Egy ideig szőrös, meg némán zokog

Tegnap rábukkantam olyan honlapokra, melyek hetekre lebontva részletesen leírják, mi történik a feleségem hasában az egyik legközelebbi hozzátartozómmal. Sejtettem, hogy a Magzatvíz Univerzum számos izgalmas meglepetést rejt, de nem voltam felkészülve olyan információkra, mint például hogy a 10. hétre már eltűnik az úszóhártya.

Hogy micsoda? Az én gyerekemen? Úszóhártya? Na ne már!

A 7. hét is sokkolt:

„A magzat körülbelül 1,3 cm hosszú, méretre akkora, mint egy áfonya. Kezek és lábfejek jelennek meg a fejlődő karok és lábak végén.”

Kezek és lábak? Egy áfonyán? Ó, én kicsi kezes-lábas áfonyám! Már most imádlak, te kis hadonászó epertank! Azt a málnás-szedres mindenedet! Kitartás, pöttömmanó! Egyelőre még egy C kategóriás joghurtreklám-szereplő vagy, de én hiszek benned, ne szomorkodj, drága, fogsz te még kifejlődni, jobban kinézni, meg ennél sokkal emberibb külsőt felölteni, kicsi epertankocskám!

Ne feledjük, az 5. hétre még azt írták: „A méhed mélyén az embrió hihetetlen sebességgel növekszik. Itt még nagyjából akkora, mint egy szezámmag.”

Hihetetlen sebességgel? És a gyermekem akkora, mint egy szezámmag? Távol álljon tőlem, hogy bármit is siettessek, de ha már ilyen hihetetlen sebességgel növekszik, én azért többet várnék egy szezámmagnál.

Ez nyilvánvalóan az én lelki szegénységemből és penetráns jellemhibáimból adódó elégedetlenség, mégiscsak az ötödik hét, de sokkal szívesebben vinnék ki a tenyeremben sétálni egy tökmagot vagy egy szotyoládét héjastól.

Nekem ez a szezámmag túl kevés. Valószínűleg megértőbb és diplomatikusabb lennék, ha a hozzáértők nem használnák a „hihetetlen sebességgel” kifejezést.

Viszont a jó hír, hogy ezeket a bennfentes infókat a 7. hétben és nem két héttel korábban csíptem el, így a szezámmaghoz képest kifejezetten üdítő számomra egy áfonyácska karokkal és lábakkal.

A 12. hétben a magzat már képes grimaszolni és a homlokát ráncolni. Nem akarok túlságosan elfogultnak tűnni, de szerintem ez igen kiváló teljesítmény egy áfonyától.

A baba ilyenkor már időnként kortyol a magzatvizéből, de hiába vagyok én az apja, nem tudok rászólni, mert nem látom, amikor csinálja.

Apuci szeme fényének lesz egy olyan hete is, amikor beszőrösödik. Igen, ezen én is meglepődtem. Bolyhos lesz. De mindannyiunk örömére ezt hamar kinövi, hogy visszatérjen a normálembriós kerékvágásba, szerencsére pont nem akkor voltunk ultrahangon, amikor a fiam úgy nézett ki, mint egy megpenészedett eper. Karokkal, lábakkal. Ne érts félre, bolyhosan is imádom, főleg amikor azt olvasom, hogy van olyan, hogy a „magzatvízben üldögél és némán zokog”.

Borzasztóan megvisel, mikor eszembe jut ez a kép, összefacsarodik a szívem. Ébresszetek fel, amikor ennek vége! Ezt sajnos nem lehet. Na jó, akkor szóljatok majd, ha beindult a magzatvíz, és mehetünk szülni. Üldögél a magzatvízben, és némán zokog. Miért? Szegénykém. Ezt meg kell emésztenem. De természetesen nem engem kell sajnálni, kifejlett példányként könnyű sopánkodni olyasmin, ami teljesen kiesik. A gyerek kisgyümölcsös korszaka olyan lesz, mint a szalagavatóm: egy másodpercére sem emlékszem. „Szezámmagként lebegtél meg kiseperként kalimpáltál.” Megvonja a vállát, hogy persze. Apa meg a díszteremben egy hangfallal lassúzott, és a Be my lovernél a nyakába vette az igazgatóhelyettes asszonyt. Felnövéstörténetünknek akadnak kevésbé dicsőséges epizódjai is, nincs ebben semmi szégyellnivaló.

*

Itt az ideje, hogy közhasznú legyek

Ha apaként szeretnél ott lenni a szülésnél, legyen nálad rengeteg apró. A kék apukaköpeny nélkül nem mehetsz be, az apukaköpeny-automata pedig nem fogja csak úgy, 1650 forint nélkül kiadni a köpenyt, csak azért, mert rugdosod, amiért nem fogad el kártyát. A büfés sem fog örülni neked, ne feledd, aznap nem te vagy az egyetlen apuka, akit harminchárom darab ötvenforintos érme választ el élete legintenzívebb élményétől. Szorítsd össze a fogadat, legyél udvarias a büféssel! Nyelj nagyokat! Ne feledd, a zsebében vagy. Van nála apró, ne aggódj. Teljesen mindegy, hogyan adja oda, ne sértődj meg, itt nincs B terv, azt az apukaköpenyes automatát nem lehet betörni, sokan próbáltuk már.

Már látom a fejét! Hajas baba

És most, amikor igazán szükségem lenne rá, egy közhely sem jut eszembe, de hát ilyen az élet.

Kezemben fogom a három és fél kilós fiamat

Túl sok a teendő. Le kellene fényképezni a kis lila mázgás újszülöttemet, aki iszonyatos hangerővel ordít, fel kellene hívnom az anyósomat, hogy nagymama lett, el kell vágnom a köldökzsinórt, amit teljesen másmilyen anyagúnak képzeltem. Nincs időm azon töprengeni, hogy miként tudtam megállapítani egy köldökzsinórról, hogy milyen anyagból készült, amikor hozzá sem értem, csak azzal a furcsa alakú ollóval, de közben bebugyolálják a kis Pöttömömet, aki ettől megnyugszik és békésen elalszik. Bőre már nem lila, azok a fehér trutyik is eltűntek, a színe már emberszín, ráteszik a mérlegre, a mérleg alatt megtalálom a fényképezőgépet, lefotózom a fiam, fel kellene hívni a mamát, hogy most már mama. A telefonomat az amorf olló mellett találom meg, nem is tudtam, hogy a méhlepényt is meg kell szülni, amúgy meg minek hoztam fényképezőgépet, amikor a telefonnal is lehet fényképezni. Mama helyett a papát hívom (két perce lett nagyszülő), hallja az első gügyögéseket, mennem kell, el kell vágnom a köldökzsinórt, pedig azt már egyszer elvágtam, lehet, hogy ők is ikrek?

Nem, rosszul hallom, nem azt mondták, hogy „Apuka, vágja el a köldökzsinórt!”, hanem azt, hogy: „Apuka, fogja meg az újszülöttet!”, könnyű az ilyesmit félrehallani.

Rálépek valami puhára. Remélem, nem a méhlepény, pedig nagyon annak tűnik. Fordulok, összeütközöm egy asszisztenssel. Kiejt a kezéből valamit. Leesik, széttörik, nézem az arcát, mennyire dühös, rápillantok a végtelenül megkönnyebbült feleségemre, hogy fedezi-e a biztosításunk azt, amit az imént szétbarmoltam, de már ott van a kezemben a Picurki, az Oscar-díj és az Arany Pálma egyben, ott fogom a lényeget, nem is kell beszédet mondanom. Egy másodpercre kinyitja a kis szemét, érzem, ahogy a vesémbe lát, zsebemből kiesnek az aprók, ahogy leguggolok ezzel a kis jó szagú élet értelmével. Potyognak a szülőszoba padlójára az ötvenesek, százasok, kétszázasok, jó sok van belőlük, a büfében váltottam őket a köpenyautomatához, a büfés örült nekem, én még ennyi mormolós bazmeget sosem hallottam egy levegővel számolás közben, meg is hívtam a tejfakasztómra, jaj, gyerekek, szagolgatom ezt a kis finomságot, aztán visszaadom anyának. Utána kimegyek a folyosóra, végigölelgetem és puszilgatom a takarítónőket, azt követően pedig felhívom a mamát.

Illetve felhívnám. Nem tudom sajnos értesíteni a jó hírről, mert lemerültem. Nem, nem áramtalanítottam az épületet, az majd később jön. Egyelőre a szülésznő klumpájában – véletlenül húztam fel – elbattyogok a büféshez töltőért, csak odaadja. (Láttam, hogy hozott, ott van a mikró fölött bedugva.)

A kezem még mindig köldökzsinóros, kenegetem vele az arcom, és fütyörészek. Én és a fiam, ketten a világ ellen. Sétálok a folyosón. Ugrándozom.

A kék köpenyemben bukfencezem, és nem szól rám senki.

Tóth Edu: Nem nyerhetsz mindig, kölyök – Gyermeknevelésem története

Helikon, 2025

The post Tóth Edu a szülésnél rálépett valami puhára, és csak remélte, hogy az nem méhlepény first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu