Az ifjú II. Lajos mintegy koronázási átokként kapta ugyancsak frissen trónra lépő riválisát, a Magyarország ellen minden korábbi szultánnál agresszívebben fellépő I. Szulejmánt. 1520 szeptemberének végén ült apja, I. Szelim helyére az Oszmán Birodalom trónjára, a következő tavaszon pedig meg is indult a Magyar Királyság ellen. Mindenki tudta, hogy a vég közeleg, ezúttal azonban az ország még megúszta: „csupán” a kulcsa vagy kapuja, Nándorfehérvár veszett el. A magyarokon pánik lett úrrá, de az élet nem állt meg, a király összefogást szervezett, az országnagyok pedig a déli végeken folytatták a védekezést. A mohácsi csata történetét feldolgozó sorozatunkban továbbra is II. Lajosé a főszerep, a folytatásban számos tévhitet cáfolunk meg vele kapcsolatban. Dr. C. Tóth Norbert történésszel, a Magyar Nemzeti Levéltár főlevéltárosával, kutatócsoport-vezetővel beszélgetünk.

Nándorfehérvár

Oda-vissza kiváló kémhálózat működött, a magyarok tudtak a török támadásról, ezért már 1521 márciusában, a hadjárat megindítása előtt teljes jogú uralkodónak fogadták el Lajost – aki csak július 1-jén töltötte be a 15. életévét –, a ceremóniát pedig későbbre halasztották. Ugyan 1508-ban apja, II. Ulászló már elmondta helyette az esküt, és meg is koronáztatta az akkor kétéves fiút, ám a szokás azt kívánta, hogy felnőttként, „saját jogán” is megtegye az uralkodói fogadalmat. Mindez az év végén, december 10-én történt Székesfehérváron, majd másnap feleségét, Máriát is magyar királynévá koronázták.

A török hadjárat végeredménye Nándorfehérvár elvesztése lett 1521. augusztus 29-én, miközben elfoglaltak még két fontos végvárat, Zimonyt és Szabácsot is. Óriási veszteség volt, hiszen ezzel az ellenség szabad bejárást nyert a védhetetlen magyar Alföldre, egyenes utat a Dunán egészen az ország szívéig. Mindezt sorozatunk folytatásában részletezzük, itt és most azért fontos, mert nyilván a veszteség nagyságrendjéből adódóan az utókor II. Lajos elleni egyik fő vádja, hogy nem védte meg Nándorfehérvárt, pontosabban meg sem próbálta felmenteni az ostromlott várat.

A realitásokat figyelembe véve viszont azt mondhatjuk, bölcs döntés volt a hadvezetés részéről, hogy nem próbálkoztak

– mondja a 24.hu-nak C. Tóth Norbert.

Szulejmán ugyanis nem Nándorfehérvárért jött, hanem a magyar királyt akarta legyőzni: azért tartott az ostrom két hónapig, mert húzta az időt, Lajos felmentő támadására várt – már 1521-ben ez volt a célja, ha a királyt megveri, övé az ország Nándorfehérvárral együtt. Márpedig – miként legutóbbi cikkünkben is említettük – a szultáni sereggel összeakaszkodni a biztos megsemmisülést jelentette volna.

A magyarok tehát valójában elkerülték a „kelepcét” azzal, hogy összegyűjtötték a királyi hadat, minden további eshetőségre készen Mohácsnál állomásoztak, de nem avatkoztak közbe. Amikor erre Szulejmán rájött, rákapcsolt az ostromra, és gyakorlatilag másfél hét alatt elfoglalta a Magyar Királyság déli kapuját. A hadjárat folytatásához azonban már késő volt, Magyarország időt nyert.

Pánik és vesszőfutás

És miért bukkan fel már ekkor Mohács? Manapság olyan egyértelműnek tűnik, hogy 1526-ban is itt zajlott a nagy összecsapás, pedig az sem véletlen. Ha a magyar király délre vezetett hadat, három útvonalat választhatott a célnak megfelelően:

• Erdélybe a mai M4-es vagy az M3-as nyomvonalát követve,
• Nándorfehérvárra az M5-ös irányában,
• Szlavóniába pedig Tolnánál eltért nyugatra, Zágráb felé.

Az irány mindkét hadjárat idején adott volt, a logisztikát lényegesen megkönnyítő folyón pedig Mohácsnál volt az utolsó nagyobb hajókikötő. Odáig lehetett gyorsan, olcsón és nagy mennyiségben szállítani az utánpótlást, a Dunától épp ezért nem is akartak nagyon elszakadni. 1526-ban ugyanez történt, bár ekkor feltételezhetően Szulejmán „kezdeményezett”: Eszék felől jött toronyiránt Budának. Nem volt hova hátrálni.

A végvárrendszer gyakorlatilag megszűnt, Nándorfehérvár elvesztése olyan mély sebet ejtett, hogy az 1521–1526 közötti időszakot leginkább már egy vesszőfutásnak nevezhetjük, hisztérikus állapotok uralkodhattak a királyi tanácsban

– tér vissza a történész történetünk jelenébe.

Folyamatos harcok és kisebb győzelmek

De nem adták fel. 1522-ben nagy sürgősen megerősítették annyira Péterváradot, hogy talán egy hétig ellen tudjon majd állni a török főerőknek, miközben Szapolyai János erdélyi vajda sikerrel harcolt Havasalföldön. Történt ugyanis, hogy meghalt V. Basarab, a magyar-oszmán kettős függésben élő Vajdaság magyarokhoz (is) hű vezetője. A fia követte volna, ám a szomszédos török tartomány ura, Mehmed bég saját jelöltjére akarta cserélni, aminek a kor szokása szerint haddal adott nyomatékot.

Szapolyai először késő tavasszal, másodszor ősszel, tehát két alkalommal is megverte a szilisztriai béget, sikerei nyomán Havasalföldet sikerült megőrizni a magyar korona hűségén. Az erdélyi vajda támadásával párhuzamosan Báthori István nádor, temesi ispán az alsó részekre vonult, hogy megossza az oszmánok erőit, és némi zavart támasszon, pontosan úgy, ahogy a törökök tették támadásaik során: egyszerre több fronton támadtak.

Nándorfehérvár megszerzése a helyi török parancsnokok dicsvágyát is feltüzelhette, legalábbis ennek tudhatjuk be, hogy Ferhát pasa (a szultán sógora) és Báli szendrői szandzsákbég nagyszabású portyát indított a Szerémségbe 1523 július végén. A határvédelmet ekkor ellátó Tomori Pál kalocsa-bácsi érsek, királyi kapitány vezette mintegy 6–7 ezer fős magyar sereg villámgyorsan reagált. Megakadályozták, hogy a bégek több mint 10 ezres haddá egyesüljenek: két nap alatt, augusztus 6–7-én Szávaszentdemeter, Rednek és Nagyolaszi vidékén három csatában egyenként megverték őket.

Életveszélyben az ország

A nagypolitikához visszatérve II. Lajos koronázására végül decemberben tudtak sort keríteni, amikor némiképp helyreállt a rend Szulejmán hadjárata után. Össze is kötötték egy esküvővel, ha már a király nagykorú lett, megtartották a menyegzőjét is Habsburg Máriával – a fiatalokat, vagyis akkor még gyerekeket az 1515-ös bécsi királytalálkozón jegyezték el egymással a Habsburg-Jagelló házassági szerződések részeként.

Nándorfehérvár után békeszerződést kötni már nem lehetett. Szulejmán olyan feltételeket szabott – szabad átvonulás, adófizetés, nem lehetett volna biztosítékként harmadik felet bevonni stb. –, amelyeket egy magyar király nem fogadhatott el. Ha tegyük fel, mégis megteszi, és a szultán valamiért nem állja a szavát, az Magyarország megsemmisülését jelentette volna, hiszen egy ilyen béke aláírásával elvesztette volna a jövőbeli nyugati támogatást, a pénzügyi segélyek lehetőségét.

Túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy

II. Lajos egy életveszélybe került ország trónján találta magát.

A királyi sereget Mohács alól azzal bocsátották el, hogy a következő évben újra összegyűlnek Nándorfehérvár visszafoglalására, ám közbeszóltak a csehek. Sürgették, sőt követelték, hogy Lajos most már ott is tegye le a királyi esküt, foglalkozzon Morvaország és Szilézia ügyeivel is, mindezt nem lehet a cseh rendek szemére vetni. Jóllehet a magyar országnagyok nem akartak beleegyezni az utazásába, mivel attól féltek, hogy nem fog visszajönni. Az udvar egy része mégis felkerekedett 1522. február végén, és elutazott Prágába, ahol május elején megtörtént szintén az eskü letétele (1509. március 11-én a koronázás már lezajlott).

Nem volt egyszerű a helyzet. C. Tóth Norbert szavaival:

egy perszonálunió kívülről mindig jól néz ki, csak hát királyból nincs kettő.

Pénzt és katonát szerzett

Csehország terhelt belügyei ráadásul egész embert kívántak, de Lajos jó munkát végzett, sikerült rendet raknia a Cseh Királyságában. Több mint egyévnyi távollét után, 1523 áprilisának végén tért vissza Budára, a török addig is próbálta kihasználni a helyzetet, a fent említett támadások időzítése nem a véletlen műve volt.

Távolléte idejére Lajos a nádort, Bátori Istvánt nevezte ki királyi helytartónak, illetve őt és Szapolyai János szepesi grófot, erdélyi vajdát a királyság főkapitányainak. A „király nélküli” országban az amúgy is felfokozott közhangulatban felforrtak az indulatok. A kisnemesség nagy hangon vádolta őket, illetve főleg a helytartót az adók elsikkasztásával. Az már nem tűnt fel nekik, hogy közben Pétervárad kiépült, két sikeres hadjárat folyt Havasalföldön, megakadályoztak egy komoly betörést a Szerémségbe, és még hosszan sorolhatnánk. Nándorfehérvár visszafoglalása teljes képtelenség lett volna, nem létezett az az embermennyiség, amivel sikerrel lehetett volna megpróbálni.

A kisnemes viszont csak azt látta, hogy kevés jobbágya hatalmas adókat fizet, és nincs támadó hadjárat, Nándorfehérvár még mindig a töröké. Számukra a támadás volt az ország működőképességének bizonyítéka, nem értették meg, hogy már az is óriási eredmény, ha védekezni tudunk, és nem foglalják el az egész országot

– jegyzi meg a történész.

Márpedig a királyság továbbra is működött, még a válság közepette zajlottak harcok, működött a honvédelem, az adókat beszedték, és rögtön el is költötték a hadseregre. Mindez világosan látszik a forrásokból, a magyar történetírás viszont évszázadokkal később kritika nélkül magáévá tette az akkori köznemesség panaszait.

Mind II. Lajos, mind a későbbi események szempontjából nagyon fontos megemlíteni, hogy a csehországi út egyik kiemelt célja volt a „másik országának” támogatását megszerezni a törökkel hamarosan várható nagy összecsapásra. Sikerrel járt: a cseh rendek pénzt és katonákat ígértek, 1526-ban pedig állták a szavukat.

Ha a szultán jön, nincs esély

Végezetül pedig Lajosra általánosságban szokás az átkot szórni: miszerint táncolt, mulatozott ahelyett, hogy a végeken tette volna a dolgát, a védelmet szervezte volna. A történettudományban Drágfi János országbíró 1523–1524 telén, Pozsonyban kelt levelei nyomán vert gyökeret e felfogás. Valóban, farsang idején mit is csináljon egy 18 éves férfi? Az angolok ugyanezt vetették az ifjú VIII. Henrik szemére, de ismét csak megtéveszt a látszat. II. Lajos igen, mulatott is, miközben folyamatosan, aktívan részt vett a királyi tanács ülésein, nagyon pontosan ismerte az ügyeket.

A történész a források alapján úgy látja – és hamarosan bárki láthatja, mivel tavasszal megjelenik a II. Lajos okleveleit magyar nyelven közzétevő forrásgyűjtemény –, hogy az ország a Mohács előtti években is működött, a gazdasági életben nem voltak fennakadások, miközben a török nyomás alatt a közvélemény hisztérikus állapotba került Nándorfehérvár után.

A lakosság apraja-nagyja minden évben a szultáni sereg támadását várta, és tisztában voltak vele: ha a szultáni sereg jön, gyakorlatilag nincsen esély.

Lajos több tucat levelét ismerjük, iszonyatos mennyiségben írta őket a kancellária arra kérve Nyugat-Európa uralkodóit, hogy kössenek békét egymással, és segítsenek Magyarországnak: ha Szulejmán megindul, akkor Budáig meg sem áll, a Magyar Királyság elvész. Nem rajta múlt. „Minden tudása, képzettsége, akarata megvolt ahhoz, hogy jól irányítsa az országot. Más kérdés, hogy ez a négy és fél év, amikor ténylegesen ő volt az uralkodó, a magyar történelem egyik legnehezebb korszaka volt. Úgy kellett volna egy hajót vezetnie, hogy sem vitorla, sem evezők nincsenek rajta” – hangzik C. Tóth Norbert végszónak is beillő összegzése.

Sorozatunk következő részében bemutatjuk Nándorfehérvár ostromát, ami ezúttal nem magyar diadallal, és ma is kongó harangszóval ért véget, hanem a vég kezdetét jelentette a középkori Magyar Királyság számára.

The post Szulejmán kelepcébe akarta csalni Lajos királyt first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu