A magyarok nagy része úgy érzi, az ötvenes éveire már fogyatkozóban a fizikai és szellemi ereje, nem akar és nem mer új ötleteket megvalósítani, hobbit, pályát, életmódot váltani, és egyre kevesebben terveznek hosszú távra. Ahogy mondani szokták: „ez már a B-oldal”. Miután pedig elérték a nyugdíjkorhatárt, végképp úgy érzik, hogy „kifelé mennek” az életből, kevesen tervezik, hogy még évtizedekig aktívak maradnak. Rengeteg embert érint ez: Magyarországon az 50 felettiek aránya meghaladja a 40 százalékot, 2030-ra pedig a szakértők szerint minden harmadik munkavállaló legalább 55 éves lesz.

Eközben a többségüknek nincs arra mintája, hogy hogyan maradjon aktív és életigenlő középkorúként és nyugdíjasként, ahogy arra sincs, hogy hogyan gondolkodjanak pozitívan az idő múlásáról. Egy friss kutatás szerint a magyarok kétharmada úgy gondolja, hogy az egészségügyi problémák az idősödés óhatatlan velejárói, és 60%-uk vallja, hogy a folyamat rendszeres fájdalommal is jár. Az 50 feletti magyarok 27 százaléka találkozott már azzal, hogy környezete túl idősnek tartotta őket bizonyos tevékenységekhez, és 56 százalékuk (!) gondol így saját magára. Ezt úgy hívják, self ageism; 1,4 millió magyart érint, és még saját szavunk sincs arra, amikor az ember saját maga felett ítélkezik a kora miatt.

A reprezentatív felmérést a Medián készítette 2024 decemberében a Hekate Tudatos Öregedés Alapítvány (HCAF) és a Haleon egészségügyi vállalat felkérésére. A cég úgy döntött, nem csak a számokat osztja meg, hanem pozitív példákat is mutat: felkérte Neményi Márton fotóriportert, hogy keressen olyan magyarokat, akik lassan elérik, vagy már el is érték a nyugdíjkorhatárt, és még mindig aktívak, akár a korábbi hivatásukban, akár úgy, hogy új elfoglaltságot – hobbit, munkát, sportot – találtak. Közülük választottunk ki hetet, akik elmondják, hogy az életnek messze nincs vége, sőt, ha akarod, még csak most kezdődik.

Klára (69 éves, kurátor, tanár)

Ki kell alakítani az új stílust, gondolkodásmódot, ahogy egy-egy új életszakaszba kerül az ember. Egészen más fiatalon, amikor úgy érzed – némileg joggal –, hogy körülötted forog a világ, sőt, te forgatod. Munkád van, megbízásaid, befolyásod, szabad vagy, egzisztenciát építesz, a döntéseid hatással vannak másokra, pláne, ha gyereked is van, akkor végképp te irányítasz, omnipotens vagy. Aztán ahogy halad az idő, ez megváltozik.

Nem mintha sokat terveznék. Amikor beteg voltam, és nem volt egyértelmű, hogy happy end lesz a történet vége, gondolkodtam, hogyan szervezzem meg az életem – és rájöttem, hogy nem kell megszervezni, egyszerűen csinálni kell. Van naptáram, persze, be is írogatom a programokat, de valójában legfeljebb a holnapra gondolok. Ha reggel felébredek – egyszerűen örülök, hogy felébredtem. Egy-egy napot viszont nagyon ki tudok nyújtani, sok minden belefér.

Abban nőttem fel, hogy ha az ember egyszer nyugdíjba megy, pár év és búcsúzhatunk is tőle, hiszen nincs már értelme annak, hogy éljen. Sosem tudtam elfogadni, hogy ez rendben van. Most azonban vannak idősebb barátaim, akiket ez nem fenyeget: aktívak, mozognak, terveik vannak. Nincs mese, kell a cél, a szerep, és készülni is kell erre: aki elmúlt negyven, és nem edz rendszeresen, annak üzenem, hogy kezdjen el. Nem természetes, hogy az ember nyolcvanévesen nem tud felállni a székből.

László (63 éves, történelemtarnár)

Tudja, mikor vettem észre, hogy öregszem? A BKV-ellenőrök között. Mindig azt gondoltam, hogy a fellépésen múlik, elkérik-e a bérletem, ha öltönyben látnak, tovább engednek, ha túracuccban, kérik. Aztán egyszer csak elkezdték nem elkérni, sőt, egy ponton úgy köszöntek, hogy „jó egészséget!” – azért ez egy kicsit fájt. Azóta tudatosan nem mutatom meg magamtól. Bár tizenévesen sokat lógtam, most az a titkom, hogy mindig érvényes a bérletem.

Fejben a mai napig sok szempontból olyan vagyok, mint húszévesen. A tükör persze nem hazudik: az életem nagy részében fiatalabbnak tűntem a koromnál, egy ponton azonban utolért a korom. Most már egy másik arc néz vissza rám. De nem pánikolok, hogy „úristen, öregszem”, inkább sztoikus nyugalommal viselem, és nevetek, amikor azon kapom magam, hogy fél tízkor megyek tentikélni. Együtt lehet élni az öregedéssel keserűség nélkül is. Az apám is mindig azt mondta, hogy minden helyzetben meg kell találni a jót; nekem ez eddig, azt hiszem, sikerült.

Ida (72 éves, képzőművész)

Mindenki sokáig élt a családban, esélyes, hogy nekem is megadatik a hosszú élet, részben ezért, részben tán azért, mert erős belső késztetés hajt: szenvedélyesen érdekel a művészet. Talán sikerül egy életművet is összehoznom… Idősebben jobban oda kell figyelni az egészségre: nem tehetem meg, hogy rendszeresen fél kettőkor fekszem le aludni, nem ehetek össze-vissza. Márpedig ez meg-megtörtént korábban, ha belefeledkeztem az alkotásba. Olyankor sokszor mozgat a kíváncsiság, hogy mi lesz a vége. Amikor elkezdek varrni, gyakran nem tudom, bár előre megtervezem, milyen folyamat bontja ki a végeredményt

Rájöttem, mi a titka azoknak, akik fiatalabbnak tűnnek a koruknál: szenvedélyesen érdekli őket, amit csinálnak. Nem tudok tanácsot adni az időseknek, hogy hogyan legyenek jól, de azt tudom: a kíváncsiság és a szenvedély fiatalon tartja az embert. És még úgy leszel jól, ha szert teszel önismeretre, ha képes vagy önreflexióra. Ezt nekem is meg kellett tanulnom. Kétéves kora óta egyedül neveltem a lányomat, nem tehettem meg, hogy összeomlok, ösztönösen mindig a megoldást kerestem. Sértettnek lenni, másokat okolni: ezzel borítékolt a boldogtalanság. Jó, ha ezt el tudjuk kerülni.

Nóra (64 éves, az Igazgyöngy Alapítvány vezetője)

Nem érzem magam 65-nek. Ötven után valahogy megállt ez, mintha belül nem öregedtem volna tovább. Persze vannak fizikai tünetek, és bizonyos szempontból amortizál is ez a munka, mégsem érzem. Nem élem meg hatalmas lezárásként a nyugdíjt, ahogy azt sem érzem, hogy mennyi idő van mögöttünk. A család persze számít: unokáim vannak, az élet is terel afelé, hogy más feladataim is legyenek.

Az ember tudatosan védi a lelkét, ha ez a hivatása, mint nekem. Nagyon fontos a családi háttér, és nekem a rajzolás is segít, hogy a lelkem, amennyire lehet, rendben legyen. A csapatban pedig tudatosan építettük, hogy a legapróbb sikereknek is tudjuk örülni. Kapaszkodunk beléjük, nem hagyjuk, hogy lehúzzanak a problémák és azok a helyzetek, amelyekkel a társadalmi leszakadásban naponta találkozunk. Volt idő, amikor nem volt könnyű ez, amikor úgy tűnt, nehéz lesz a túlélés. Az viszont egy percre sem jutott eszembe, hogy fel kellene adnom. Mindig volt, ami túllendített a mélypontokon.

Tudom, hogy ezután sem fogom feladni. Egy polgármester mondta egyszer, rólam, hogy „azért ilyen, mert művész… azok ilyenek, nekimennek mindig, mindennek”. Azt hiszem, valóban megvan ez a művészi attitűdben: mindig keresünk valamit, egy problémát, egy kihívást, amivel meg kell küzdeni. A leszakadó csoportok problémáival is pont úgy érzek, ahogy a rajzaimmal: addig küzdök, amíg olyan nem lesz, mint szeretném. Nincs feladás: önreflexió, kitartás, önazonosság van, ebben a világban ezeken múlik a túlélés.

Bea (59 éves, karate- és matektanár)

Érzésre? Huszonhat. Nem mintha foglalkoztatna: nem hiszem, hogy a földi években mért kor bármit is meghatározna. Ami a lelkedben van, az számít. A test közben változik, persze, érzem is itt-ott, de a lényeg, hogy a mozgást nem szabad abbahagyni. Aki pedig nem mozog, az kezdjen el, bármit, akár táncolni is, annál jobban nem tud karban tartani semmi, mint amikor megismerkedsz a ritmussal, a mosolygással… Tánc közben nem tudsz nem mosolyogni, meglátod. A karatét azért ajánlom a szülőknek is, mert annyira idegen mozgás ez a mi kultúránktól, hogy egyszerűen nincs idejük gondolkodni. Figyelniük kell a testükre, a végtagjaikra, éppen ezért eltűnik a külvilág, az, hogy a gyerek rossz jegyet hozott, az, hogy összevesztek otthon a férjükkel, feleségükkel.

A gyerekeket pedig pláne tisztelem, akik eljönnek karatézni a szabadidejükben, ráadásul a matektanárukhoz. Ez talán azt is jelzi, hogy matektanárként sem vagyok olyan szörnyű. Köztük nem tehetem meg, hogy hagyom beszűkülni a világomat: hiába leszek hatvan, muszáj képben lennem, hogy mik érdeklik őket. Sosem húzom a szám, hogy „már megint telefonoznak”. Nagyon sokuknak nincs is más alternatívája a szabadidejében. A mozgás márpedig segít, hogy ne szűküljek be: rugalmasan tartja a testet. Ha ez elvész, az elme és a lélek rugalmassága is megszűnik.

Most lesz a karatés életem negyvenedik évfordulója és a hatvanadik születésnapom. Dupla buli lesz, összesen megvan a száz év. Amikor kiderül a korom, általában személyi igazolványt kérnek, „az nem létezik”, mondják; korábban zavarban voltam ettől, most, az utóbbi években kezdtem csak élvezni. Miért ne élvezném? Megdolgoztam érte.

Előd (82 éves, evezős)

Hatvan lehettem, amikor összefutottam egy volt osztálytársammal, azt mondja nekem, „nincs kedved túrázni?”. Elindultunk a somogyi dombokba, a Mecskbe, minden héten mentünk, egy idő után úgy voltam vele, hogy csak-csak el kéne jutni magasabb helyekre is. Elkezdtünk készülni a Triglavra, minden héten összerohangásztuk a hat-nyolcszáz métert, végül felmásztunk a szlovénok szent hegyére. Tizenöt évig ment ez így, Ausztria, Szlovénia, Erdély… Végül a barátomnak kétoldali lágyéksérve lett, ugrott egy nagyobb túra. Pár nappal később sétáltam a parton, megláttam Kokszit, annak idején a nyolcas kormánya volt, kérdezte, beülök-e, hirtelen nem is tudtam mit mondani. Pár napig főttem a saját levemben, végül visszamentem: „ha befogadtok, beülök”. Kérdezték, mikor ültem utoljára hajóban, mondtam, hogy negyvenkilenc éve.

Beneveztünk a veterán bajnokságba Sukorón, borzalmasat mentünk, szét is esett a banda. Mindenesetre ott derült ki, hogy 75 vagyok a 45-50 évesek között, de az edző, amikor látta, hogy megtolom – bocsánat, ez dicsekvés lesz –, azt mondta, az nem létezik. „Nekem erről papírom van”, mondtam. A végén aztán láttam, hogy viszik le a szkiffeket, gondoltam, egyszer beülök, ha nem lesz ott senki. Be is ültem, billegett, „ki az az őrült, aki ezt kitalálta?”, mondtam magamnak. Ez nagyjából tíz percig tartott. Aztán visszajött minden.

Azóta is evezek rendszeresen, egyedül. Csodálatos sport, a világ legszebbje: a levegőn vagy, siklasz a vízen, nyugodt a környezet, nem löknek fel, nem taposnak el, nem a bíró dönt, csak az számít, mikor érsz be a célba. Megszűnik minden, csak a víz van, a környezet és a mozgás. A vadak néha kijönnek a Vén-Duna partjára inni, csicseregnek a madarak, egyébként teljes a csend, csak két csobbanást hallasz: az egyik a vízfogás, a másik a szabadítás. Kicsit olyan, mint a madár repte. Ha jó a technikád, nincs más zaj.

Babi (57 éves, sárkányhajó-versenyző)

Imádom az érzést, amikor húszan ülünk a hajóban, egyszerre húzzuk az evezőt, minden mozdulatunk tudatos, mint egy droid, mindenki teszi a dolgát, de együtt így válik tökéletessé a futam. Például Szegeden az Európa Bajnokságon amikor a „negyven pluszos” lányhajóval 2000 méteren ezüstérmesek lettünk, együtt haltunk meg a végén. Libabőrérzés most is, amikor visszagondolok, együtt sírtunk a csapat többi tagjával, akik nem is ültek a hajóban.

A hétköznapokban viszont az edzések adnak erőt. Nincs is annál szebb élmény, mint amikor edzés után fáradtan megyek haza a rakparton, nézem a kivilágított Parlamentet, gyönyörű az egész, örülök, hogy ott vagyok. Feldobva megyek haza, nagyon jól alszom.

A mai fejemmel már másképpen kezdeném el ezt a sportot, sajnos én rögtön száz százalékos erőbedobással ugrottam neki 48 évesen, mindennemű sportos múlt nélkül. Azt gondoltam, ha a többiek képesek rá, én is az vagyok. Pedig fokozatosan kellene, figyelnék a testemre, több nyújtás is szükséges és leállnék, ha érzem, hogy már túl sok. Most jógára és masszőrhöz járok, ez segít szinten tartani a hátamat és a vállamat.

A férjem és a fiam mindenben támogatnak már 10 éve. A versenyek sokszor több napos távollétet hoznak, de ők mindig megoldanak mindent. Tudják, hogy kell a lelkemnek a mozgás és büszkék az eredményeimre. Szeretem őket. Szerencsésnek mondhatom magam: egészséges vagyok. Még szép, hogy ezt kihasználom! Azt mondják, nekem már a B-oldal fut. Ezt nem tagadom, de a B-oldalon is vannak slágerek. Csak meg kell találni őket.

The post „Tudom, hogy ezután sem fogom feladni” – magyarok, akik megmutatják, hogy maradj aktív a nyugdíjon túl is first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu