Tényleg lemészárolták a nácik a hajótörötteket?

A görög lobogó alatt hajózó gőzös, az SS Peleus Freetownból Buenos Aires felé tartott 1944. március 13-ának éjjelén, amikor a hajó közepe táján két torpedó csapódott belé. Ezeket a német U-852-es tengeralattjáró lőtte ki. A kétárbócos, nagyjából 5 ezer tonna vízkiszorítású gőzös gyorsan süllyedni kezdett, belső raktérelválasztó falait szétszaggatták a robbanások. A Peleus három perc leforgása alatt a hullámsírba merült, 39 főnyi személyzetének túlélő tagjai roncsokba, mentőtutajokba kapaszkodtak.

A második világháború tengeri hadviselésében ez egy nem túl figyelemreméltó, mondhatni rutin elsüllyesztés volt, de ami utána következett, egyáltalán nem volt szokványos. Nem sokkal később az U-852 a felszínre emelkedett a maradványok közelében, azzal a céllal, hogy áldozatát azonosítsa, esetleg némi információt gyűjtsön. A tengeralattjáró kapitánya, a 27 éves Kapitänleutnant (főhadnagy), Heinz-Wilhelm Eck egyik, angolul valamelyest beszélő emberét arra utasította, hogy menjen a hajó orrába, és kérdezze ki az egyik túlélőt. Miután megtudta az elsüllyedt hajó nevét, Eck kiadta a parancsot, hogy az U-852 távozzon a helyszínről. De aztán meggondolta magát. Eck ideges volt. A kikötőből való kifutása előtt végighallgatott egy alapos kioktatást a feljebbvalóitól az Atlanti-óceán keskenyebb, Brazília legkeletibb és Afrika legnyugatibb része között elterülő részének, és különösen az Ascension-sziget körüli vizeknek a veszélyeiről. Elmondták neki, hogy az előtte útnak induló négy, hasonló küldetést teljesítő hajót mind elsüllyesztették. A levegőből érkező támadások magas kockázata miatt figyelmeztették, hogy mindent tegyen meg annak érdekében, hogy ne fedezzék fel az ellenséges repülőgépek. Még egy sikeres torpedózás után maradó roncsok is – hangsúlyozták – felfedhetik a pozícióját.

Azt számolgatva, hogy úgy nagyjából csak 350 kilométerre tudna eltávolodni a tett helyszínétől a napfelkelte előtt – amikor a Peleus roncsait minden bizonnyal felfedezik –, arra a döntésre jutott, hogy megpróbálja megsemmisíteni a roncsokat. Felhozta matrózainak egy csapatát a fedélzetre, és parancsot adott, hogy tüzeljenek a lebegő tárgyakra és a sodródó roncsokra géppuskákkal. A holdfénymentes éjszakában nagyjából vakon tüzeltek, de a művelet órákon keresztül tartott, és közben kézigránátokat is dobáltak, valamint az U-852 légvédelmi ágyújából is tüzet nyitottak a nagyobb hatás kedvéért. Nem tudjuk, hányan haltak meg emiatt, mindenesetre a Peleus legénységének csupán négy tagja – három görög és egy brit tengerész – maradt életben a roncsok között. Közülük hárman tartottak ki, amíg végre-valahára egy arra haladó portugál gőzös bő egy hónappal később felvette őket.

Véres kivétel?

Gyakran feltételezik, hogy a Peleus túlélőivel szemben tanúsított kegyetlen bánásmód normának számított: az U-bootok legénysége lelkifurdalás nélkül kegyetlenkedett az áldozataival, vagy akár le is gyilkolta azokat. Mindenképpen így vélekedett Doris Hawkins, egy fiatal brit ápolónő, akinek hajóját 1941-ben torpedózta meg egy német tengeralattjáró, amely aztán a fedélzetére is vette. „Annyi történetet hallottunk atrocitásokról. Géppuskagolyók zuhatagától tartottunk” – írta később.

Ha felelevenítjük az atrocitásokat, amelyeket a német haderő a háború más hadszínterein – leginkább a keleti fronton – elkövetett, ez a feltételezés teljesen érthető. Azonban, ha hihetünk az írott forrásoknak, teljesen téves is, a Peleus példája kivételnek számított. Mi több,

ez az egyetlen feljegyzett eset, amelynek során az U-bootok legénysége háborús bűncselekményt követett el.

Leemage / Bridgeman Images / AFP

A szkeptikusabb olvasók kétségbe vonhatják ezt az állítást – és joggal. Kezdjük ott, hogy Hitler ösztönösen titoktartó volt, és a „szenzitív” ügyekben jobban szerette szóban kiadni a parancsokat, nem írásba adni azokat. Ennek következtében a nürnbergi per során az ügyészek hangsúlyozták, hogy a tengeralattjáró-háborúról rendelkezésre álló források nem teljesek, és lehettek rosszindulatú kiegészítései a fennmaradt utasításoknak. Ezen felül némi naivitás lenne azt képzelni, hogy a Kriegsmarine (a német haditengerészet) kötelékéhez tartozók képesek voltak magukat távol tartani a barbarizmustól.

A hírhedt Laconia-parancs

Nürnbergben Karl Dönitz főtengernagy, az U-boot-flotta korábbi főparancsnoka határozottan visszautasított minden olyan állítást, amely szerint a németek valamiféleképpen eltitkolták a tengeri háború során elkövetett atrocitásokat. Azonban Karl-Heinz Moehle korvettkapitány, az 5. U-Boot flottilla egykori parancsnoka vallomásából arra lehetett következtetni, hogy az U-boot-haderőben sötétebb dolgok történtek, mint azt Dönitz hajlandó volt elismerni.

Moehle vallomásának középpontjában az úgynevezett Laconia-parancs állt, amelyben Dönitz arra utasította az U-bootok legénységét 1942-ben, hogy tartózkodjanak a hajótöröttek megsegítésétől. Amikor Moehle a parancs alkalmazásának gyakorlati megvalósításáról érdeklődött feletteseitől, azt mondták neki, hogy ez egy kódolt utasítás arra, hogy végezzen a túlélőkkel. És ő is ebben az értelemben adta tovább a saját beosztottjainak, azzal a megszorítással, hogy minden egyes parancsnok cselekedjen saját személyes lelkiismerete szerint.

Könnyen lehetséges tehát, hogy voltak más atrocitások, amelyeket az U-bootok legénysége kereskedelmi hajók szorult helyzetbe került túlélői ellen követtek el, de a körülmények összejátszása miatt ezek a feledés homályába merültek. A bizonyíték hiánya tehát nem összekeverendő az atrocitások hiányának bizonyítékával. Ennek ellenére is megdöbbentő, hogy milyen kevés, az U-bootok legénysége által elkövetett atrocitásra derült fény. És e tény arra kell ösztönözzön, hogy megpróbáljuk megérteni, miért lehet ez. Nyilván nem egyetlen okra vezethető vissza, hogy a parancsnokok ellenálltak a késztetésnek, hogy végezzenek a túlélőkkel, és ezek az okok idővel is változtak.

Keresztény haditengerészet?

Kezdjük azzal, hogy egy tipikus U-boot – mint mondjuk a VII típusú – kicsi és zsúfolt volt. 50 fő körüli személyzete mellett nem volt hely túlélők elszállásolására, és a korlátozott készletekből csak kevés más segítségre volt lehetőség. Ezt figyelembe véve elképesztő, hogy a háború első szakaszában milyen gyakran nyújtottak segítséget az U-bootok legénységének tagjai az általuk elsüllyesztett hajók legénységének: ételt, cigarettát, takarókat adtak, segítettek a helyzetük meghatározásában.

A legmegdöbbentőbb példaként azt említhetjük, amikor az U-35 parancsnoka úgy döntött, hogy a fedélzetére veszi a görög felségjelzéssel hajózó Diamantis 28 túlélőjét, majd több mint 30 órát hajózott velük a nyugat-írországi Ventry partjaiig, ahol aztán egy kis csónakkal partra fuvarozták őket. Az ilyen lovagias gesztusok nem nagyon maradhattak fenn a totális háború korában, és a Laconia-parancs hivatalosan meg is tiltotta a parancsnokoknak, hogy engedjenek emberbaráti késztetéseiknek. A háború első szakasza után tehát gyakorlatilag tilos volt bármilyen kapcsolatba lépni az elsüllyesztett hajók túlélőivel. 1942 közepére ezért az U-bootok – egy-egy gyors, az elsüllyesztett hajó azonosítását célzó rövid kérdezősködésen túl – szinte teljesen elkerülték a túlélőket.

Érdemes észben tartani a tengeralattjáró fegyvernemnél uralkodó „szervezeti kultúrát” is. Óvatosan szabad csak alulbecsülni az ideológia befolyását a náci állam bármely részében, de feltűnő, hogy már a kortársak is úgy vélték: a Kriegsmarine kevésbé követi a nácizmus irányvonalát, mint a német haderő más fegyvernemei. Hitler állítólag maga is arra panaszkodott, hogy „náci légiereje, porosz hadserege és keresztény haditengerészete” van. Ugyan ennek az idézetnek a valódiságát semmi sem bizonyítja, van benne igazság.

Hans Goebeler, az U-505 matróza úgy emlékezett, hogy – legalábbis az ő hajóján – az ideológia egyszerűen nem számított.

Kik voltak a nácik a tengeralattjárónkon? Eggyel sem találkoztam. Ugyanolyanok voltunk, mint akármelyik nemzet akármelyik tengerésze, aki a háború és a tenger veszélyeivel szembesült azokban az években. Párttagok vagy sem, mindenki fegyelmezetten és becsülettel tette a kötelességét.

Tényleg lemészárolták a nácik a hajótörötteket? 2 — Bernard Crochet / Photo12 / AFP Német U-61 („U-boot”) tengeralattjáró a csúszdán a második világháború idején.

Minden tengeralattjáró legénysége valószínűleg metszetét adta a német társadalomnak a hithű náciktól az apolitikusokon át akár még a rezsimmel szembenállókig. Dönitz maga meggyőződéses náci volt, aki a végletekig hűséges volt Hitlerhez, és egyes beosztottjai osztoztak nézeteiben. Ennek ellenére a tengeralattjáró fegyvernemben nem volt jellemző az aktív ideológiai sulykolás. Saját lelkes nácizmusa ellenére Dönitz nem igazán foglalkozott azzal, hogy ideológiai téren ellenőrizze az embereit.

Azt is érdemes észben tartani, hogy nem volt egységes módja a háborúnak, amelyet a Harmadik Birodalom fegyveres erői követtek. A keleti front kegyetlen módszereit a nyugati hadszíntéren kevésszer láthattuk, miközben az észak-afrikai, az ideológiai dimenziót teljesen nélkülöző harcokat szintén nem jellemezték atrocitások. A német erők viselkedésében tapasztalható különbségek nem véletlen vagy valamiféle szeszélyesség következményei. Inkább arról van szó, hogy szoros összefüggést mutattak az ellenség természetével és azzal, hogy a náci ideológia „méltó” és „civilizált” ellenfeleknek – ahogy Nyugaton – vagy kiirtásra kijelölt, embernek sem tekinthető „csőcseléknek” – ahogy Keleten – ítélte őket.

Az elérhető bizonyítékok azt mutatják, hogy a tengeri háború, illetve különösen a tengeralattjáró-háború inkább a nyugati modellt követte, mint bármi mást. Nehéz más következtetésre jutni, minthogy a tengeralattjáró-háború volt a „legtisztább” az európai háború hadszínterei közül, amelyben jóval több példát lehet találni a régimódi „tengerész-szolidaritás” megvalósulásaira, mint a kegyetlen atrocitásokra.

Erkölcsi felháborodás

Ezek a következtetések azonban nem igazán hatották meg a nürnbergi bírákat, ugyanis Dönitzet az ellene felhozott három vádpontból kettőben bűnösnek találták, és 10 év börtönre ítélték. A Kriegsmarine főparancsnokaként és Hitler halála után a Harmadik Birodalom vezetőjeként Dönitz nem érdemelt sem elnézést, sem együttérzést. Mindenesetre ez az ítélet komoly bírálatokat kapott, még egyes magas rangú szövetséges haditengerészeti parancsnokok részéről is. Daniel V. Gallery amerikai admirális – aki a háború nagy részét német tengeralattjárókra vadászva töltötte – különösen kemény szavakkal fejezte ki egyet nem értését. Dönitz tárgyalása – mint fogalmazott – „az arcátlan képmutatás kirívó példája” volt, elítélése pedig „sértés saját tengeralattjárósaink számára.”

Ennek volt is alapja. Dönitz nürnbergi védelme legfőképpen a szövetséges vádak látszólagos álszentségére épült, mivel a szövetségesek szintén gyakorlatilag korlátlan tengeralattjáró-hadviselést folytattak a háború nagyobbik részében.

Az 1960-as években megnyitott haditengerészeti irattárak anyagaiból kiderült, hogy a USS Wahoo amerikai tengeralattjáró legénysége a Peleusszal történtekhez hasonló akciót bonyolított le. 1943 januárjában a Wahoo elsüllyesztette az 5 ezer tonnás japán csapatszállítót, a Bujo Marut Pápua Új-Guineától északra. A hajó japán katonákat és a brit indiai haderő közel 500 hadifoglyát szállította.

Amikor a japán és indiai túlélők nagyjából 20 mentőcsónakba zsúfolódva hánykolódtak az óceánon, a Wahoo legénysége géppuskákból nyitott tüzet rájuk.

„Csináltunk magunknak egy kis szórakozást” – mondta a Wahoo parancsnoka, Dudley Morton korvettkapitány.

Tényleg lemészárolták a nácik a hajótörötteket? 3 — Leemage / Bridgeman Images / AFP Az Atlanti-óceánon közlekedő konvoj 1942-ben

Biológiai gyűlölet

Védekezésében Morton azt állította, csak viszonozta a tüzet, de ez vitatott, a legénységének egyes tagjait egyenesen sokkolta az ellenség iránt érzett látványos „biológiai gyűlölete”. Akármiért is tartotta jogosnak a tetteit Morton, a Bujo Maru elleni támadás nagyjából 87 japán katona és 195-nél több indiai halálát okozta. Az akcióról beszámoló jelentése tartalmazta a lövöldözést, de büntetést nem kapott érte, az incidenst pedig szőnyeg alá söpörték a feljebbvalói. A háború utáni narratívákban a Bujo Maru példája gyorsan feledésbe merült, miközben a Peleusét a náci kegyetlenség szimbólumaként emlegették.

Akármilyen „tisztán” is harcoltak az U-bootok, egy alapvetően gonosz rezsim céljaiért harcoltak. A másik oldalon, ha a szövetségesek meg is inogtak néha morálisan, céljuk – a zsarnoksággal szembeni ellenállás – helyes volt. Ezzel szemben csupán annyit kell leszögezni, hogy a német U-bootok legénységét nem lehet csuklóból szadista gyilkosoknak minősíteni. A Peleus esete nagyon is valós bűntett volt – de kivétel. Az U-bootok súlyos csapásokat mértek a szövetséges hajókra, és rengeteg életet oltottak ki, de csupán egyetlen esetben igazolható, hogy az elsüllyesztett hajók túlélőit szándékosan legyilkolták volna.

A cikket Litván Dániel fordította.