Akcióhősök jönnek és mennek, Tom Cruise – akarom mondani Ethan Hunt – viszont örök. Legalábbis ez lehetett a benyomásunk az elmúlt csaknem három évtizedben, mióta a régi tévésorozatból adaptált Mission: Impossible meghódította a mozivásznakat, hiszen 1996 óta Hunt és csapata pár évente menetrendszerűen visszatér, hogy elbánjon a biztonságunkat fenyegető rosszfiúkkal. Hasonlóan szívósnak bizonyult James Bond is, de a brit szuperügynök figurája sosem nőtt össze olyan szervesen az őt alakító színészekkel: a Mission: Impossible esetében azonban mára nem is lehet kérdés, hogy a franchise valódi szerzője a főszereplő-producer, Cruise, aki már Pierce Brosnan és Daniel Craig 007-es korszakát is simán kibekkelte. A lehetetlen küldetésekre vállalkozó Hunt sokkal inkább az ő sztárstátuszának filmes lenyomata, mint önálló karakter, akit nem is nagyon lehetne csak úgy másra osztani. Ez a szimbiózis a franchise marketingjén is világosan tetten érhető, hiszen a kampánykoreográfia kötelező eleme, hogy az öregedéssel dacoló Cruise hajmeresztő kaszkadőrmutatványain hüledezzünk, így csábítva be a streamingelésbe beletespedő közönséget a moziba.

Persze a világ, és azon belül Hollywood rengeteget változott az elmúlt évtizedekben, a Mission: Impossible-filmek azonban inkább igyekeztek valamifajta állandóságot nyújtani – például azzal, hogy a CGI-orgiák korában is makacsul ragaszkodtak a régi vágású, kézműves akciójelenetekhez. Azért a változó korszellem így is beszivárgott Hunték ódivatú kémuniverzumába. Ennek leglátványosabb jele az volt, hogy a 2023-as előző felvonásban, a félbehagyott Leszámolásban már nem egy eszelős hadúr vagy egy elszabadult terrorcsoport, hanem az öntudatra ébredt mesterséges intelligencia, az Entitás volt a legyőzendő főgonosz.

A most mozikba kerülő Mission: Impossible – A végső leszámolás ezt a szálat viszi tovább: a szinte isteni hatalomra szert tett Entitást immár a nagyhatalmak sem tudják kordában tartani, így csak az öntörvényű Ethan Hunt és maroknyi tettestársa akadályozhatja meg, hogy az emberiséget eltörölje a Föld színéről. A bárgyú fordulatokkal teletűzdelt sztorinak ugyanúgy nincs sok értelme, ahogy két évvel ezelőtt sem volt, a párbeszédek pedig még röhejesebbek lettek a nyolcadik részre, de néhány érdekes tanulság azért kirajzolódik a cselekménynek csak erős jóindulattal nevezhető zűrzavarból:

• Egy: Tom Cruise ferde szemmel néz a digitális technológiai forradalomra,
• Kettő: ezzel összhangban egyre inkább elhatalmasodik rajta a megváltó-komplexus.

Ez a trend már a Top Gun megkésett folytatásában is bőven észlelhető volt, ami azt feszegette, hogy mi vár a tökös vadászpilótákra a távolról irányítható drónok korszakában. A hadsereg automatizálását erőltető Ed Harris akkor arcába is vágta Mavericknek egy áthallásos vitában, hogy a vég elkerülhetetlen és a fajtája kihalásra van ítélve, ám ő a levegő uraként újra bizonyította a Top Gun-filozófia tételmondatát, miszerint „a pilóta számít, nem a gép”. Ilyen mélyenszántó bölcsességekből van egy füveskönyvre való az M:I – A végső leszámolásban is. A legszellemesebb talán az, amikor Hunt egy atom-tengeralattjárón verekszik az Entitás egyik agymosott hívével, és egy jól irányzott rúgás után rákiabál:

The post Tom Cruise dühös ránk, amiért annyit netezünk, de még egyszer hajlandó megmenteni minket first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu