A vállalati szférában töltött éveim során láttam már olyan egykori CIA-tiszteket, FBI-ügynököket és más kormányzati tisztviselőket, akik magánpraxisba kezdtek, és azzal hirdették magukat, hogy ők képesek „emberi hazugságvizsgálóként” kiképezni a munkatársakat. A legtöbb szakértő itt azonnal kamut szimatol, hiszen a „hazugságvizsgálat” valójában csak a félrevezető viselkedés kimutatására alkalmas, a megbízhatósága nem százszázalékos. Nincs olyan, aki mindig, minden esetben meg tudná mondani, hogy a másik hazudik-e, különösen olyasvalakiről, akit nem ismer.

Ez persze nem azt jelenti, hogy lehetetlenség kimutatni azt, ha valaki nem őszinte. Bárki képes megfigyelni bizonyos viselkedésformákat, amelyek átverésre utalhatnak. Néha ezek a viselkedések ugyan nem hazugságot, hanem stresszt vagy szorongást jeleznek – de ez szintén érdekes információ lehet. Ha megértjük, milyen finomabb módokon igyekeznek az emberek árnyalni az igazságot, elrejteni az érzéseiket és a szorongásaikat, vagy éppen szándékosan megtéveszteni minket bizonyos témákban, azzal sikeresebben boldogulhatunk a társas érintkezéseink során. Lássunk néhány jelzést, amely hazugságra utalhat, és amelyet egy társalgás közben mi is észrevehetünk!

Aki „nem érti” a kérdést

Az egyik példa, amelyet a vállalati tréningeken szoktam említeni, a sport világából való. Az amerikai futballban járatosak emlékezhetnek Tom Brady irányító „Deflategate-jére” (leeresztés-botrányára). Ebben a zűrzavaros ügyben a New England Patriots csapatát azzal vádolták, hogy kissé leeresztették a labdát, hogy könnyebb legyen megfogni, és ezzel előnyt biztosítsanak híres irányítójuknak.

Ahogy az eset épp kibontakozóban volt, egy újságíró megkérdezte Tomot, volt-e valami köze ehhez a svindlihez. Tom ezt válaszolta: „Sosem tennék olyat, ami a játékszabályokon kívül esik.” Szögezzük le, hogy ebből nem következik az, hogy Tom Brady csalt volna. De mindenképpen a félrevezető viselkedés egyik tipikus formáját mutatja, amikor nem a feltett kérdésre válaszol. Nyugodtan mondhatta volna azt is: „Nem eresztettem le a labdát. Semmit sem tudok az egészről.” Ő azonban inkább kisiklott a konkrét válaszadás alól, ami arra utal, hogy inkább próbálja kimagyarázni a helyzetet.

Egy másik intő jel lehet, ha valaki „nem érti meg” a kérdést. Amikor olyasmit kérdeznek valakitől, amire az nyilvánvalóan nem akar válaszolni, akkor az illető általában ledermed, mintha az agya nem tudná értelmezni a kérdést. „Hogy érted ezt?” – vagy valami ehhez hasonlót habog. Mindkét viselkedés azt jelzi, hogy az illető nem mond igazat.

Aki válasz helyett minősít és mellébeszél

Tegyük fel, hogy biztonsági igazgatóként azt vesszük észre, hogy a vállalati készpénzkasszából eltűnt több száz dollár. Csak néhány gyanúsítottunk van: azok, akiknek hozzáférésük van a pénzhez, és az eltűnés időpontjában az irodában tartózkodtak. Egyikük, nevezzük Larrynek, tűnik a fő gyanúsítottnak, ezért ki kell hallgatnunk őt.

Elsőre nekiszegezzük a kérdést: „Te vetted ki a pénzt a kasszából?” Mire Larry így felel: „Tudod, számítottam rá, hogy megkérdezed. Nézd, nálunk a cégnél a készpénzt sok mindenre használjuk. Ha valakinek születésnapja van, abból veszünk tortát, néha abból veszünk festéket a nyomtatóba is…” – és így tovább, hosszan süketel konkrét válasz helyett.

Figyeljük meg, hogy Larry a válaszát egy minősítő megjegyzéssel kezdi – „Számítottam rá, hogy megkérdezed” – és itt máris fel kell villannia bennünk a vészjelzőnek. Ha Larry ártatlan lenne, nem kezdene hadoválni egy ilyen komoly ügyben. Egyszerűen csak azt mondaná: „Nem, nem én vettem el a pénzt.” Ehelyett minket minősít, és kertelni kezd arról, hogy mire is szokták használni az irodai készpénzt. Akárhogy is, ha valaki a válasza elején minősítéssel él – amely egy hazudós ember számára kiváló időhúzó taktika lehet –, majd hosszasan beszél válaszadás helyett, akkor jó eséllyel megállapíthatjuk, hogy az illető nem mond igazat.

Aki megismételteti a kérdést

Ezzel már bizonyára mindannyian találkoztunk. Felteszünk valakinek egy kérdést, mire ő meglepetten visszakérdez: „Hogy mondja?” – mire mi megismételjük neki a kérdést. Vagy miután feltettük a kérdést, az illető körbenéz a szobában, és hangosan megismétli, mintha a választ a levegőből remélné.

De azért ne bélyegezzük rögtön hazugnak az illetőt! Én például a fél fülemre süket vagyok, és néha tényleg nem hallom rendesen a kérdést, ezért ismételtetem meg. Az is előfordulhat, hogy a kérdés valóban váratlanul érte az illetőt, és mivel ártatlan, egyszerűen nem hisz a fülének, annyira megdöbbentette.

Mindezek ellenére a kérdés megismételtetése gyakran mégis a hazugok taktikája az időnyerésre. Azzal, hogy visszakérdeznek vagy maguk ismétlik meg a kérdést, néhány értékes másodpercet nyernek a válasz kigondolására. Szóval, bár önmagában ez a jel nem egyértelműen bizonyítja, hogy valaki hazudik, mégis figyelmeztető jel lehet, amelyet érdemes észben tartani, és a többi megfigyelt részlettel együtt értelmezni.

Aki esküdözik

Képzeljünk el egy gengsztert, aki esküvel próbálja alátámasztani, hogy igazat mond, mert ezzel akarja meggyőzni a többi bandatagot arról, hogy nem árulta el őket. „Esküszöm a gyerekeim szeme világára!” – mondja a többi maffiózónak. Egy maffia esetében a kijelentés hevessége akár indokolt is lehet – a társai ugyanis egy erőszakos bűnbanda tagjai, akik különösen nem nézik jó szemmel az árulást.

De a való életben az efféle heves esküdözés gyakran a hazugság jele. Ha például Larryt kérdezzük, és tényleg nem ő vitte el a készpénzt, nagy valószínűséggel azt fogja mondani: „Nem, semmi közöm az eltűnt pénzhez.” De ha azt mondja: „Esküszöm az anyám sírjára!”, akkor már lehet, hogy valami bűzlik. Az ilyen túlzó nyelvhasználat gyakran arra szolgál, hogy visszariassza a vádlót – „Hűha, Larry tényleg szenvedélyesen tagad!” –, de az okos kihallgató tudja, hogy a heves esküdözés gyakran csupán a bűnös elme egyik taktikája.

Itt is fontos megjegyezni, hogy a szenvedélyes tagadás önmagában nem egyértelmű bizonyíték a bűnösségre. Ilyen helyzetekben az emberek könnyen felhúzzák magukat attól, hogy megvádolták őket, ezért tiltakoznak olyan határozottan az ártatlanságuk védelmében. De egy bűnös, aki nem szégyenlős, és nem kerülgeti a kérdést, gyakran épp ezt a viselkedést választja, hogy elrejtse az igazságot.

A nonverbális félrevezetés felismerése

Ne feledjük: a test elárulja, amit az elme el akar rejteni. Lássunk néhány módszert, amelyek segíthetnek felismerni azt, ha valaki félre akar vezetni minket – az emberek testbeszéde ugyanis gyakorta őszintébb, mint a kimondott szavaik.

Ha a verbális és nonverbális jelzések nincsenek összhangban

Néha a testbeszéd egyértelműen ellenkezik azzal, amit valaki mond. A bűnüldözésben dolgozóktól gyakran hallani az alábbi történet valamilyen variációját. Valakit behívnak kihallgatásra egy bizonyos ügyben. Az illető nem gyanúsított, és a kihallgatás során nem is említ semmilyen gyanús dolgot.

Ám a kihallgatás végeztével, ahogy az ajtóhoz kísérik, a testbeszéde mindent elárul. „Köszönjük, hogy bejött a kapitányságra. Ha újabb kérdéseink lennének, ugye nem bánja, ha megint behívjuk?” Az illető erre így felel: „Persze, semmi probléma” – ám miközben ezt mondja, megrázza a fejét. A szavai tehát azt mondják, „igen, rendben!”, miközben a teste kétségbeesetten kiabál, hogy „semmiképp sem!”.

Ha valakinek megremeg a hangja, fázik és fészkelődik

Térjünk vissza ismét az FBI-os kihallgatáshoz. Ügynökünk gondosan előkészített kérdéseket szegez a gyanúsítottnak, ellentmondásokat keres a korábbi vallomásaiban, és figyeli azokat a verbális és nonverbális jeleket, amelyek stresszről vagy félrevezető magatartásról tanúskodnak.

Azonnal lejegyzi például, amikor az egyik kérdés után a gyanúsított a szándékosan az asztalra tett vizespalackot kezdi el babrálni. A kihallgatótisztek gyakran hagynak valamilyen tárgyat a kihallgatott keze ügyében, hogy lássák, melyik kérdésnél érez késztetést a gyanúsított arra, hogy ezeket megpiszkálja, mintegy önnyugtató tevékenység gyanánt.

Az is gyakori taktika, hogy a gyanúsítottat egy gurulós székbe ültetik, és figyelik, melyik kérdésnél kezdi el ide-oda gurítani magát. Egy jó ügynök észreveszi azt is, hogy válaszadás közben már többször is megremegett a gyanúsított hangja. Stresszhelyzetben ugyanis a torkunk hajlamos kiszáradni, ilyenkor kezdi el valaki az ajkát nyalogatni. A hang remegésének is ez az oka, hiszen amikor a hangszálak kiszáradnak, nehezebben uraljuk a hangképzésünket.

A kihallgatás közben az ügynök azt is észreveszi, hogy a gyanúsított a karját maga köré fonja, és mintha dideregne. Az ügynök nem érzi hidegnek a szobát, de tudja, hogy a hidegérzet ugyancsak a stressz egyik jele. Stressz hatására a testünk keményebben dolgozik, és a vér nem jut el hatékonyan a bőr külső rétegeihez.

A tét persze nem ilyen nagy, amikor a mindennapi életben beszélgetünk valakivel. Az előző néhány bekezdést olvasva mindenkinek eszébe juthattak egyes emberek, akik ugyanilyen félrevezető viselkedést mutattak. Ezekből nem lehet végső következtetést levonni, de segíthetnek jobban átlátni az adott üzleti vagy társas szituációt, és megérteni, hogy az illető őszinte-e hozzánk.

A fenti cikk Jeremy Hurewitz Tárgyalj úgy, mint egy titkos ügynök! című könyvének szerkesztett részlete.

The post Tárgyalj úgy, mint egy titkosügynök: így ismerheted fel, ha hazudnak neked first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu