Nem kell annyi Pábijubi – figyelmeztet a kötet címe, ám fülszöveg ajánlója rögtön hozzáteszi: a pábijubi soha nem érhet véget. Hogy mi is ez a misztikus pábijubi, arról már az első oldalakon kapunk némi felvilágosítást, ám később kiderül, hogy ez csak a felszín. A pábijubi valódi értelmét csak a teljes történet elolvasása után érhetjük meg.

Háborúba született

Ha hiszik, ha nem: Szombathy Gyulának már pólyás korában meg kellett csillogtatnia előadói képességeit. Igaz, nem önként és dalolva, hanem szülői kényszer hatására, bömbölve tette. Budapest ostromának kellős közepén jött világra, 1945 januárjában. Élete első heteit egy zsúfolt Fillér utcai pincében töltötte az édesanyjával: a budai várból kitörni próbáló szerencsétlenek épp a fejük fölött rohantak a vesztükbe.

A szovjet katonák gyakran ellenőrizték a pincét pincét – idézi fel Szombathy Gyula a könyvben is leírt történetet, amit az édesanyja később sokszor mesélt neki.

Anyám ilyenkor titokban mindig megcsipkedte a fenekemet, mert az éktelen üvöltésem miatt a felszabadítók általában gyorsan odébb álltak és csöndesebb helyeken keresték a fasisztákat.

Mindeközben Szombathy Gyula apja hadifogságban várta, hogy véget érjen a háború. Hogy jobban megértsük, később mi miért történik a majdani színművész életében, muszáj néhány bekezdést szentelnünk a felmenőknek, különösen az apának.

Az anyai nagypapa, miután az első világháborúban, az olasz frontján olyan hőstettet vitt véghez, amiért később Horthy kormányzó vitézzé avatta, a budai János kórház főportása lett, vagyis nagy úrnak számított. Az apai nagypapa bőrárukereskedő volt Orosházán, fiát Budapestre járatta tanítóképzőbe, ami arra predesztinálta a majdani apát, hogy nagyot lépjen fölfelé a társadalmi ranglétrán. Ő pedig a történelem pusztító viharai közepette is képes volt beváltani a hozzá fűzött reményeket.

Szombathy Gyula apja a tanítóképző elvégzése után egy évig tanított, aztán 1939-ben behívták katonának. Fess ember volt, igazi kirakatbaka. Tökéletesen hajtotta végre az alaki gyakorlatokat, szerette az egyenruhát, a merev, de világos szabályok szerinti életet. Miután Szolnokon kiképezték, Debrecenbe küldték hadapród-iskolába, majd 1943-ban egy jó ismerős közbenjárásának köszönhetően Erdélybe vezényelték rendfenntartónak. Ugyanabban az évben, karácsonykor nősült meg, és 1944 elején még nászútra is elmehetett.

A szovjetek már régen betörtek Magyarországra, amikor 1944 decemberében szabadságra mehetett.

A másfél hónapja hatalmon lévő nyilasok azonban rögtön mozgósították és elindították észak felé, így Csehszlovákián át még éppen időben ért Németországba ahhoz, hogy élőben nézhesse végig Drezda porig bombázását, mielőtt az amerikaiak fogságába esett. Ismét szerencséje volt.

Először egy vasútépítő századba osztották be, ám mivel kiderült, hogy diplomás tanító, menekülő magyar családokhoz küldték, hogy amennyire a körülmények engedik, oktassa a gyerekeket. Munkájáért bőven kapott ruhát, ételt, cigarettát, így azon ritka katonák közé tartozott, akik kicsit meghízva, cigarettával telitömött zsebekkel érkezett haza a szétlőtt Budapestre.

Nem is hitt igazán azoknak, akik Szibéria poklából hazatérve meséltek a borzalmakról. Ha hitt volna, talán nem válik belőle hithű kommunista.

Mivel Szombathy apja a háború éveiben nem vett részt semmiféle kegyetlenkedésben és a szovjetek ellen sem harcolt, a hazatérése után megbízható kádernek tartották. Beléptették az Élelmezési Dolgozók Szakszervezetébe (ÉDOSZ), és azt a feladatot kapta, hogy gyereket zárkóztasson fel a háború miatt elmaradt tananyagból. Később iskolaigazgatóvá nevezték ki, majd oktatási osztályvezető lett.

Eleven gyerek

„Senki sem szokta elhinni, de nekem egészen kicsi koromból is vannak emlékeim. Például az első születésnapom környékén tüdőgyulladással kórházba kerültem. Tisztán emlékszem, hogy az éjszaka közepén felébredek és csak az ajtó fölött kékes fénnyel világító lámpát látom.”

Szombathy Gyulának két húga született, majd hirtelen megözvegyült apai nagyanyja is hozzájuk költözött. A nagyszülők Szegedre tartottak vásárolni, amikor felborult velük a komp. A nagymamát partra vetette a Tisza, de nagypapa belefulladt a folyóba.

„Nagyapám egyedül vitte az üzletet, szinte semmibe sem avatta be a nagyanyámat. Szegény még azt sem tudta, hogy hol tartotta nagyapám a pénzüket, így ott maradt egyedül, egy fillér nélkül.”

A kisgyermek Szombathy Gyula számára annyi szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy megúszta az óvodát. Nem szeretett oda járni, minden erejével küzdött ellene, így a szülei megengedték neki, hogy otthon maradjon a nagymamájával. Az iskolával azonban már nem volt pardon: oda kötelező volt bejárni.

„Mindig szerettem volna jó gyerek lenni, de valahogy sohasem sikerült. Jó eszem volt, a napköziben percek alatt elkészültem a leckével, aztán meg csak unatkoztam, ezért gyakran meglógtam, csavarogtam. Nem ízlett az ebéd, hát nem fizettem be, hanem egy nagy fakardot vettem magamnak az árán. Amikor lebuktam, apám mindig elvert, de az sem használt semmit. A verést hamarosan az élet természetes velejárójának tekintettem. Ha csináltam valamit, már előre belekalkuláltam, hogy ki fogok kapni.”

Szombathy Gyula apja, aki egész életében megőrizte a katonás, kimért, szigorú szemléletmódját, komoly döntést hozott: 11 éves fiát nevelőotthonba adta, hátha ott majd embert faragnak belőle.

„Nem árvaház volt ez, és nem is javítóintézet. Fizetős, bentlakásos intézmény volt olyan szülők számára, akiknek a szocializmus építése és az ország újjáépítése mellett már nem maradt idejük arra, hogy a gyerekeikkel is foglalkozzanak. Voltak nálunk diplomatagyerekek is, akiknek a szüleit kiküldték külföldre, de őket nem vihették el magukkal.

A másik, amit tudni kell, hogy apám, amikor a tanítóképzős volt, internátusban élt Budapesten. Az egy szigorú, vallásos intézmény volt, és ő úgy érezte, nagyon sokat tanult, fejlődött és komolyodott abban a közösségben, és számomra is valami hasonlót képzelt el.”

A Rákosi-rendszer nevelőotthona azonban nem nagyon hasonlított a Horthy-korszak internátusára, és az sem mellékes, hogy Szombathy Gyula sokkal fiatalabban szakadt ki a családjából, mint annak idején az apja.

„A Táncsics Mihály nevelőotthonba kerültem, a IX. kerületi Vendel utcába. A tanítás nem ott volt, rendes iskolába jártunk ki a Telepy utcába. Az intézetiseket az különböztette meg az otthon nevelkedő gyerekektől, hogy nekünk volt egy külön üzenőfüzetünk, amiben minden óra végén értékeltetünk kellett az órai munkánkat a tanárral.

Mindig könyörögtünk, hogy jó jegyet adjanak, mert este az intézetben megnézték a füzeteket, és akinek nem csak négyesek, meg ötösök voltak benne, annak rá kellett hajolni a vaságy végére és letolni a gatyát, hogy elverjék a fenekét.

De vannak azért az intézeti évekről kellemesebb emlékeim is. Rendszeresen szerveztek például közös táncdélutánokat a lányintézetek növendékeivel. Nem volt mese: ha az ember egy lány közelébe akart kerülni, tudni kellett táncolni. Sokat gyakoroltunk esténként a hálótermekben. A rádióból szólt a dallamos tánczene, közben hangosan számoltuk az ütemet: egy- kettő, egy-kettő, pá, pá, pá, jubi, jubi. Amikor eljött a takarodó ideje, a nevelő mindig azzal rontott be, hogy »Na, hülyegyerekek, vége a pábijubinak!” Ez a kifejezés aztán velem maradt egész életemben.”

A forradalom kitörésének másnapján, 1956. október 24-én az akkor hatodik osztályos Szombathy Gyula hazaszökött az intézetből. Azt mondja, akkor is nagyon kikapott, amiért az utcán mászkált, miközben ropogtak a fegyverek, de így legalább mindvégig a családjával lehetett. Egy pincében bujkáltak, amíg minden elcsendesedett, aztán ő mehetett vissza az intézetbe.

„Három év után mondta apám, hogy akkor hazamehetek, csak akkor én már nem nagyon akartam. Kialakult az életemnek egy megszokott rendje, része voltam egy közösségnek, kivívtam magamnak, hogy nevem legyen a társaim között. Ehhez képest kellett szeptemberben új gyerekként beilleszkedni egy iskolában, ahol ráadásul apám az igazgató, tehát már csak hivatalból is utál mindenki. Persze, hogy nem voltam boldog.”

Amikor arról faggatom, hogy akár akkor, akár később, már felnőttként haragudott-e az apjára az intézeti évek miatt, Szombathy Gyula őszinte meglepettséggel néz rám.

„Dehogy! Hogyan haragudhatna egy kisgyerek a saját apjára? Egy kis sírásra hajlamos vagyok, ha visszagondolok azokra az évekre, de soha nem éreztem úgy, hogy nekem jogom lenne haragudni a szüleimre. Számomra minidig természetes volt, hogy amit ők tesznek, az csak jó lehet. Persze, a lányomat biztosan nem engedtem volna intézetbe vinni, de az más. Apu tényleg azt hitte, hogy olyan lesz nekem a nevelőintézet, mint neki volt az internátus, jót akart. Meg aztán nagyon sok szép emlékem is van vele. Szombaton, amikor ő jött értem, lesétáltunk a Vendel utcából a Kinizsi pályára, a meccsre. Kinizsinek hívták akkoriban a Fradit, azóta is nagy Ferencváros-szurkoló vagyok.”

Kibernetika helyett komédia

Szombathy Gyula életében nagyon hamar körvonalazódni kezdett, hogy a színház az ő világa. Már első osztályban ő mondta a verset az évnyitón, és megérezte, mennyire jó érzés, hogy mindenki rá figyel, aztán még tapsolnak is neki. Míg az édesapja meccsekre, az édesanyja színházba hordta, ami minden alkalommal elvarázsolta a kisfiút.

„Nagyon szerettem volna humán beállítottságú gimnáziumba járni, de apám nem engedte, mert azt szerette volna, ha valamilyen tisztességes karriert választok magamnak. Azt mondta, legyek kibernetikus, mert az a jövő, azzal beíratott a József Attila Gimnáziumba. Volt ott egy kis önképző színjátszó kör, ahová beléptem. Egy olyan csapatba kerültem be, amelyiknek tagja volt még Szilágyi Tibor, Bujtor István, Bálint András és Frenreisz Károly. Akkoriban még nem voltak koedukáltak az iskolák, de a színjátszó körre jöttek át lányok a szomszédos Kaffka Margit gimnáziumból. Apámtól kikönyörögtem, hogy adja kölcsön az iskolája magnetofonját a színjátszó szakkörre, úgyhogy próbák után mindig ment a pábijubi.”

Érettségi után már a szigorú apa sem állt útjába annak, hogy fia a Színművészeti Főiskolára felvételizzen.

„Nem örült neki, de nem tiltotta meg. Látta, hogy teljesen be vagyok zsongva. Meg anyuval eljöttek, amikor a gimnáziumban, a színjátszó szakkörrel előadtuk az Anne Frank naplóját, meg a Figaró házasságát, és elmesélte, hogy a tanítóképzős korában ő is játszott egy Márai-darabban. De azért amikor elsőre nem vettek fel a főiskolára és megkértem, hogy segítsen bejutni a tanítóképzőbe, nagyon örült, hogy ha már kibernetikus nem leszek, legalább az ő nyomdokaiba lépek.”

Az apa öröme azonban nem tartott sokáig. Egyrészt, mert Szombathy Gyula a tanítóképző évében is csatlakozott egy amatőr színtársulathoz, másrészt, mert második próbálkozásra felvették a Színművészetire. Az első évben még otthon lakott, de mivel túl sok volt a súrlódás a késői hazaérkezések miatt, másodévtől albérletbe költözött.

Volt egy vicces történet. Egyszer, amikor mentem haza, a csengetésemre egy vadidegen nő nyitott ajtót. Kiderült, hogy a családom elköltözött, csak elfelejtették megírni nekem az új címet. Csak annyit tudtam meg, hogy melyik utcába költöztek, úgyhogy házról házra jártam és kerestem, hová van kiírva a Szombathy név.

A főiskolás évek alatt Szombathy Gyula a Nemzetibe járt gyakorlatra, ahol a korszak legnagyobb színészeivel játszhatott együtt. Ehhez képest éles váltásnak tűnik, hogy diploma után egy kisebb vidéki színházba, Szolnokra szerződött. A könyvében azt írja, tulajdonképpen az első ajánlatra rábólintott, méghozzá azért, mert annak idején az apja Szolnokon kezdett el katonáskodni, és később rengeteget mesélt a városról. Ráadásul vezető színészi státuszt ajánlottak neki, főszerepekkel. Amikor rákérdezek, hogy soha nem bánta-e meg, hogy elszerződött Budapestről, azt mondja, nem igazán volt választása.

„Akkoriban a kezdő színészeknek kötelező volt vidékre szerződni, biztosítani kellett, hogy az összes színház el legyen látva megfelelő szereplőgárdával. Nagyon kevesen maradhattak Budapesten, az én osztályomból, ha jól emlékszem csak Esztergályos Cecília és Harsányi Gábor kapott fővárosi szerződést. De tény, hogy Szolnokról élt egy kép a fejemben apu történetei alapján, és meg akartam nézni, milyen város. Ugyanígy, amikor később Kassán vendégszerepeltem, akkor is végigjártam azokat a helyeket, amelyekről nagyapám az első világháborús történeteiben mesélt.”

Szombathy Gyula szerette Szolnokot. Jó szerepeket kapott, játszott vígjátékot, drámát, operettet. Sikeres volt, sokan megismerték az utcán, jól keresett. Mégis, amikor hat év után Várkonyi Zoltán a Vígszínházba hívta, annak ellenére mondott igent, hogy tudta, mindent az elejéről kell kezdenie.

„Szolnokon főszerepeket játszottam, a Vígben nagyjából a segédszínész szintjére léptem vissza, a korábbi fizetésem nagyjából harmadáért. Utóbbi kevésbé zavart, mert akkor játszottam filmekben, tévéjátékokban, a rádióban és szinkronizáltam is, de keményen meg kellett dolgoznom azért, hogy a kollégáim elismerjenek, befogadjanak maguk közé. A városban sem ismertem már senkit, a régi barátok szétszéledtek. Egy darabig visszajárogattam Szolnokra, de hiába fogadtak szeretettel, éreztem, hogy ott már kívülálló vagyok. Az egész életemet újra kellett építenem.”

A fővárosi áttörést a Bűn és bűnhődés jelentette számára, az egyik legnagyobb sikerét pedig A tizedes meg a többiek színpadi adaptációjának címszerepében érte el. Nem volt könnyű dolga, hiszen korábbi bálványa, Sinkovits Imre híres filmszerepét kellett újraalkotnia, és tudta, hogy mindenki Sinkovitshoz méri majd az alakítását.

„Nagyon nehéz volt megszokni, de hála istennek óriási siker volt, több mint kétszázszor játszottuk. Azt nem hiszem, hogy Sinkovits eljött volna megnézni, de tudott róla. Látott ő engem szerepelni már engem jóval korábban. Amikor elsőre nem vettek a főiskolára, kicsit dilemmáztam, hogy megpróbáljam-e még egyszer. Megtudtam, hogy apu iskolájába jár egy fiú, akinek az apja a filmgyárban volt fővilágosító. Addig nyaggattam apámat, amíg meg nem kérte azt az apukát, hogy kérje meg Sinkovits Imrét, hogy hallgasson meg engem. Beleegyezett, mentem fel a Nemzetiben a harmadik emeletre az öltözőjébe, azt hittem elájulok.”

Meghallgatott és annyit mondott. »Gyakorolj fiam, csak gyakorolj szorgalmasan, aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle.” Hát persze, mégis mit mondott volna. De én úgy jöttem ki a Nemzetiből, mint aki felhőkön lépked, mert meggyőződésem volt, hogy Sinkovits Imre azt mondta nekem, hogy tehetséges vagyok.

Részvétnyilvánítás

Egy másik katonaszerep aztán kis híján romba döntötte Szombathy Gyula karrierjét. A nyolcvanas évek végére országosan ismert és elismert színész volt. Munkáját Hegedűs Gyula-emlékgyűrűvel, majd Jászai Mari-díjjal ismerték el. Azt mondja, előbbi különösen fontos volt számára, hiszen arról a Vígszínház társulatának tagjai titkos szavazással döntenek.

Várkonyi Zoltán halála után Marton László lett a Vígszínház főrendezője, majd igazgatója, aki 1985-ben fejébe vette, hogy színpadra állítja a Láthatatlan légiót.

„Rejtőt olvasni kell, nem lehet belőle jó filmet vagy színdarabot csinálni. Próbáltuk, de minek, sehogyan sem akart összeállni, mindenki veszekedett mindenkivel. Egy vastag műszálas szőnyeg volt hivatott a sivatagot imitálni. Órákon át csúsztunk-másztunk rajta rövidnadrágban, de már a második percben leszedte az összes bőrt az ember térdéről. Marton egyszer csak felkiabált a színpadra: »Hülyék vagytok, vagy miért csúsztok rendesen azon a rohadt szőnyegen?”

A szakmán kívül kevesen tudják, de indulatos ember vagyok, előfordul, hogy gyorsabban jár a szám, mint az agyam. Abban a pillanatban nem hagyott nyugodni az a fránya önérzetem, ezért visszakiabáltam: »Te nem tudsz kitalálni semmit!” Erre annyit felelt, hogy »Nem kötelező ám mindenkinek a Vígszínház tagjának lenni.” Elhallgattam, azt hittem ennyiben maradunk, de próba után bejött az öltözőbe és elismételte azt a mondatot csak nekem a szemembe. Ebből megértettem, hogy egy életre elvágtam magam nála.”

A következő évben, amikor meghalt édesanyám, Marton a következőt írta nekem egy levélben: »Édesanyád halála alkalmából fogadd őszinte részvétemet. Sajnos ebben az évben több szerepet már nem tudok adni neked.”

Szombathy Gyula soha többé nem kapott szerepet olyan darabban, amit Marton László rendezett. Mivel Marton volt az igazgató is, Szombathy egyre jobban érezte, hogy fogy körülötte a levegő a Vígben, de elképzelni sem tudta, hogy önszántából hagyja ott a színházat, amely az álmai beteljesedését jelentette számára. A feleségével is megfáradt a kapcsolata, elváltak. A rendszerváltás idején, a negyvenes évei végén úgy érezte, az élete mélypontra jutott. Ismét újra kellett kezdenie mindent.

Második feleségét, Erzsébetet, akivel azóta is együtt vannak, 1991-ben ismerte meg, majd a következő évben levélben jelezte Marton Lászlónak, hogy kilép a Vígszínház társulatából. Marton válaszra sem méltatta, csak tudomásul vette a döntését.

„Évtizedekkel később a Tartuffe-öt játszottam Veszprémben. Az volt az utolsó szerepem, eljött megnézni. Odament a feleségemhez beszélgetni és szinte exkuzálta magát mindenért és az egekig dicsért. Nem azért mondom, mert már nem él, de bennem sem maradt harag, jó szívvel gondolok rá.”

Ingázás hullámvasúton

Az 1990-es évek igazi hullámvasútként indult Szombathy Gyula életében. Egy ideig szabadúszó volt, majd Mikó István hívta meg egy új társulatba. Amikor Kazimir Károly nyugdíjba ment, Mikó vehette át a Thália irányítását. Mivel teljes újrakezdésben gondolkodott, a színház nevét is megváltoztatta Arizonára. Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben, két évvel később azonban kiderült, Mikó István nem folytathatja tovább. Demszky Gábor akkori főpolgármester Törőcsik Marit nevezte ki igazgatónak. A legendás színésznő koncepciója azonban nagyon eltért a korábbiaktól.

Schwajda György művészeti vezetővel ők művész-színházat akartak csinálni. Át is keresztelték Művészre a Tháliából lett Arizónát. Az volt a mondásuk, hogy ők olyan színházat akarnak, ahol még a harmadik alabárdost is Kossuth-díjas színész játssza. Törőcsik Mari úgy gondolta, nem kellek oda, nem szerződtetett. Nem volt szép elválás.

Az Arizonával párhuzamosan Mikó István nyerte el a Soproni Petőfi színház igazgatói posztját is. Szombathy Gyula odaszerződött, és végeláthatatlan ingázásba kezdett Budapest és Sopron között.

„A próbahelyünk Budapesten volt, aztán be a mikrobuszba, két és fél óra zötykölődés, mert autópályák akkor még nem voltak. Aztán előadás, este vissza a mikrobuszba és két és fél óra vissza Budapestre. Szinte minden nap. De nagyon szép sikereink voltak, ugyanis nem csak mi vállaltuk a kényelmetlen utazgatást. A nézők is jöttek, nem csak Budapestről, meg a Dunántúlról, de az egész országból azért, hogy megnézzék a darabjainkat.”

Közben Budapesten is zajlott az élet. Szombathy Gyula leforgatott három próbaepizódot a Família Kft. című sorozat Szép Károlyaként, de később mégis úgy döntött, nem vállalja el a szerepet.

„A szappanoperák akkoriban kezdtek beindulni, senki sem tudhatta előre, mi lesz belőlük. Az alkotók azonban teljes elköteleződést vártak el a színészektől, nem akarták, hogy máshol is játszanak, ezért a szerződésbe foglalták, hogy a színészeknek a következő öt évben, bármilyen fellépést is vállaljanak a produkción kívül, az azért járó gázsi hatvan százalékát le kell adniuk a Família alkotóinak. Ezt nem írhattam alá, hiszen hogyan létezhettem volna színpad nélkül?”

Egy másik sorozat alkotói nem szabtak ennyire szigorú feltételeket. Ráadásul soraik között tudhatták a korszak kreatív nagyágyúit és még a célkitűzésük is annyira nemesnek tűnt, hogy arra már Szombathy Gyula sem tudott nemet mondani. Így lett ő 1995-ben Sziniszter, az Űrgammák című sorozat egyik főszereplője.

Mindenki úgy állt hozzá, hogy ebből egy nagyszerű dolog lesz. Engem, és tudom, hogy Sörös Sándort is az győzött meg igazán, hogy a sorozat az akkori Nemzeti Alaptantervre épülő, tudománynépszerűsítő műsor lesz, nemcsak üres szórakoztatás, amivel eltelik az idő. Fizetés nélküli szabadságot kértem Mikó Istvántól és belevágtam. Eleinte minden rendben ment, aztán nagy botrányok lettek belőle, de azokhoz nekünk, színészeknek nem volt semmi közünk. Aztán amekkora felhajtás volt a sorozat körül, úgy szüntették meg az egészet egyik napról a másikra. Furcsa világ volt akkor: maffialeszámolások, az Aranykéz utcai robbantás, Postabank-botrány.

Nehéz visszavonulás

Szombathy Gyula úgy érzi, a pályájának majdnem a végén, a Radnóti színházban ért fel a csúcsra. Az egész egy afféle fúziós előadással kezdődött: Gogol Háztűznézőjét adta elő közösen a Radnóti és a soproni Petőfi színház. A siker annyira hangos volt, hogy Szombathy attól kezdve állandó vendégművész volt a Radnótiban, míg Sopronban társulati tag maradt, majd öt évvel később, 1999-ben megfordultak a státuszok.

„Szerettem játszani, és hálát adok Istennek, hogy megadta nekem azokat az éveket, hogy színészként kiteljesedhettem a Radnótiban. Ott takaríthattam be mindannak a gyümölcsét, amit addig megtanultam, és adhattam is valamennyit a fiatal pályakezdőknek. Lengyel Tamásnak, Schneider Zoltánnak, vagy Klem Viktornak mondogattam néha, amikor túlfiguráztak valamit, hogy »Srácok, nem kell bele annyi pábijubi”, de ha úgy adódott, ők is megmondták nekem: »Gyuszi bácsi! Most nálad volt sok a pábijubi!””

Szombathy Gyula már idejekorán elhatározta, legkésőbb hetvenéves korában visszavonul. A hiúsága azt súgta neki, ne közönség előtt élje végig a leszállóágat, a szíve azonban nem hagyta, hogy csak úgy hátat fordítson a világot jelentő deszkáknak. Elszerződött még az újraalapított Tháliába, mert ott tévéfelvételek és rádiójátékok készültek a darabokból, aminek nem tudott ellenállni.

Erre már jutalomjátékként tekintettem. Akkor már Balatonalmádiban éltünk, a feleségem mindent előkészített a békés nyugdíjas évekre. Tudtam, hogy abba kellene már hagynom, neki is megígértem, de nagyon nem fűllött hozzá a fogam. Ötvenöt éven át álltam színpadon, ennyi idő után nagyon nehéz azt mondani, hogy holnaptól nincs játék, nincs közönség, nincs taps. Aztán a testem úgy döntött, hogy ha magamtól nem vagyok hajlandó, majd ő bedobja helyettem a törölközőt.

Szombathy Gyulánál 2017-ben diagnosztizáltak rákot. Sikeresen legyőzte a betegséget. Két évvel később, csak azért is, újra színpadra állt Veszprémben, a Tartuffe-öt játszotta. Egy rutin szemvizsgálaton derült ki, hogy gond van a szívével: 2021-ben megoperálták. A műtét után enyhe lefolyású stroke-ot kapott. Még egyszer kezdhetett mindent elölről.

„Újra kellett tanulnom járni, beszélni. Nagyon nehéz volt. El kellett fogadnom, hogy nemhogy színpad nem lesz többé, de rádiófelvételek sem. De nem is vágytam már emberek közé. A feleségem mindig nyaggat, hogy az orvos megmondta, hogy többet kellene sétálnom, de én nem akarom, hogy ha valaki meglát és felismer, azt gondolja: »Nézd, szegény kis öreg, de rosszul néz ki, pedig valamikor ismert színész volt.” Ez a könyv segít valamennyire. Nagy boldogsággal tölt el, hogy megjelent.”

A kötet ötlete még a betegségek előtt fogalmazódott meg, amikor Szombathy Gyula a Szellem a fazékból című gasztronómiai rádióműsort készítette. A felvételek után mindig maradt a kicsit a stúdióban és mesélt, sztorizgatott az életéről. A dramaturg Gellért Gábor vetette fel, hogy jó lenne a történeteket lejegyezni és kötetbe rendezni.

„Nagyon hálás vagyok Gábornak. Főleg azért, mert a betegségem után látta rajtam, mennyire el vagyok keseredve, és tulajdonképpen ezért találta ki a könyvet. Nagy munka volt, jó másfél éven át lefoglalt, és jó a végeredmény! A budapesti könyvbemutató remekül sikerült, már fél órával a kezdés előtt sorban álltak az emberek, akik dedikáltatni szerették volna a saját példányukat. Fiatalabbak is, idősebbek is, és mindenki mondott egy-két mondatnyi kedvességet, hogy honnan ismer, mire emlékszik legjobb szívvel a pályafutásomból.”

Nekem, különösen estefelé már nem mindig forog olyan jól az agyam, de szerencsére ott volt a feleségem, hogy súgjon. Szerencsés az a színész, akinek a magánéletben is van egy jó súgója!

Mielőtt elbúcsúznánk Szombathy Gyulától, van még egy utolsó kérdés, amit mindenképpen fel szerettünk volna neki tenni. A könyvben nagyon sok helyen használja a színészet szinonimájaként a komédiázás szót. Mintha szándékosan degradálná a színészi munkát.

Nem így értem, de az igaz, hogy az utóbbi időben rosszul használják a szót. Számomra a komédiás nem az, aki ripacskodik és mindenből hülyeséget csinál, hanem az, aki szívvel-lélekkel játszik, és közben még élvezi is, amit csinál.

The post Szombathy Gyula: Gyerekkoromban természetes volt, hogy vernek first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu