmterv volt. Annyira személyes, hogy voltaképpen zsákutcába is kerültem, már nem láttam ki belőle. Ahogy alakult az életem, úgy változott a forgatókönyv. Emiatt nehézkes volt megfejteni, hogyan működhet a film. Mire végre úgy éreztem, sikerült fogást találni rajta, jött az NFI. A Fekete pont viszont annyira konkrét dologról és érzésről szólt számomra, hogy iszonyatosan felszabadító volt írni. Vannak benne ugyan személyes elemek, de mégis egy távolabbi nézőpontot érvényesít. Inkább egyfajta társadalmi szerepvállalás motiválta, mint a másik filmtervet, ami a rendezői egóról szólt.

A film egyik főhőse, Palkó ötödikes. Miért ilyen korú fiút választottál?

Ötödik osztálytól kezdődik a felső tagozat, ami fontos szempont volt. Az alsó tagozat nagyon sok iskolában ma is jól működik, jók a tanítók, szeretik a gyerekek. Ahogy a filmben elhangzik: „az ötödik osztály már nem játék”. Jön a tanulás, tanulás, tanulás! A saját gyerekkoromból is arra emlékszem, hogy felső tagozatban kezdtem el szétcsúszni, rosszul tanulni. Olyan elvárásrendszer alakult ki, ami teljesen elvette a kedvem mindentől. Olyan, ami megöli a gyerekek játékosságát, szabad gondolkodását, szabadságát. De színészi szempontból is olyan korosztályba tartozó fiút kerestünk, akin még látszik, hogy nagyon gyerek, de már a tudatánál van. Nem teljesen ártatlan, érti a körülötte alakuló eseményeket, de még mindenre kíváncsi és tiszta a lelke. Tizenegy és tizenkét év között elképesztően sokat változnak a gyerekek, ezt akartuk megelőzni.

Palkó egy berlini iskolából kerül át a magyar iskolarendszerbe, ami rímel a saját személyes élményedre. Amerikában jártál iskolába, mielőtt a családoddal hazaköltöztetek volna a kilencvenes években. Te is megszenvedted a váltást?

Ennyire nem szenvedtem. Itthon hamar kialakultak a barátságaim, nagyon érdekes voltam én, mint Amerikából jött gyerek, amikor még Amerikából jöttemet játszottunk itthon. Kint még nem alakultak ki közeli barátságaim, nem úgy, mint a nálam két évvel idősebb bátyáimnak. Utólag azt gondolom, az Egyesült Államokban az iskola első három évében annyira koncentráltak az identitásfejlesztésre, az egyes gyerekek személyére a tanárok, hogy különböző pedagógiai módszerekkel megelőzték a klikkesedést és a gyerekek egymásra utaltságát. Nálunk is a forgatáson huszonnégy gyerekkel számolhattunk a filmbeli osztályban, akik nagyjából minden nap ott voltak. Hamar kialakultak a klikkek, a kis barátságok, amelyek sokkal nehezebben megközelíthetővé tették számunkra is a gyerekeket. Kitaláltuk, hogy minden nap kis csoportokra osztjuk őket, mindig más összeállításban, így kénytelenek voltak mindenkivel kapcsolódni, és jobban tudtuk kezelni őket. Rév Marcell, a film operatőre már Amerikában él – ő mondta utólag, hogy most a lánya osztályában ugyanezt csinálják. Ami az elvárásokat és az agyament szabályokat illeti: kint megtanultam, hogy ki kell állni magadért, és ezt elkezdtem itthon is érvényesíteni. Nem hagytam magam.

A Fekete pont valóságos katalógusát nyújtja a magyar közoktatás problémáinak, a tanárok leterheltségétől és kiszolgáltatottságától kezdve az értelmetlen szabályokon át a romos és életveszélyes infrastruktúráig. Gyűjtöttél történeteket, hogy mi kerüljön bele a filmbe?

Igen, sok beszélgetést lefolytattam barátokkal, ismerősökkel. Szerencsére, úgy tűnik, a filmnek hasonló a hatása: párbeszédet indít a nézők között, akiknél azonnal bekapcsolnak a poszttraumás stressz tünetei. Ezen kívül elmentem iskolákba is, beültem órákra, beszélgettem pedagógusokkal, igazgatókkal, szakértőkkel, kirúgott tanárokkal és iskolás gyerekekkel. És persze sok személyes tapasztalatot is felhasználtam. Sokan kérdezik: tényleg semmi nem változott, amióta ők jártak iskolába? Sajnos az volt a benyomásom, hogy nem. Végül is, mitől változott volna, ha semmilyen előremutató döntés vagy reform nem született azóta? Bevezették a kötelező hittant!

A film és a helyszín is azért néz ki így, mert így néz ki egy iskola. Nekünk nem volt pénzünk megváltoztatni a berendezést. Amúgy az intézmény, ahol forgattunk, a többihez képest jó állapotban lévő épület.

A szülők és a tanári kar rendszeresen szépítgeti; kifesteti a szekrényajtókat, díszíti az osztálytermeket, padokat. Ez mindenhol jellemző. Azért vannak még egyben ezek az iskolák, mert csodálatos emberek rengeteg munkát raknak bele, hogy egyben tartsák – olyanok, akiknek nem ez lenne a dolguk.

Nincs kifejtve a történetben, de egyértelműnek tűnik, hogy Palkót egyedül neveli az anyja. Ő miért nincs jelen, ahogy halad előre a cselekmény? Nekem furcsa volt, hogy Palkó nem beszéli meg vele a történteket, és az anya a szülői értekezletre sem jön el.

Forgattunk olyan jelenetet, amiben az anya megjelenik, és a szülői értekezleten is ott volt. Azért vettük ki végül ezeket a jeleneteket, mert a vágás során fontosnak éreztük, hogy iskolai berkeken belül maradjon a történet. Ahogy megjelenik az anya, abban a pillanatban kilépünk az iskolából, és Palkó belső érzéseiről kezd szólni a film, az ő személyes történetéről, szociális és családi hátteréről – elkezd szociodrámává válni. Miközben mi ennél általánosabb képet szerettünk volna festeni a reakcióinkról, az iskolarendszerről és az országról. Egy mikroközegen keresztül a makróra rávilágítani. Ennél a kérdésnél mindig végiggondolom a filmet, hogy valójában milyen dolog történik a pofon előtt, amiért szólni kellene otthon. Hogy feleltetik, vagy az, hogy megszidják, mert csínyt követett el? Nézőként kívülről látva mindez elnyomónak hat, és szorongató nézni, de valójában semmi olyasmi nem történik, ami igazán kirívó lenne. Gyerekként elfogadod a játékszabályokat, alkalmazkodsz a helyzethez. Legtöbbször egy gyerek számára akkor derül ki, hogy valami, ami történik vele, nincs rendben, amikor szembesítik ezzel, elmondják neki. De, úgy tűnik, felnőttként sincs másképp. Úgy érzem, nagyon erős a párhuzam azzal, ahogyan ezt a rendszert eltűrjük. Apró lépésenként egyre durvább dolgok történnek, és egyre kevésbé reagálunk rá. Mi sem szólunk. Olyan távol kerültünk a normalitástól, hogy el is felejtettük, milyen lenne az.

A film alapvetően valóságosnak ható, életszerű helyzeteket mutat be, de különböző, főleg formai eszközökkel időnként elkanyarodik a szubjektív, lírai vagy absztrakt ábrázolásmód irányába. Ennek a csúcsa a hosszú színdarab-jelenetfüzér, amit a gyerekek előadnak. Miért tartottad fontosnak, hogy az a színielőadás ilyen hangsúlyos legyen a filmben?

Az első perctől kezdve megvolt a Cervantes-előadás ötlete, de később forgattuk le, mint a film többi részét. Rév Marci már nem is volt itthon, Nagy Zágon vette fel. A vágás vége felé jártunk, két hetünk maradt beilleszteni a filmbe. Gyorsan szerveztünk néhány tesztvetítést. Megosztó volt a színdarab: valaki nagyon nem értette és utálta, más meg imádta, sőt, sírva fakadt rajta. Én szeretem a „film a filmben” helyzeteket és azt is, ha kicsit próbára teszik a nézőt. Ez összefügg azzal, hogy mennyire nem szeretem a mai kontentdömpinget. Hogy megnézek valamit a Netflixen, és egy héttel később simán elindítom újra, mert időközben törlődött az agyamból. Az volt a célom, hogy a Fekete pont tovább maradjon azzal, aki megnézi, és emiatt éreztem szükségét, hogy egy-egy jelenetet hosszabban hagyjunk kifutni, vagy bátran berakjunk olyan jeleneteket is, amelyek nem feltétlenül adják magukat könnyen. Visszakanyarodva a színdarabhoz: azt is szerettem volna, hogy a jelenet előkészítse a tanárnő, Juci történetének alakulását. Egy olyan mintát hozzon be, ami referenciaként ott lebeg majd a befejezésnél. Hogy egyszer, egy „távoli galaxisban” milyen fontos volt, hogy ne add meg magad, megvédd a várad.

A film vezető operatőre állandó alkotótársad, Rév Marcell volt, akivel közösen készítettétek tizenöt éve az Itt vagyok című kisjátékfilmet, majd a Balaton Method zenés videóit is. Másmilyen volt most a dinamikája a közös munkátoknak, mint ezeknél a sok évvel ezelőtti együttműködéseknél?

Nem. Éppen az volt a legjobb, hogy ugyanonnan folytattuk, mint régen. Nagyon közeli barátok vagyunk és gyakran beszélünk, meg szokta mutatni a kinti munkáit is, de filmkészítőkként is megmaradt köztünk az összhang.

Szerinted hogyan formált rajta operatőrként az, hogy most már főleg Amerikában dolgozik, Sam Levinson- meg Beyoncé-filmeken?

Kívülről úgy látom, hogy az amerikai munkáiba is rengeteget bele tudott vinni saját magából. Olyasmit, amivel ő már az egyetem alatt kísérletezett, és olyan megoldásokat is, amiket együtt tapasztaltunk ki, tanultunk meg. Különös élmény volt például a Malcolm és Marie-t megnézni; mivel a kezdetek óta ismerem Marcit, tudom, hogyan gondolkozik, sokszor pontosan látom, hogy mi az, ami tőle jön. Visszaköszönnek képek, gesztusok, amik számomra nagyon összekötődnek vele. Hogy miben változott? Hozzászokott azokhoz a körülményekhez, amikor minden készen áll a munkához, és mindenre van pénz. De ezektől az elvárásoktól meg tud szabadulni, és ugyanolyan lendülettel veti bele magát egy ilyen kalandba, ahol semmink nincs. A Fekete pontnál gyakorlatilag nem használtunk lámpákat. Natúr fényekkel, ösztönből és intuitív módon forgattunk. Szerintem ő kivételes abból a szempontból, mekkorát változott az élete, és mégis ugyanolyan ember tudott maradni.

Te szakmai értelemben milyen időszakokon mentél keresztül az Itt vagyok cannes-i bemutatója és az első nagyjátékfilmed premierje között eltelt tizenöt évben?

Az Itt vagyok sikere után menekültem az elvárásoktól, hogy rögtön nagyjátékfilmet forgassak. „Nem akarok olyan klubhoz tartozni, ami engem felvenne tagnak” – ez a Woody Allen-i vagy talán Buster Keatontől származó mondás rám eléggé igaz. Nem élveztem a rám irányuló figyelmet. Nagy változás volt, hogy a Balaton Method miatt alakult egy cégünk, lett egy irodánk Marcival meg Osváth Gábor producerrel. Úgy éreztem, az elvárásokat játékká tudtuk átfordítani a Balaton Method révén. Rengeteg forgatókönyvtervem, -kezdeményem volt közben, majd bejöttek a szakmai életembe a reklámok. Megszűntek az anyagi nehézségeim, és gyakran forgathattam. Kialakult egy stáb, akikkel számíthatunk egymásra. Kreatív szempontból edzésben tudtam maradni. Ezek voltak a legfontosabb fordulópontok, illetve az éveken keresztül dédelgetett Fülcsengés, ahogy beszéltünk is róla. Amikor az a terv befuccsolt, lezárult egy időszak. Újrakezdésre kényszerített.

Előfordult veled, hogy elbizonytalanodtál abban, rendezéssel kellene-e foglalkoznod?

Azt hiszem, ilyen soha nem volt bennem. Az Itt vagyok után meg akartam szabadulni valamiféle béklyótól, de ez amiatt is volt, hogy nagyon fiatal voltam.

Tizenkilenc évesen vettek fel az SZFE-re, ami azt is jelenti, hogy a filmezés a személyiségem részévé vált. Ezzel együtt, ha arról lenne szó, hogy lemondjak az értékrendemről, és bevállaljak kormányközeli, népnemzeti filmeket, vagy inkább asztalos legyek – akkor inkább asztalos leszek.

De mindig is foglalkoztatott mindenféle más kreatív dolog is. Például kitaláltam, hogy a cégünkkel szervezzünk nemzetközi stand-up műsorokat itthon. Írok dalszövegeket a Laiho zenekarnak, megcsináltuk a Közgyűlés című tévéműsorötletemet a Partizánon. Akartam már helyet, kulturális teret nyitni, és épp most szervezzük a Budapesti Nemzetközi Filmfesztivált, a BIFF-et. A filmezés az első, de rengeteg minden foglalkoztat.

Csalódást okoztál magadnak azzal, hogy nem készült el hamarabb az első nagyjátékfilmed?

Volt ilyen gondolatom. Most, hogy elkészült a Fekete pont, már nincs. Talán most nőtt be a fejem lágya annyira, hogy össze tudjuk hozni ezt a filmet, és korábban nem ment volna.

Nagy a kísértés, hogy nézőként kapcsolatot keressek az Itt vagyok és a Fekete pont között, hiába telt el ilyen sok idő a kettő között. Mindkét film olyan hősöket követ, akik kilógnak valamilyen rendszerből, nem hajlandók alkalmazkodni a szabályokhoz. Adott esetben konkrétan kimásznak a keretek közül, mint a fára mászás jelenetében, ami mindkét filmben szerepel. Ösztönösen szabadok akarnak lenni. Neked 2024 Magyarországán milyen eszközeid vannak arra, hogy megteremtsd a saját szabadságodat?

Én is érzem ezt a hasonlóságot. Nyilván bennem is van valamiféle idealizmus, ami mindig inkább előre visz, és a konstruktív megoldást keresi. Nagyon nehéz ma itthon megélni a szabadságot, de ha nagy nehezen, összekalapozott pénzből tudunk csinálni valami értékeset, talán az segít. Ahogy az is, hogy nem hunyászkodom meg, és nem vállalok el semmit, amit nem szeretnék. Ez hatalmas szabadságot ad.

Szerinted miért készül mostanában itthon és világszerte is egyre több olyan film, ami iskolában játszódik? Az elmúlt egy évben mutatták be nálunk a német A tanári szoba és a török Elszáradt füvekről című filmeket, a magyarok közül pedig ide tartozik a Magyarázat mindenre és az Elfogy a levegő. Egyáltalán ugyanazok a jelenségek állnak a nemzetközi, mint a magyar filmpéldák hátterében?

Szerintem egy tőről fakadnak. Ösztönös gesztus, hogy egy alkotó a gyerekek felé fordul, mert annak, amit mi elrontottunk, a gyerekek a legnagyobb elszenvedői. Értük aggódunk a legjobban, és bennük látunk reményt a változásra. Érdekesebbé válik az ő helyzetük. Ez globálisan is igaz, Magyarországon pedig hatványozottan. Emellett talán az SZFE szétrombolásánál tapasztalt élmények is benne voltak ebben, ahol szintén borzasztó volt nézni, ahogyan a fiatalokat bántják. Engem amúgy személyesen is mindig foglalkoztatott az iskolai közeg, mint filmtéma. Hogy milyen hatással van a felnőtt társadalomra az, amit az iskolában átélünk.

A Fekete pont az itthon szinte már szokásosnak mondható módon, független gyártásban, kevés pénzből készült. A locarnói filmfesztiválon sikert aratott, Mészöly Anna színésznői díjat nyert, te két rendezői díjat kaptál, a szekció zsűrije mellett a kritikusok is elismertek. Merre tudnál továbblépni?

Azt hiszem, vissza fogok menni Amerikába. Úgy érzem, a Fekete pont egy kicsit arról szól, milyen volt, amikor hazajöttem onnan, és miért akarok most újra elmenni innen. Mindig is érdekelt, milyen lenne újra Amerikában élni. Egyre nehezebben viselem el, amik itthon történnek, és hogy soha nem érkezik semmilyen reakció. Úgy látom, ijesztő szellemi állapotban van az ország, és nem tudom elfogadni, hogy ne tudnánk erre megoldást találni.

Empátia, nyitottság, szolidaritás, jogtisztaság, igazságosság, tisztességesség – a rendszer pontosan ezeknek a számomra fontos értékeknek a kiforgatására, tagadására épül. Ez lassan beépül a társadalom mélyrétegeibe, amit egyre jobban érzek a bőrömön. Tehát elsősorban nem karrierszempontból szeretnék elmenni.

Sőt, még az is lehet, hogy soha nem tudok filmet csinálni Amerikában, mert nagyon nehéz filmhez jutni ott. De elkezdtem írni egy forgatókönyvet, ami ott játszódik. Meglátjuk, hogy alakul.

The post Szimler Bálint: Hülyének néz minket a rendszer, és mi eljátsszuk a hülyét first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu