MÉG NEM LÁTTA, DE MÁR ÉRZÉKELTE ŐKET. VAJON EGY REBBENŐ árnyék, a kapkodó légzés vagy egy ügyetlen lépés zaja árulta el őket? Vagy az ő finoman hangolt érzékszervei riadóztatták a jelenlétükre, azok a bizonyos túlélési ösztönök, amelyek ilyen sokáig életben tartották? Akárhogy is, egyvalami biztos. Megtalálták.

Mark Willis rémületét legyűrve ment tovább. A homlokára izzadsággyöngyök tapadtak, a szíve zakatolt, de egyenletes tempót tartott, miközben tekintete az árnyékba borult épületeket és járdákat pásztázta. A Rumworth lakótelep nyomorúságos hely, csak úgy nyüzsögnek a környéken az iskolakerülők, a narkósok, meg akik végképp leégtek, Mark azonban szeretett itt lenni, főleg éjfél után, amikor kedvére jöhetett-mehetett. Élvezte a szabadságnak ezeket a múló pillanatait, amikor mintha a múlt minden nyomorúsága, sérelme és erőszakossága elenyészne, amikor úgy érezte, láthatatlan, és biztonságban van. Ma éjjel is jól érezte magát, ahogy észrevétlenül ballagott aprócska lakása felé, és az öt korsó olcsó világos a gondtalanság, sőt az eufória érzését keltette benne. De egy szempillantás alatt minden megváltozott. Teljesen kijózanodott, az agya kitisztult, a teste a halálos veszedelem tudatában menekülésre készen megfeszült.

Vajon hogy találtak rá? Mi árulta el? Lehetetlennek tűnt. Olyan óvatos volt, úgy vigyázott – belakta az új identitását, kialakította az életét ebben az új városban – és valahogy mégis megtudták. A következő pár percben fog eldőlni, hogy megússza-e a megtorlást, vagy brutális halált fog halni, és egyetlen reménye a meglepetés ereje, a hirtelen, váratlan kitörés. De vajon melyik irányba induljon? Melyik úton meneküljön? Ha jól választ, talán ép bőrrel megússza, de ha rosszul dönt…

Tessék. Nem képzelődik. Ezúttal kifejezetten lépteket hallott a Bolton eme lepusztult szegletében díszelgő öt toronyblokk legrozogábbika, a Lancaster-ház árnyai közül. Az omladozó bérházra pillantott, arra számítva, hogy valami terjedelmes sziluettet fog meglátni a sötétben, ám meglepetésére támadója ekkor teljesen sutba dobta az óvatosságot, és kilépett a lámpaoszlopok sápadt fényébe.

Marknak a lélegzete is elakadt, és kissé megtántorodott, képtelen lévén feldolgozni, amit látott. Magas, erőtől duzzadó alak volt acélbetétes bakancsban, koszos farmerben és fekete bomber dzsekiben. Kesztyűs kezében feszítővasat szorongatott, kampójának visszataszító hajlatát megvilágították a tompa fényű nátriumlámpák. Mark ereiben már ettől is megfagyott a vér, de a torkából fojtottan feltörő sikolyt az alak arca váltotta ki. Két fekete gombszem meredt rá egy latex disznómaszk mögül, amely embertelenné, állatiassá és kegyetlenné tette támadóját.

Az alak egyre nagyobb sebességgel feléje tartott. Mark pánikba esve sarkon fordult, és sietve a York-ház és az aluljáró felé indult, amelyen át még mindig biztos helyre juthat, de alig tett meg egy lépést, máris megtorpant. Egy másik maszkos alak lépett ki előtte, elvágva a menekülés útját. Neki is volt fegyvere, és erőszakra szomjazó diadalmas sziszegés hallatszott a pofájából.

– Basszus…

A szó fejhangon, fojtottan tört elő Markból. Megfordult, és elindult visszafelé, amerről jött, remélve, hogy visszajuthat a Butcher’s Armsba, ám ekkor a támadói az utolsó kártyájukat is kijátszották, és tőle húszyardnyira egy harmadik alak bontakozott ki a sötétből, lezserül egy pajszert lóbálva a kezében.

Csönd. Mark karót nyelten állt a sötét járdán, miközben a támadói köréje gyűltek. Egyenesen belesétált a csapdájukba, és most szembe kell néznie a következményekkel. Küszöbön állt az erőszak, a vérszomjuk tapintható, a diadalérzésük egyértelmű volt. Ahogy Mark ott állt a félelemtől reszketve, a legutóbb érkező primitív módon disznót utánozva hangosan felröfögött, és a csúnya hang visszaverődött a környező épületekről. Mark minden porcikája legszívesebben térdre rogyott volna, hogy bocsánatért esedezzen, de tudta, hogy itt nem lesz kegyelem. Ez volt a beígért vég.

A három férfi lépett egyet előre. Aztán még egyet. Nyugodtan haladtak, feszítővasukat fölemelve, készen arra, hogy lesújtsanak vele védtelen ellenségükre. Mark érezte a verejtékük szagát, hallotta a reszelős lélegzetvételüket, érezte a lelkesedésüket. Tudta, hogy most már akármelyik pillanatban eltalálhatja az első ütés, amely a bőrét felszakítva csontját töri, és letaszítja a földre. Ezután könyörtelen támadás következik, a testét késleltetett, eltökélt bosszúállásként a felismerhetetlenségig széttrancsírozzák. A közvetlenül előtte álló disznóember ekkor támadásra készülődve megfeszítette a karját, eltökélve, hogy beviszi az első, kulcsfontosságú ütést…

Mark előrelendült, és tenyérrel a disznó pofájába vágott. A támadója nem számított ellenállásra, így nem is védekezett, Mark pedig beleborzongott a hangba, ahogy nagyot reccsent az orra, miközben felüvöltött fájdalmában. Mark a lendülettől nekiütközött a testes alaknak, és hátralökte, rövid időre megbontva ezzel a köréje vont kordont. Az alkalmat megragadva előreiramodott, és megcélozta a hirtelen megnyílt rést. Durva kezek kapkodtak utána, megragadták vastag dzsekijét, Mark azonban kiszabadította a karját, és elrohant, magukra hagyva a pufi dzsekijét bosszúsan szorongató támadóit. Mark gyorsított, a talpa csattogott a betonon, és olyan messzire eltávolodott a merénylőitől, amilyen messzire csak tudott. Hisztérikus kacagás tört fel a torkából. Az előbb még másodpercekre volt a haláltól, most viszont már szabad, mint a madár, és biztosra veszi, hogy le tud futni három középkorú férfit, és bemenekülhet az otthonának hívott gyászos lakótelep árnyai közé. Csupán félórányi egérútra van szüksége, hogy találjon egy biztonságos helyet, és telefonáljon. Túlélheti ezt a rémálmot, megmenekülhet, és rendesen kihasználhatja a második esélyt, amelyet kapott.

A háta mögött felhangzó súlyos léptek zökkentették ki az ábrándozásból. A támadói nem adták fel, trappoltak utána a betonon. A válla fölött hátranézve rémületére azt vette észre, hogy az egyik férfi már tízlábnyira sincs tőle, és minden izmát megfeszítve próbálja utolérni. Mark pánikba esve egyorsított, a tüdeje égett, a lába sajgott az erőlködéstől. Még mindig súlyos veszélyben volt, de ha sikerülne kijutnia a lakótelepről, megmenekülhet.

Elöl meglátta a főútra vezető átjárót, és afelé kezdett sprintelni, hogy mentse az irháját. Azonban megint csak meghiúsultak a reményei. Egy fehér áruszállító furgon torlaszolta el a lakótelep főbejáratát, és olyan vakítóan világítottak a fényszórói, mintha csak őt akarnák megjelölni támadói számára. Már nyílt is a vezetőajtó, és egy újabb maszkos férfi szállt ki. Mark pánikszerűen, csúszva fékezett, és még épp időben mozdult a másik irányba, amikor egy kéz kapott a hátralendülő karja után. Nem törődve vele, hogy merre tart, sprintelt tovább, csak arra ügyelt, hogy tartsa a távolságot az üldözőitől.

A felüljárók, szemeteskukák és hunyorgó utcalámpák labirintusában a lakótelep széle felé tartott.

Az átjárók itt sötétek és csalókák voltak, Mark többször is megbotlott, de tántorgott tovább, tartva a szapora tempót. Valamikor majd csak elfáradnak a támadói? Feladják az üldözést? Egy sarkon befordulva rohant tovább, és csak a legutolsó pillanatban vette észre a felborult bevásárlókocsit. Ösztönösen felugrott, és az akadályt épphogy csak kikerülve ügyesen landolt a betonon. A legközelebbi üldözője nem volt ilyen szerencsés, nagy zörgéssel belerohant a kocsiba, majd a földre zuhant. Mark, aki megúszta, spurizott tovább. Már kezdett meglógni az üldözői elől, és ha találna egy lépcsőt, amely levezet az utcaszintre, a lenti sötétben megszabadulhatna tőlük. Az utóbbi négy évben ez volt a birtoka, az otthona, és az életben maradása múlik rajta, hogy ezt a maga javára használja ki.

Érezte, hogy felélénkült, átjárja az energia, a tekintete magabiztosan keresi a menekülés útját, de ahogy a következő sarkon befarolt, minden reménye füstbe ment. A sötétben, pánikba esve elszámította magát, és a rossz felüljárón rohant végig. Nem a szabadulás felé sprintelt, hanem valójában egy zsákutca felé futott lélekszakadva, ahol a lakókat a körgyűrűtől védő fémkorlát a menekülés utolsó esélyét is meghiúsította. Csúszkálva megállt, és másféle menekülési útvonalat keresve körülnézett, de oldalról a mellig érő betonfal, elölről meg a félelmetes fekete korlát zárta őt körül. A háta mögül hallotta, ahogy négy pár láb léptei kocogássá lassulnak, ahogy gyilkos szándékkal közelednek a támadói. Mark a homlokát a hűs fémkorlátra támasztva sírva fakadt, a könnyei csak úgy ömlöttek az arcán, miközben a teste reszketett a félelemtől. Senki sem érdemel ilyen halált.

– Gyerünk, srácok, adjuk oda neki a karácsonyi ajándékát…

Magasba tartott fegyverrel rontottak rá. Nem fogják elkapkodni, élvezkednek majd a fájdalmán, kimulatják magukat. Ahogy Mark a támadói felé fordult, hirtelen dacosan villant a szeme. Tényleg hagyni fogja, hogy ezek az agyatlan fajankók hidegvérrel lemészárolják? Hagyni fogja, hogy ők győzzenek? Valahonnan nagyon mélyről az erő, a bátorság utolsó maradványai törtek elő a fiatalemberből. Üldözői már csak pár yardnyira voltak tőle, készen arra, hogy lesújtsanak, ő viszont eltökélte, hogy nem adja meg nekik ezt az elégtételt. Elfordult, megmarkolta a korlátot, és mászni kezdett. Üldözői kiáltozva szökelltek előre a farmerja után kapkodva, Mark azonban kicsúszott a kezük közül. Egy pillanatig a korlát tetején billegett, befogadva a lenti forgalmas úton tovasuhanó vakító fényszórók látványát, majd elrugaszkodott.

Másodpercekkel később émelyítő reccsenéssel ért földet a teste, a feje keményen nekicsapódott a könyörületet nem ismerő betonnak.

*

OLIVI A CAMPBELL BECSAPTA A KOCSI AJTAJÁT, ÉS ELSIETETT. Ma reggel gyilkos forgalom volt Londonban, karácsonyi bevásárlók dugaszolták el a főváros összes artériáját, így egy órájába telt Hollowayből Tottenhambe vánszorogni. A Corsáját egy dupla sárga vonalon hagyva abban a fájdalmas tudatban rohant végig az utcán, hogy elkésett. Most már bánta, hogy két klienslátogatást is bepasszírozott a fő esemény előtt. Mindkét próbaidős naplopó, garázda, időrabló alak volt, ami azzal járt, hogy kilencven percet késett a Jackkel való első rendes üléséről. Olivia tudta, hogy ez nem fogja jól kivenni magát – az ideges tizenkilenc éves már tegnap este is feldúlt volt, amikor a Tottenham Hale-i új címére megérkezett, és mostanra alighanem már tűkön ül, meg van róla győződve, hogy veszélyt vagy katasztrófát sejtet a késése. Mindez persze alaptalan paranoia – kiemelt próbaidősöknél már sokszor tapasztalt ilyet –, de ez egy csöppet sem könnyíti meg a ma reggeli dolgát, ami nagy kár, mert már most is úgy érezte magát, mint a mosott rongy.

Olivia odasietett a jellegtelen kétszintes sorházhoz, amelynek bejárati ajtaján ünnepi koszorú lógott mentegetőzve, végignézett az utcán, majd hármat kopogott. Egy hang szinte azonnal válaszolt, a kliense közvetlenül az ajtó túloldalán szobrozott.

– Ki az? – kérdezte halkan, a hangjából kiütközött folyótorkolat környéki akcentusa.

– Én vagyok. Olivia.

– Egyedül jött?

– Nem, Lord Lucan és Shergar is velem van – felelte bosszúsan Olivia.

– Kicsoda?

– Csak nyisd ki ezt a rohadt ajtót, jó?

Olivia hangja élesen csengett, de nem akart az ajtó előtt ácsorogva feltűnést kelteni, és a szókimondásának meg is lett az eredménye, lassan kinyílt az ajtó, amely mögül előtűnt egy pajkos fiatal arc, és kikukucskált rá a biztonsági lánc fölött. Olivia megenyhült hangon folytatta:

– Nézd, Jack, komolyan mondom, megfagyok idekint, úgyhogy…

A tinédzser végre megkönyörült rajta, és kiakasztotta a láncot. Olivia megkönnyebbülve lépett be, és behúzta maga után a bejárati ajtót.

– NA, HOGY MEGY A BERENDEZKEDÉS?

Az előszobából az utcai szobába lépve Olivia meg is kapta a választ, mert Jack sporttáskája ugyanott hevert, ahová előző este ledobta. A fiatal próbaidős a nő bosszúságát megérezve kerülte a tekintetét, és közvetlenül az edzőcipője előtt a padlót bámulta.

– Ugyan már, Jack, ezt már megbeszéltük. Tudom, hogy ijesztő az átmenet, de meg kell erőltetned magad. Aláírom, ez a hely nem éppen a Ritz – folytatta Olivia, és pillantását végigfuttatta a beteges zöldre festett falakon, a hideg, repedezett kandallón –, de egy kis erőfeszítéssel fel tudod dobni. Ki kéne pakolnod, hogy belakd a helyet, aztán esetleg nézhetünk néhány posztert. Mire vagy rákattanva? A rapre? A grime-ra? A WWF-re? A futballal hogy állsz? Arsenal-drukker vagy, igaz? Boldogan szerzek neked posztereket a nagyágyúkról, Odegaardról, Jesusról, ha attól otthonosabban érzed magad.

Olivia utálta a futballt, de elvégezte a házi feladatát. Viszont mintha semmire sem ment volna a szorgalmával, a mogorva tinédzser megőrizte makacs hallgatását.

– Dolgozzunk össze, Jack. Elismerem, hogy nagyon nehéz, de…

– Vissza akarok menni – bökte ki a fiú, meredten bámulva a csupasz padlódeszkákat.

– Tessék?

– Vissza akarok menni a részlegbe.

Oliviának elszorult a szíve. Ez húzósabb lesz, mint gondolta.

– Ezen már túl vagyunk. Nem mehetsz vissza…

– Szerettem ott lenni – makacskodott Jack, fütyülve a nő válaszára.

– A személyzet jól bánt velem, és a többi srác is rendben volt, érti?

– Az elkülönítő kizárólag bűnözőknek való – sietett megfelelni Olivia. – Letöltötted az idődet, alkalmasnak ítéltek a szabadulásra, úgyhogy nem maradhatsz ott.

– De még nem állok készen.

– Muszáj lesz, Jack. Szabad ember vagy. Most már ez az életed. Élvezned kéne.

Olivia tisztában volt vele, hogy ez milyen bénán hangzik ebben a lelombozó környezetben, és már éppen el akarta viccelni a dolgot, amikor rájött, hogy a pattanásos tizenkilenc éves sír.

– Kérem, csak beszéljen velük – nyöszörgött halkan, panaszosan.

– Értesse meg velük. Ha azt akarom, hogy bezárjanak, nem az a legjobb mindenkinek?

– Ezt nem az én tisztem megmondani – felelte óvatosan Olivia, akit megdöbbentett ez a hirtelen támadt nyomorúság.

– A szabály az szabály. A Pártfogói Szolgálat kiértékelt téged, és alkalmasnak talált a rehabilitációra. Tudom, hogy félsz, tudom, hogy elveszettnek, mi több, tehetetlennek érzed magad, de én már végigjártam ezt az utat, pontosan olyan fiatalemberekkel, mint te. És igenis működik.

Jack könnyes szemmel felnézett rá, arcára kiült a hitetlenkedés.

– Őszintén mondom, Jack, annyi minden vár még rád. Egy hely, ahol meghúzhatod magad, egy állás, amit betölthetsz, kiaknázható képzési lehetőségek, plusz naponta kétszer én is meglátogatlak, hogy lássam, kint van-e a fejed a vízből. Mit szólsz hozzá? Együtt megoldhatjuk?

Jack vállat vont, megtörölte a szemét, amit Olivia pozitívumnak vett, úgyhogy tovább verte a vasat.

– Vegyük át még egyszer a sztoridat, csak hogy biztosak legyünk benne, minden a helyére került. Neved?

– Jack Walker – felelte kissé remegő hangon a fiú.

– Nagyon jó. Középső neved van?

– Nincs, a szüleim nem helyeselték.

– Kitűnő. Életkorod?

– Húsz.

– Születési idő?

– 2003. április harmadika.

– Hová valósi vagy, Kyle?

– Tessék? Az én nevem Jack.

Olivia helyeslően bólintott, majd folytatta, és jólesően látta megjelenni a halvány mosolyt a tinédzser ajkán, aki egyértelműen elégedett volt azzal, hogy nem dőlt be a trükkjének.

– Hová valósi vagy, Jack?

– Eredetileg Eppingbe, most Tottenham Hale-be.

– Élnek a közelben családtagok?

– A szüleim kint vannak Spanyolországban, van egy nővérem Birminghamben. Férjnél van, de nincs gyereke.

– Jól kijöttök?

– Szerintem nincs vele semmi baj. Alapjában véve minden nővér púp az ember hátán.

Olivia visszafojtott egy mosolyt. Akaratos próbaidős létére egész tűrhető színész ez az utcán nevelkedett tinédzser.

– Egészségileg rendben vagy?

– Semmi komoly, van egy kis asztmám.

– A kórtörténeted hogy néz ki? Részesültél sürgősségi ellátásban, volt műtéted?

– Kilencéves koromban eltört a karom. A sebészeten kellett rendbe rakni. Van itt ez a forradásom, látja…

Jack feltűrte a pulóver ujját, hogy megmutassa a jobb karján lévő hosszú forradást. Ez az ősrégi sérülés tulajdonképpen egy késelés eredménye, de olyan egyenes és halvány a seb, hogy senki sem mondaná meg.

– Bravó, Jack. Ez nagyon jó. Ragaszkodj ehhez a sztorihoz, és minden a legnagyobb rendben lesz.

Jack még mindig gyanakodva nézett fel rá, de talán remélte, hogy igaza lehet.

– Mielőtt elmegyek, kötelességem emlékeztetni téged a szabadlábra bocsátás feltételeire – folytatta sietve a pártfogó tiszt, aki ezen a részen mielőbb túl akart lenni. – Se pia, se drogok. Az engedélyem nélkül nem fogadsz a házban látogatót. Nincs felügyelet nélküli internet-hozzáférés, nincs semmiféle kapcsolat gyerekekkel, és semmilyen körülmények között sem térsz vissza Southendbe.

– Minek akarnék visszamenni abba a szarfészekbe? – vágott vissza tömören Jack.

– Ez a beszéd! Csak tegyél róla, hogy betartsd ezeket a szabályokat, és kész. Mert ha nem, fingani sem lesz időd, és máris rács mögé kerülsz, de ezúttal nem fiatalkorú bűnözők közé. Az már szigorított börtön lesz, annak minden veszélyével és kellemetlenségével együtt. Megértetted?

Jack bólintott, de nem szólt semmit. Olivia már hozzászokott ehhez – hogy a kliensei részben neheztelnek, részben szükségük van rá –, úgyhogy megjegyzés nélkül hagyta.

– A hűtőben van némi alapvető ennivaló, de holnap visszajövök egy adag készétellel meg egy kis finomsággal. Egyelőre rendezkedj be, nézd a tévét, és legyen rá gondod, hogy reggelre készen állj a munkára. Itt vannak a részletek, hogy hová kell menned, mikorra kell ott lenned, és ki lesz a kapcsolattartód.

Takarosan gépelt A4-es papírlapot nyújtott át Jacknek.

– Ez csak trógerolás, de egy magadfajta erős fiú azzal is elboldogul, és tisztességesen fogsz vele keresni. A művezető gyakran alkalmaz börtönviselteket, de a te igazi múltadról természetesen nem tud. Azt hiszi, épp most ültél hat hónapot valami csip-csup vidéki drogterjesztésért. Ne mondj, és ne is tegyél semmi olyasmit, ami ezt meghazudtolná.

Jack elhúzta a száját, nyilván megzavarta, hogy a nő ilyen hosszú szót használt.

– Tartsd magad a fedősztorihoz – tisztázta Olivia. – Egy idősebb „cimborád” vett rá, hogy csomagokat kézbesíts, de már rég megszabadultál tőle, és így tovább…

Jack gondolataiból kizökkenve bólintott, amivel mosolygásra késztette Oliviát.

– Őszintén szólva, meg tudod csinálni, Jack. Tudom, hogy sosem éltél normális életet, de könnyebb, mint gondolnád. És lehet, hogy ez fog belőled embert faragni. Úgyhogy légy szíves, használd ki ezt a lehetőséget. Nem sokaknak adatik meg egy második esély, de neked igen. Úgyhogy ragadd meg.

Ahogy visszafelé ballagott a Corsájához, Olivia azon töprengett, hogy vajon átment-e az üzenete. Jack bólogatott, mindig azt mondta, amit kellett, és mintha büszke lett volna rá, hogy pontosan fel tudja idézni az új személyazonosságát és előéletét, de lehet, hogy csak azt mondta, amit ő hallani akart? Olivia érezte, hogy valami hiányzik, egyfajta meggyőződés, vagy talán hit, hogy meg tudja csinálni. Lehet, hogy egyszerűen túlságosan sérült ahhoz, hogy újrakezdje, ahogy oly sokan közülük. Az biztos, hogy meglátszott rajta a csüggedés az új életévekkel kapcsolatos kilátások miatt, egyfajta gyászos irónia, tekintettel arra a felháborodásra, amit a szabadon bocsátása váltott ki a sajtóból és a közösségi médiából. Bárcsak láthatnák őt most, gondolta morcosan Olivia, miközben elsietett a jellegtelen házból.

Már eddig is épp elég nehéz napja volt, de még mindig nem ért véget – friss büntetőcédula díszelgett a kocsija szélvédőjén. Olivia káromkodva lekapta, beszállt az öregedő Corsába, és a hátsó ülésre hajította a cédulát, ahol már féltucatnyi másik hevert. Egy pillanatig sem gondolt rájuk, ahogy beindította tiltakozó csapott hátú kocsija motorját. Már így is el fog késni a következő találkozójáról.

M. J. Arlidge: Szemet szemért

Fordította: Komló Zoltán

Gabo Könyvkiadó, 2024

The post Üldözői elől a mélybe vetette magát egy bujkáló férfi first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu