Valószínűleg egyetlen idegen főváros sincs, ami ennyire a miénk lenne. Az egész környéké, a csehektől a szerbekig és törökökig bezárólag, ami hiába akart a századelőn is dühödten deutsch lenni, menthetetlenül multikulti volt és maradt, éppen megfelelő mértékben nagyszabású és befogadhatóan provinciális, hogy még akkor is ismerős legyen, ha nem jártunk ott soha.

„Az ember fogja a két koffert, fölényes tekintettel elnéz a körülötte ólálkodó Trägerek, azaz hordárok mellett, és elindul az előcsarnok felé. Mondanom sem kell: fő a biztos fellépés, úgy kell megérkezni a Westbahnhofra, mintha ez lenne a világ legmindennapibb dolga. Ezt követően az utas balra a második ablaknál beváltja szerény kis valutáját, és most már schillinggel a zsebében néz körül Bécs kapujában” – állt az útmutatónak is beillő leírás az 1969-es Új Életben, bár ekkoriban ez messze nem volt mindenki kiváltsága.

Ha van turistatekintet, a magyaroknak van „Bécs-tekintete” is, meglepő állandóságokkal. A Fortepan Bécsben lőtt magyar amatőrfotói a két világháború közötti időszaktól az államszocializmus végéig sok visszatérő jegyet mutatnak. A kötelező körök a Stephanskirchétől Schönbrunnig, a Ringtől a Práter óriáskerekéig, a város fiákeres kirakata előtti szemlélődés képei évtizedeken át ismétlődnek, miközben a városi díszlet fekete-fehérből fokozatosan színesbe fordul. A templom kupolája feletti Zeppelin helyett az utca hosszan exponált fényei és a Pesten csak mutatóban látható neonorgia lesz a kikeveredő magyarok ismétlődő témája, a Kärntner Strasse Cinzano és Martini reklámja a Nyugat bájitala.

Ha az ember úgy utazik, hogy nincsen semmi dolga, akkor utazzon Bécsbe. Bécs az egyetlen nagyváros, ahol sokáig lehet semmit nem csinálni anélkül, hogy belefáradna az ember. Itt valahogy meg van szervezve a semmittevés

– írta a húszas évek közepén a várost a sajátjának érző Márai.

Szerinte Bécs ragadósan szentimentális, gyakran brutális, és egy kissé állott a levegője. Egy bécsi út mégis pihenés: ott mindenki ráér, még a bécsiek is. De Bécsben az idegen is otthon van. „Leül a kávéházban és másfél óra múlva idegen emberekkel arról beszél, hogy tegnap mit írt az estilapba Mayer dr. a Müller dr.-ról. S a furcsa az: úgy érzi, hogy ehhez valami köze is van.”

Hogy ez a meghittség mennyire a közös császári főváros, a mindig is jelentős magyar jelenlét, a kulturális közelség eredménye, kávéházi téma lehet, de az is benne lehet a dologban, hogy Bécs minden nagyravágyása, modernizmusa, a Gründerzeit nagyszabású városalakítása ellenére valahogy befogadható maradt sokak szemében.

Robert Musil K.u.K.-ra utaló elnevezésével, „ott, Kákániában is volt lendület, de nem túlságosan nagy lendület. Persze hogy jártak az utcán automobilok is, de nem túl sok automobil! (…) De a főváros valamivel kisebb volt a világ legnagyobb városainál, noha csak jóval nagyobb egy egyszerű nagyvárosnál.”

Az államszocializmusból érkezve Bécs már sokkal inkább a Nyugatot testesítette meg a keleti látogatóknak, mégis érdekes, hogy ez a kleinbürger-kép mennyire tartotta magát. Amikor Szilágyi Domokos a hetvenes évek közepén Kolozsvárról megérkezett, Bécset csak a kispolgárok városának nevezi, ami este kilenckor már kihalt. „Magányos fölfedezőútra indultam a Kispolgárok Városában. Mert Bécs az. (…) Sok kutya, kevés gyerek.”

Bár az utazási korlátozások miatt Bécs sokaknak a képzelet csillogó városa lett, ez az ismerős-idegenség még a szocializmus kori hivatalos magyar sajtóban is visszaköszön. „Bécs a legidegenebb európai számára sem idegen város. Gyermekkorunk óta olvastunk róla, láttuk filmen, meséltek róla nagyapáink. Közünk van kultúrájához, zenevilágához, hallottunk múzeumairól, kastélyairól, mienk a kék Duna és a valcer. Persze, mindez közelről, személyes élményként, más. Egészen más. Az egykori Osztrák–Magyar Monarchia aureolás császári székhelye ma egy modern, semleges kis ország nagy fővárosa.”

Ez a semlegesség sok mindent jelentett. Az 1955-ben megkötött osztrák államszerződés elismerte Ausztria függetlenségét, a szovjet katonák elhagyták az országot, de politikai feltétel volt a NATO-n kívüliség és egy sajátos köztes státusz megtartása. Ebből később sok minden következett a bel- és külpolitikától Bécs ENSZ-várossá válásáig, de ezzel függött össze az is, hogy három évvel a magyar forradalom leverése után Bécsben rendezték meg a szovjet hátterű Világifjúsági Találkozót. Az 1959-es bécsi VIT kivágott képei egyszerre mutatják a Nyugatnak szóló szocialista antiimperialista propagandát, valamint a szovjetellenes ellenpropaganda lenyomatait: a hivatalos delegációk felvonulását és a sarló-kalapácsos vörös polipot az utcai plakátokon.

Az államszocializmus alatti bécsi magyar sajtóbeszámolók többsége nem a nagypolitikáról, hanem a közelnyugatra való hétköznapi rácsodálkozásról szólt – az obligát társadalomkritikával együtt.

A bécsi belváros egyszerre leheli „az ódon történelmiséget és amerikanizált tempót” – írják a hetvenes évtizedre fordulva, sajátos keverékét adva bezzegezésnek és kapitalizmuskritikának. „Sok a szép, a követnivaló, nem véletlenül tűztük ki, hogy utolérjük ezt az országot életszínvonalban, mint a legközelebbi kapitalista szomszédot és versenypartnert. De azért illúziók is vannak” – jegyzi meg a Népszava riportere, a nagy egyenlőtlenségekre szegezve mutatóujját.

És mégis, a „mikor érjük utol Ausztriát” örök klasszikusa a szocializmusban ugyanúgy napirenden volt, mint anno a millennium idején, vagy majd a rendszerváltás utáni politikai nyelvben. „Utol kell érni rendben, tisztaságban, idegenforgalmi ötletekben, az utazás körülményeinek kulturáltságában…. Egyébként még a belvárosunk csillogásában is utolérhetnénk: se a villanykörte, se a huzal nem kapitalista monopólium” – írta a Népszava.

A Kärntner Strasse butikjait a kispénzű magyarok szempontjából csak kívülről megbámulható érdekességnek mutatták a magyar riportok, ahogy a főleg amerikai turistákat szállító fiákereket is – és a bécsi kávéról is lebeszéltek, mondván, az nemcsak méregerős, de méregdrága is.

Ehhez képest felüdülést jelentett a magyarosch lángos is, amit a Mariahilferen, a Gerngross áruház bejáratánál árusítottak. „Ungarischer Langosch, 5 Schilling! Valódi magyar, valódi hazai az égett olajbűz is a bécsi, belvárosi áruház kapujában” – lamentált a Dolgozók Lapja.

Azt a hivatalos sajtó sem tagadta, hogy a bolti kínálat minden Hegyeshalmon túljutó magyarnak az egyik fő látnivaló. „A miniboltban angol Gillette-borotvakészüléktől kezdve az amerikai farmernadrágig és az osztrák finom gyapjúig mindent kapni”, az utcai automaták pedig (arról, hogy ezek hogy terjedtek párhuzamosan Magyarországon is, ebben az összeállításunkban írtunk) külön érdekességet jelentettek. „Különösen praktikusak a sűrűn felállított selyemharisnya-automaták.”

Bécsben találkozott sok magyar először graffitivel, aszfaltfestményekkel és utcazenészekkel is. „Mostanra ideért ez a kedves divat. Talán jövőre feltűnik majd a Váci utcában is” – előlegezte meg a hazai közönségnek a Somogyi Néplap osztrák fővárosból tudósító újságírója. Az még nehezebben érthető jelenség volt, hogy Bécsben bedobósan, a szocialista lopáskultúra felől nézve szinte önkéntesen lehet fizetni az újságért is az utcai postabábuknál – „a becsületes osztrákok pedig bedobják az újságért járó két schillinget”.

Ennél azonban többeket hozott lázba a szexipar újdonsága. Pár schillinges nonstop pornómozi, revübárokat félmeztelen képekkel hirdető szendvicsemberek, sztriptízbárok a belvárosban és a Práterben – itt éppen egy Vasarely dekorációval feldobva a szexshow bejáratát.

A Práter mai szemmel ugyan inkább kultúrtörténeti érdekesség mustárral és currywursttal, mint Duna menti mini-Disneyland, de a Bécsbe utazók többségének a képek tanúsága szerint kihagyhatatlan attrakció volt. A Riesenradról készült magyar fotók végigforognak a XX. századon. „Hogy mit eszik ezen ez a rengeteg ember, aki még este tíz óra felé is itt bolyong? (…) Igaz, rengeteg itt az aránylag olcsó kifőzde, talponálló, kajázó, meg a játékbarlang, lövölde, sztriptízbár, ahol az embernek nincs állandó félelemérzéke, de a nagy többség mégsem ezeket csodálja. A hatvanegy méter magas óriáskerék – amely már több, mint száz éves – se nagy cikk, a bámészkodók tömege a szörnyek előtt áll” – fitymált az Új Ifjúság szerzője.

A hetvenes-nyolcvanas évek bécsi magyar képeit a klasszikusabb idegenforgalmi látnivalók mellett az új fogyasztási élmény és a Nyugatra vetődő szocialista állampolgár flâneurködése határozza meg. Bőség az újságos és zöldséges standokon, reklámok és autószalonok, Impulse kozmetikumok és német termékkatalógusok. Aztán, főleg a nyolcvanas évektől, walkman, Grundig és Gorenje – amint azt a magyar bevásárlóturizmust nagyüzemi szinten fumigáló krokikban és kabarétréfákban is sokszor megénekelték.

„A Budapest és Bécs közötti út leginkább egy mérleghintára hasonlít, reggel kifelé, este befelé özönlenek a magyar járművek. Jól észrevehető a különbség, a hajnaltájt még délceg Ladák, Skodák és Trabantok délutánra megsüllyednek, némelyik mozgó bástyává alakul a tetőcsomagtartóra spárgázott mélyhűtőláda révén” – írta a Magyar Rendőr.

„A magyarok körében üzleti fogalommá vált Mariahilfer strasse alján egymást túllicitáló felhajtó ügynökök várják a buszról lelépő magyarokat. Ők is magyarok, vagy azok lehettek valamikor. Fiatal, középkorú férfiak nyomják az ember kezébe a »Szervusz”, a »Kék Balaton”, a »Piroska”, a »Budapest” és a többi hangzatos, óhazai nevet viselő butik, üzlet kártyáját. Ide menjen! Itt szebb, jobb, udvariasabb. Itt olcsóbb. Nálunk magyarul is beszélnek!”

A cikkben idézett újságcikkeket az Arcanum Újságok segítségével szemléztük.

Írta: Kolozsi Ádám | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/becs

Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!

The post Sztriptízbárok, fiákerek, Gorenje – a huszadik századi Bécs magyar szemmel first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu