Reggeli készülődés közben mindig szól a rádió, a kávé mellett segít felébredni, elindítani a soron következő munkanapot. Odakint, bár hűvös a levegő, hétágra süt a nap, és ami még örömtelibb, már kora reggel világos van. Vagyis itt a tavasz. És hogy mindjárt megerősítést is kapjak, a hírekből az is a tudomásomra jut, hogy a tavaszi nap-éjegyenlőség napján, vagyis aznap reggel 10 óra 1 perckor megkezdődik a csillagászati tavasz.
Szerencsére akadnak izgalmasabb tudnivalók is az aktuális évszakkal kapcsolatban, például az, hogy a népi hagyomány szerint a tavasz első napja Nursiai Szent Benedek ünnepe. Nursiai Szent Benedek arról ismert, hogy három éven át egy sziklabarlangban böjtölt. Nevét a Szent Benedek Rend őrzi, melyet ma elterjedtebb nevén Bencés rendként ismerünk. Sőt: Szent Benedeket 1964-ben a pápa Európa védőszentjévé nyilvánította. Nem mellesleg a népi hagyomány Benedeket Sándorral és Józseffel együtt emlegeti, akik, mint tudjuk, zsákban hozzák (cipelik) a tavasz melegét a Földre, de úgy szól a fáma, hogy útközben megállnak egy kocsmában, ahonnét Mátyás, a jégtörő zavarja ki őket, ekkor egymásba botlanak, a zsák kiszakad és egycsapásra meleg támad.
És ha már tavasz: József Attila 1924 tavaszán írta a Tavasz van! Gyönyörű! című verset, ami ilyentájt rendre eszembe jut, merthogy valaki, akit nagyon szerettem, és persze ma is nagy szeretettel gondolok rá, sok évtizede elszavalta nekem ezt a verset, de kicsit átformálva. Úgy kezdte: Tavasz van! Gyönyörűm!
Egyetemen volt egy kedves csoporttársnőm, igencsak romantikus természetű, szeretnivaló darab. Egy ilyen koratavaszi napsütéses délelőtt megállt az Élettani Intézet egyik ablakánál, és belesóhajtotta a levegőbe, hogy:
Rémes! Már két órája tavasz van, és én még mindig nem vagyok szerelmes.
Na, szóval tavasz van, ami nyomot hagy a rendelőben meg az otthoni beteglátogatásokon is – valahogy oszlik a téli szürkeség, színesedik a lelkünk, én meg, tán mert tavasszal születtem, ilyenkor mindig úgy érzem, hogy most, igen, most fordul jóra minden.
S ha minden nem is fordul jóra, azért mintha sűrűsödne a jóság.
Nézzük például azt, hogy a napokban előkerült egy volt betegem, érettségiző fiú, és arról kérdezett, mit gondolok azzal kapcsolatban, hogy felvételizne az orvosi egyetemre.
Nem ő az első ilyen, és mint hasonmló esetben mindig, neki is elmondtam, hogy az orvoslás jó választás, már ha komolyan kedvet érzel hozzá és persze van kitartásod.
Hát, ő bizony érez kedvet, sőt elhivatottságot is!
Rendben.
Újszülött korától ismerem, mindig értelmes, talpraesett volt, már kiskölökként okos kérdéseket tett fel, jó válaszokat adott. Ezért is érzem a mostani beszélgetésünk súlyát: komoly felelősség, hogy elindíthatok valakit azon az úton, mely engem boldoggá tett és tesz még ma is.
Amikor én voltam annyi idős, mint most ő, sokáig csupán annyit tudtam, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Először tanárnak készültem, aztán, amikor a fiam édesapja elkezdte a fogorvosit, az jutott eszembe, talán bejuthatok az általános orvosi karra, hogy később gyermekorvos legyek.
Ez volt életem legjobb döntéseinek egyike.
Igen ám, de most vajon mit vagyok képes visszaadni az engem ért örömökből, ami meggyőzi a választása helyességéről az érdeklődő fiatalembert. Megválaszolni egy olyan látszólag pofonegyszerű kérdést, hogy miért is tesz boldoggá, amit naponta csinálok, hát, nem könnyű.
Azért egy próbát megér.
Azzal érvelek, hogy engem a gyógyítás során mindig örömmel töltött el, hogy szeretet ölel körül, és éreztem, jót teszek azzal, amit csinálok. Nap mint nap boldoggá tett, hogy hozzásegíthettem a betegeimet a gyógyuláshoz. (Ilyenkor tavasszal különösen jó látni, hogy a szép idő miatt gyorsabban gyógyulnak a betegek; az erőre kapó napfénytől lepirulnak az arcocskák.)
Elégedettséget szül, hogy úgy érzem: szükség van rám, várnak a betegek, megbíznak bennem a szülők.
Jó ebben a szakmában mindig lehet újat tanulni.
És az is jó, hogy bár akadtak komoly nehézségeim a nem rövid életem során, de a betegeim és a munkám sohasem engedték, hogy mélyre zuhanjak.
Szóval jót beszélgettünk a fiúval, és miután meggyőződtem, hogy nem a levegőbe beszél, bíztattam, vágjon bele ebbe az életre szóló kalandba, hivatásba.
Megölelt, amikor búcsúztunk, és kérdezte mosolyogva: „Ha sikerül, doktor néni, és felvesznek, jöhetek hozzád rendelést nézni?”
„Várlak, doktor úr. Itt mindig elkél a segítség.”
The post Újszülöttből nevelt magának közel húsz év alatt orvossegédet Gyarmati Andrea first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
