Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter szerint 2028-ra, Orbán Viktor miniszterelnök szerint viszont már 2026–27-re elérhető Magyarországon az egymillió forintos havi átlagkereset és az ezer eurós minimálbér. A Renner Zrt.-nek mennyibe kerülne, hogy ezt kifizesse a dolgozóinak?

Nem árt figyelni a megfogalmazásra. A kormány bruttó átlagkeresetről beszél, ami jelenleg 636 700 (nettó 423 400 ezer) forint, és úgy jön ki, hogy kevesen sokkal többet keresnek ennél, sokan meg jóval kevesebbet. A valós helyzetet jobban tükrözi a medián kereset, amelynek bruttó összege 524 100 (nettó 362 900) forint. Cseles rendszer a minimálbéré is. Kétféle van belőle: a bruttó minimálbér 266 ezer 800 (nettó 177 ezer 400) forint, a garantált bérminimum pedig bruttó 326 ezer (nettó 216 ezer 800) forint. Ha öt- vagy tízéves távlatról beszélnénk, 400 forint per eurós árfolyammal, jobb gazdasági kilátásokkal, akkor nem volnának olyan messze a valóságtól a beígért összegek. Így azonban azt mondhatom, hogy még a mi 30 éve töretlenül fejlődő cégünk – amely egy speciális területen, a gumi-fém rezgéscsillapító termékekben Európa legnagyobb beszállítója – sem képes ekkora emelést ennyi idő alatt kigazdálkodni. Sőt, a jelenlegi reálbért megtartó, inflációkövető béremelés is problémát okoz.

Mi lesz a kevésbé stabil kkv-kkel?

Tömegesen tönkremennek, ha belekényszerítik őket ilyen mértékű béremelésbe.

Ez nyilván nem lehet a kormány célja választások előtt.

A gazdaságnak viszont a hasznára válna. Mintegy 900 ezer vállalkozás van Magyarországon, jelentős hányaduk a rosszul sikerült gazdasági rendszerváltás óta kényszervállalkozó. Egy ilyen kis ország nem bír el ennyi vállalkozást. Sokan csak vegetálnak, mert tudással, termelékenységgel nem tudják követni a folyamatos technológiai fejlődést. Mindössze 4800 közülük a középvállalat. Ha tisztulna a piac, akkor azok, amelyek eddig is megpróbáltak innovatív termékeket előállítani, és bekapcsolódni a nemzetközi kereskedelembe, gyorsabban tudnának fejlődni.

Logikus várakozásnak tűnt, hogy a kkv-k majd a multik egyre erősödő beszállítói lesznek. Miért nem így történt?

Mert alapvetően nem jó a nagy multiknak beszállítani. Elvárják a kiváló minőséget, a just in time szállítást, de nem érdekeltek abban, hogy a beszállító erősödjön.

Amíg gyakorlatlan egy cég, fizetnek egy termékért, mondjuk 1,20 eurót. Ha már ügyesebb, és több haszna maradna, akkor csak 1,15-öt, majd 1,10-et. Mi úgy tudtuk ezt kivédeni, hogy diverzifikáltuk a piacot: szállítunk az autóiparba, a kiskereskedelembe, elvállalunk nagyon munka- és minőségigényes kis szériákat, hogy kapjunk nagyobbakat, amiket egyébként a Távol-Keleten szoktak megrendelni.

Miért nem exportálnak többet a magyar kkv-k?

Mert keveseknek van exportképes terméke vagy tudása. Az 1990-es években nem volt meg az eltökéltségük és a rendszerszintű tudásuk, hogyan kell felépíteni egy céget, hogy hosszú távon sikeres legyen. Aki a profitból nem jachtot vett, hanem beruházott az adott időszak csúcstechnológiájába, az tudott fejlődni. Sokan azonban nemcsak a szocialista üzemtöredékeket vették át, hanem magukkal hozták a Kádár-korszak szemléletét is: a cég arra való, hogy onnan hazavigyük a dolgokat. Kevés volt a jó és sok volt a rossz példa. A közvélemény jó része egyenlőségjelet tett a vállalkozó meg az olajszőkítő, a gazdasági bűnöző közé. A becsületes vállalkozónak ugyanúgy alacsony a társadalmi megbecsültsége, mint a jó tanárnak vagy mérnöknek.

Nagy Márton is megfogalmazza: legyen innováció a kkv-knél! Miért nem volt eddig, és mitől lenne ezután? Lehet azt mondani, hogy a műkörömdivat követése is innováció?

Nem lehet. A lajstromszámos szabadalom, az igen, azokra volna szükség. De azt csak olyan ember tud csinálni, akinek egyrészt van felsőfokú elméleti végzettsége, másrészt szakmai gyakorlata, és jó is mindkettőben. Kevés ilyen ember van Magyarországon. Ösztönözték, hogy a kisvállalkozások dolgozzanak össze egyetemi tanszékekkel, akkor ott találkozhatnak a kompetenciák mindkét oldalról. Kiírtak erre pályázatokat, de nem kérték számon, hogy szabadalom, piacképes termék legyen a végeredmény. Így többnyire az lett, hogy mindkét fél arra költötte a pályázati pénzt, ami éppen hiányzott neki: az egyetem működési költségre, a vállalkozó meg valami gépre. Itt is megjelent a rövid távú haszonszerzés, mint legfőbb cél: ha leesik valami pénz, azt gyorsan el kell osztani. Hozzáteszem: a legújabb GINOP Plusz pályázatokban már követelmény a konkrét eredmény.

Ha másfél évvel a 2026-os választások előtt a versenyképességet kezdi támogatni a kormány, és nem azt, hogy mindenki túléljen és elvegetáljon még egy darabig, abból hogyan lesz elég szavazat a Fidesznek?

Én nem tudok a politikusok fejével gondolkodni. A Renner Zrt. egy családi vállalkozás, ahol harminc évvel ezelőtt meghatároztuk a stratégiánkat. Ehhez fejlesztettük a szervezetünket, ehhez képeztük magunkat, a gyerekeinket, a dolgozóinkat. Nem négy- vagy ötéves ciklusban gondolkodunk, mint a politika. Évről évre felülvizsgáljuk a helyzetet, a világpiaci változásoknak megfelelően módosítunk a stratégián – de alapvetően a szerint haladunk.

A magyar kormánynak viszont nincs követhető iparstratégiája, nem tudja hosszú távra orientálni a vállalkozói társadalmat. A kicsik nem látják a perspektívát, mihez lehetne hosszú távon alkalmazkodniuk, hogy növekedjenek.

Az állam jó működéséhez nélkülözhetetlen, hogy legyenek hazai tulajdonban lévő, a megtermelt profitot Magyarországon újra befektető, sok embert foglalkoztató vállalkozások. Készült egy kkv-stratégia a 2019–2030 közti időszakra, de arról az elmúlt öt évben nem is hallottunk semmit.

Most viszont kineveztek egy kkv-ügyi államtitkárt, leporolják a kkv-stratégiát, lesz vonatkozó gazdaságélénkítési terv állami tőkeemeléssel, vissza nem térítendő támogatással, olcsó hitellel…

A magyar állam az elmúlt évtizedben egyértelműen a multinacionális cégekre, autógyárakra és az ő kiszolgálóikra alapozta az iparpolitikáját. Kiderült azonban, hogy az a terv, amellyel Európa meg akarta oldani a világgazdaság zöld átállásának problémáját, kudarcba fulladt. Elképesztő mértékben visszaesett a kereslet, a nagy cégek leépítenek Magyarországon is, sőt, bezárják egyes európai gyáraikat.

Globálisan azonban a termelés nem visszaesik, hanem átrendeződik. Amit nem gyártanak le Németországban, legyártják Kínában. Ugyanakkor az autóipar jövője is elbizonytalanodott. Ma nem tudunk három fontos dolgot: hogy 10 év múlva az autóinkat mi fogja hajtani, ki fogja vezetni, és mire fogjuk használni.

Akkor mi haszna lehet akármilyen stratégiának? Nem elég annyi, hogy a miniszterelnök „nem azt látja, ami van, hanem azt, ami lesz”?

Nem hiszek a látnokokban, meg a különleges képességű potentátokban. A mi cégünkben három nemzedék dolgozik. Egyszer a nagyapámtól megkérdezték, mi a sikerünk titka. Azt felelte, első az alázat, a szakma végtelen tisztelete, ismerete. A második a kitartó munka. A harmadikat pedig csak a fiaimnak árulom el. A hosszú távú szakmai gondolkodás mellett nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a vállalkozó ne élje föl a hasznot, hanem forgassa vissza a termelésbe. A gondolkodásunk alapja, hogy több lábon álljon a cég. Van egy termékkörünk, amely sokféle terméket tartalmaz. Mindent magunk gyártunk, csak alapanyagot vásárolunk – úgy is, hogy néha évekig benne áll a pénzünk. Fillérekért vehettünk volna Kínából a gumiáruhoz szükséges fémfegyverzeteket, szerencsére az apámra hallgattunk, és vásároltunk inkább néhány gyártó gépet. Aztán, mikor a járvány idején szétszakadtak az ellátási láncok, jó ideig senki másnak nem volt olyan csavarja, csak nekünk. Egyszer eldöntöttük, hogy mit akarunk, és abban igyekszünk a legjobbak lenni. Ez lehetne az útja egy magyar iparpolitikának is, ha nem akarunk évtizedekre beleragadni a közepes fejlettség csapdájába.

Ezt hogy érti?

Van egy alapvető kérdés: mit tudunk mi, Magyarország nyújtani egy befektetőnek? Ha ez a befektető elmegy egy távolkeleti országba, ott azt mondják: kimeríthetetlen mennyiségű olcsó munkaerőnk van. Ha elmegy valamelyik posztszovjet országba, azzal fogadják: kimeríthetetlen mennyiségű energiakészletünk, nyersanyagunk van. És ha eljön Magyarországra, mi mit mondunk neki?

Ön mit mondana?

Jelen pillanatban semmit. De valami kell! Tekintsünk például Szerbiára: két évvel ezelőtt ők sem tudtak semmit mondani. De aztán bebizonyosodott, hogy olyan mennyiségű stratégiai lítiumkészleten ülnek, amely évtizedekre fedezi az európai lítiumfelhasználás 90 százalékát. Igaz, hogy jelenleg mérhetetlen társadalmi feszültség van náluk a lítiumbányászat körül, és nem érdem, hanem szerencse, hogy nekik ez csak úgy lett, de, ha jól sáfárkodnak vele, európai szinten naggyá teheti Szerbiát.

Mi következik ebből? Mi meg találjunk egy aranybányát?

A miniszterelnök úr mondta, amikor kérdezték, hogy mire föl építik azt a sok stadiont: ha van tó, akkor lesz benne béka is. Voltaképpen mindegy, hogy mit találunk ki, lehet az a nemzeti termék egy mezőgazdasági robot, egy hidrogénhajtású traktor, egy speciális aknakereső, bármi – csak egyezzünk meg róla, és fogjunk össze érte. Tudjunk hozzárendelni fejlesztési pénzeket, tanulmányutat, tapasztalatcserét a világ legjobbjaival az adott területen. Csakhogy nincs olyan szervezet, nincs olyan mérnök szaktekintélyekből álló döntéshozó grémium, amely ezt irányítaná. Olyan, amelyik nem politikai, hanem szakmai alapon vezényelné a magyar ipar fejlesztését.

Ha nincs lítiumbánya, akkor talán mégis az oktatást és az egészségügyet kellene előtérbe állítani.

Az iparstratégia ugyanabban a helyzetben van, mint az oktatás meg az egészségügy: nemhogy nincsenek kormányzatokon átívelő, hosszú távú, szakmai és politikai konszenzussal kialakított célok, de nincs önálló minisztériuma sem, egyik tárcától a másikhoz csapják az irányítást, nem szakmai alapon döntenek, nincs az ágazatnak ereje.

Hatalomváltás esetén nálunk rendre fölszedik az addigi szakpolitikák sínjeit is, és elkezdik lerakni valami új irányba.

Akkor tudnánk hatalomváltásról beszélni, ha lenne egy kormányzóképes elit.

Úgy érti, hogy a Tisza Párt nem az?

Nemcsak a Tisza Párt nem az. Föl kell tennünk azt a kérdést, hogy a társadalomszerkezet, a gazdaságszerkezet, a társadalmi ellátórendszerek, sőt, a nyilvános közbeszéd olyan állapotban vannak-e 2024-ben, amilyet szeretnénk. És ha a válasz az, hogy nem, akkor azt is megkérdezném, hogy ez az elit kormányzóképes-e csak azért, mert 14 éve teljhatalommal kormányoznak.

Mondhatják erre, hogy ezek részletkérdések, mikor ők a blokkosodással, a konnektivitással meg a világrendszer-változással vannak elfoglalva.

Ha az Európai Uniót meg a NATO-t nevezzük blokknak, akkor abban mi benne vagyunk. Egy határig lehetséges gazdasági semlegesség, ami annyit jelent, hogyha meg tudsz egyezni az árban, hozod a minőséget, akkor tudsz kereskedni akárkivel. De a magyar kormány nem marad meg a gazdasági semlegességnél, hanem a folyamatos politikai állásfoglalásai és cselekedetei a saját blokkja ellen irányulnak. Gazdaságilag lehetnénk valamennyire semlegesek, de politikailag csak akkor, ha mindenből kilépünk. Közben meg, akármekkora hullámvölgyben is van az európai gazdaság, mégiscsak oda kötődünk. Nekünk, magyar vállalkozóknak konkrét károkat okoz, ahogyan a kormányunk viselkedik az Európai Unióban. Az csak rosszul esik, hogy korábban Németországban, ha meghallották, hogy magyar vagyok, az aranycsapat összeállítását sorolták, most meg hátat fordítanak. De az már hátrányba hoz, hogy nem bíznak bennünk, és nem jutunk időben hozzá a versenyképességünkhöz szükséges információkhoz. Például, hogy mik az iparfejlesztési megatrendek, vagy milyen újdonságok vannak a mesterséges intelligenciával. Amit csak akkor tudunk meg, amikor az publikussá válik, abban már le vagyunk maradva.

Nem tudni, meddig tart és mennyi kárt okoz még a háború.

Mindenki vágyik a békére, és előbb-utóbb vége lesz a háborúnak. Fel kellene készülni arra, hogy a béke, vagy akár csak a konfliktus befagyása elképesztő gazdasági vákuumot nyit meg az újjáépítés érdekében. Lengyelország, Németország, egész Európa készül, hogy Ukrajnában technológiát, építőipari szolgáltatást, aknamentesítést, humanitárius szolgáltatást adjon el. Magyar cégek is mennének – de ilyen politikai kapcsolatok mellett mennyi esélyük lehet?

Miben lehet egyáltalán reménykedni?

Én abban reménykedem, hogy lehetséges egy szakértői kormányzás, amely úriemberes stílusú közbeszéden és összefogási szándékon alapul.

A szikár gazdasági és politikai diagnózisa után megmosolyogtat ez a naivitás. Mire alapozza?

A társadalom kikényszerítheti, akár a mostani kormányból, akár egy következőből, egymásból, önmagából az összefogást. A magam területén ilyen például a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, ahol október 30-án lesz tisztújítás. Erős, támogató kamarát szeretnénk a jövőben.

Eddig nem ilyen volt?

Kicsit szervilis módon kiszolgálja a politikát ahelyett, hogy a deklarált feladatát végezné, vagyis összefogja a 23 területi kamarából érkező információkat, kéréseket, és továbbítja azt az illetékes minisztériumok felé.

Ne a kormány akaratát közvetítse a gazdasági szféra felé, hanem fordítva! Meg kell állni, szembe nézni a valóságos helyzettel, kimondani az igazságokat.

Nekünk, magyar gazdasági szereplőknek a német vagy az osztrák modell a minta, ahol a kamarának vétójoga van a mindenkori gazdasági miniszter döntéseivel szemben. A kamara például védjen meg attól, hogy a multiknak kimagasló támogatást és bürokráciamentességet ad a kormány, és könnyedén elszívják előlünk a munkaerőt.

Gondolja, hogy Parragh László egy új ciklusban képes lenne arra – vagy egyáltalán akarná-e –, hogy a kormány transzmissziós szíjából valódi érdekképviseletté tegye a kamarát? Vagy Nagy Elek, a kihívója? Lehet attól várni változást, ha az egyik NER-oligarchát leváltják egy másikra?

Mindegy, hogy ki hozza meg a szükséges változást.

Tényleg hisz abban, hogy akár csak a kamarában össze tudnak fogni a gazdaság szereplői, és képesek változást elérni?

Negyvenhat éves vagyok, húsz éve vezetem ezt a családi vállalkozást. Nem sikertelenül, de jobb környezetben jobban menne. Harmincnégy éve volt a rendszerváltozás, és ez túl hosszú idő ahhoz, hogy így sodródjon a magyar gazdaság. Úgy érzékelem, sok gazdasági szereplő is így gondolkodik. A közbeszéd minősíthetetlen stílusa, a Fidesz változatlan, stagnáló magja, a társadalom mozgása, a Magyar Péter-jelenség is azt az érzést erősíti: egyre több embernek van elege abból, hogy lefelé megyünk. Nem mehetünk már ennél lejjebb.

The post „Tömegesen mennének tönkre a magyar kkv-k, ha belekényszerítik őket egy ilyen mértékű béremelésbe” first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu