Széky János: A legújabb kőkor

„Lapzártakor a legfrissebb kormányhisztériának az a tárgya – bár a „kormány” túl finom kifejezés erre a társaságra, használjuk a rövidség kedvéért ezt a szót –, hogy „súlyos adatszivárgási botrány történt a Tiszánál”. Kétszázezer magyar személyes adatai kerültek ki személyes hozzájárulásuk nélkül a netre. A hírt Orbán Viktor miniszterelnök közölte az ország népével egy Facebook-videóban, november 3-án, hétfőn kora este. A hatalmi média szerint az eset október 31-én történt, és a Tisza Világ adatbázisáról van szó. (Eszerint az én adataim is „kiszivároghattak”, egészségére annak, akinek kellenek.) Összeültek a nemzetbiztonsági ügyekért felelős kormánytagok, köztük olyan, felelősségtudatukról híres és feltétlen bizalmat gerjesztő főemberek, mint Rogán Antal, Lázár János és Pintér Sándor. Orbán videójában a „nemzetbiztonsági kockázat” szavaknál a kamera elidőzött a gondterhelt Pintér Sándor örök-belügyminiszteren. Törvénytisztelő magyar állampolgár számára nincs aggasztóbb látvány a gondterhelt Pintér Sándornál. (Ennél csak az lehet aggasztóbb, amikor fesztelen – vajon melyik arcát mutatta, amikor a bombagyárossal tárgyalt?) Ezek a kiváló IT- és azon belül kiberbiztonsági szakemberek „az adatbázis elemzése” alapján rögvest megállapították, hogy a Tiszán kívül az ukránok a felelősek.

A közösségi média védettebb zugaiban a józan eszüket megőrzők azonnal fölvetették, hogy ebben ellentmondás van, mert ha Magyar Péter az ukránok bábja, mint azt a fent említett, magát Magyarország Kormányának nevező társaság minden lehetséges kommunikációs csatornán hirdeti, akkor ahhoz, hogy az ukránok megszerezzék az anyagot, mi szükség van az adatbázis külön feltörésére (és nyilvánosságra hozatalára egy laoszi bejegyzésű doménen)?

De van itt még valami, amit éppen azért nehéz észrevenni, mert túlságosan szembeötlő. Amikor négyéves kisfiamnak mutattuk az állatkertben, hogy „ott az elefánt”, okkal kérdezte, hogy „hol”, ő ugyanis – másfél méteres szemmagasságba emelve – csak egy nagy, göröngyös barnásszürke felületet látott, amihez semmilyen körülrajzolható állatformát nem tudott társítani. Szóval, ha a nemzetbiztonság ülés idejére az illetékes kormánytagok már elemezték az adatbázist, akkor a Tisza adatbázisa nemcsak az „ukrán hírszerzés” birtokába került – Orbán meséje szerint – a magyar honfitársak személyes hozzájárulása nélkül, mint reflexből feltételezték, hanem – biztosan, a valóságban – az övékbe, a magyar kormány kezébe is.”

Tömpe István: Gazdátlan vagyon jó gazdát keres

„A korai szocializmus előkészítése az átmeneti földosztással, a nagyállamosítással kezdődik, majd az ennél nagyobb társadalmi hatású kisállamosítással záródik. Az államosítás mértéke abszurd volt, híven követte a sztálinista berendezkedés jellegzetességeit. Ekkortól már felesleges állami vagyonkezelésről beszélni, a jóvátételt és a háborús gazdaságot szolgáló tervirányítás kora következett. Az átvett, korai majd érettebb KGST modellben a termék fontos, a termék költsége kevésbé. A vállalat sem fontos, az csak termelési helyszín. A vagyon statisztikai adalék, vagyonkezelésről pedig lényegében nem beszélhetünk.

Durván leegyszerűsítve a KGST a „puha” áruk, másutt rosszabb feltételek mellett értékesíthető termékeket jelenti. Voltak a „kemény”, dollárért árusítható termékek, amelyeket ösztönzőnek bevetettek a puha áruk cseréjéhez. Így jutottunk több energiához vagy személygépkocsihoz. Aki dollárért exportált, annak több lehetőség jutott, pénzügyi támogatást kapott, jelentős bónuszok jártak a bevételért, könnyebb volt importhoz jutni, és több beruházást valósítottak meg, hogy fenntartsák a kivitelt. Ilyen a Medicor, a Taurus, a Kőbányai Gyógyszergyár, a TVK és sokan még. Külön kategóriát képeztek a politikához közelálló vállalatok, például a Rába vagy a Bábolna. A nehézipar egy része, például az acélipar és a szenes energiaipar, csak folyamatos, masszív állami támogatások mellett létezik, de ebből is bőven akadt, így a legendás „piszkos tizenkettő”, az állandóan gyengélkedő (de százezreket foglalkoztató) nagyvállalatok csoportja.

A központi fejlesztések az Országos Tervhivatalhoz, a KGST cserében érintett termékek a Külkereskedelmi Minisztériumhoz, az árszabályozás az Országos Anyag-és Árhivatalhoz, a finanszírozás a Magyar Nemzeti Bankhoz tartozott. A felügyelet kiépült a területi és a központi pártigazgatásban, természetesen kiegészülve a belkereskedelmi és ideológiai, továbbá a személyzeti ügyekkel. A rendszerváltásig terjedő időszakot az állami vagyonkezelés érvénytelensége jellemzi és a szabályozási eszközök sajátos jellege határozza meg.”

Szerbhorváth György: Halottak napja – Szerbia egy évvel később

„Mahátma Gandhi 1930-ban majd négyszáz kilométert gyalogolt le az óceánig, hogy a britek sómonopóliuma ellen tiltakozzon. Százezrek csatlakoztak útközben, de a gyarmatosítók kezdetben kinevették őket. Végül letartóztatták őt és további tízezreket, de az erőszakmentes mozgalom gyümölcse később beérett. A függetlenség kivívásához kellett még tizenhét év, Gandhit pedig 1948-ban meggyilkolta egy hindu szélsőséges. A britek addigra már rég elveszítették a tekintélyüket a világban.

November elsején pedig a dél-szerbiai Szandzsákból érkeztek gyalog a Novi Pazar-i egyetemisták – ugyanakkora táv, azaz körülbelül négyszáz kilométer megtétele után – Újvidékre, tizenhat nap alatt. Eredetileg heten indultak el, de útközben sokan csatlakoztak hozzájuk. A legtöbb helyen ovációval, tűzijátékkal fogadták őket. Ami nemcsak azért ütötte ki a biztosítékot Aleksandar Vučićéknál, merthogy „mit akarnak még mindig ezek a blokádolók?” Hanem mert muzulmán bosnyákok csoportja volt ez – olykor imádkozni is megálltak –, jelképesen mutatva fel, hogy ők is Szerbia polgárai, ide tartoznak, demokráciát, jogállamot akarnak, a tettesek felelősségre vonását, akárcsak szerb kollégáik. A propagandamédia rá is harapott arra, hogy bosnyák zászlók és muszlim jelképek jelentek meg a menetben, s aztán a szerb zászlókat viselőkkel ölelkeztek össze a bosnyák fiatalok. És szinte célkeresztet rajzoltak a homlokukra: nem pusztán azzal vádolják őket – akárcsak a többieket –, hogy erőszakkal akarják megdönteni a hatalmat, hanem azzal is, hogy iszlamista szélsőségesek, terroristák, hamászosok (!), és „tudjuk jól, kinek a kottájából játszanak, ki fizeti őket”. Hát, nagyon nem tudjuk, már ha lenne mit tudni – a menetelők a polgároktól kértek ételt, és szállást is kaptak. Ugyanakkor úgy rémlik, az össznépi szolidaritás már korántsem akkora, mint az év első felében.

Hogy Aleksandar Vučić meddig őrzi meg hatalmát, sikeres lesz-e a szerbiai egyetemisták és polgárok békés tiltakozása, egy évvel azután sem jósolható meg, hogy tavaly november 1-én az újvidéki vasútállomás előtetőjének leomlásakor tizenhatan haltak meg.”

Radnóti Sándor: György Péter (1954-2025)

„Harcát megharcolta, futását megfutotta. Péter mindig futott. Futott tanítani, futott a könyvtárba, futott találkozni, futott tárgyalni, s mindenekelőtt futott a gondolatai után, amelyeket alig ért utol a billentyűivel.

György Péter: esztéta. Ez a meghatározás, amely végzettségére utalt, hozzáragadt a nevéhez, de mondhatjuk, hogy csak jobb híján. Ő ugyanis tudományágak és szakterületek közötti átjárók, folyosók, közlekedők utazója volt, az interdiszciplinaritás vándora. Ha ezt valaki komolyan veszi, akkor egész életében tanulnia kell. S Péter nemcsak nagy tanár volt, hanem nagy tanuló is – mindkettőben fáradhatatlan.

Majd harminc könyvének feldolgozása egyelőre túl nagy feladat ahhoz, hogy felvázolhassam (felvázolhassa bárki) szellemi életrajzát. Ezt majd tanítványainak kell elbeszélnie. De megjelölhetek néhány pontot, amelyekre ennek a narratívának biztosan ki kell térnie.

A művészettörténészre, aki Pataki Gábor társaságában megírta az Európai Iskola és a belőlük kivált absztraktok történetét. Ezeknek a művészeknek a háború után három szabad év jutott és az évtizedekig körülöttük lebegő titokzatos aura.

A művészetkritikusra, aki az avantgarde-ra összpontosított, de szeme volt minden más progresszív irányra is. György Péter ott volt, tudósított, értékelt. S szeme nem állt meg az országhatáron. Hogy csak egy nevet említsek, az egyik legnagyobb élő képzőművészre, a dél-afrikai William Kentridge-re ő hívta fel a magyar közönség figyelmét (hálával gondolok rá, hogy az enyémet is), ő propagálta, ő értelmezte.”

The post Szivárog vagy valami más? first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu