„Ami nincs, az nem is létezik” – szól Parmenidész görög filozófus megállapítása, amelyet továbbgondolva szinte önbeteljesítő jóslatként működik algoritmusok vezérelte korunkban az az unalomig ismert megállapítás, hogy amiről nincsen kép, aminek megtörténtéről nem kerül a nyilvánosság elé „bizonyíték”, az nem kap figyelmet, és így olyan, mintha soha nem is történt volna meg. A logika ugyanakkor nem napjainkban keletkezett. A Kádár-rendszer is jól ismerte, sőt tudatosan alkalmazta azt a módszert, hogy amiről nem beszélünk, amit elhallgatunk, amit eltüntetünk a nyilvánosság elől, az valójában nem létezik. A felszínen egy rendezett ország képe rajzolódott ki: gyarapodó városok, emelkedő életszínvonal, szocialista konszolidáció. A felszín alatt, hovatovább a periférián viszont ott lüktetett egy másik Magyarország.
Szegénytelepeken, börtönök celláiban, a tűrt, de még inkább tiltott csöves és punk szubkultúrákban, mentőautók személyzetének mindennapi tapasztalataiban, totálisan elfeledett sorsok árnyékában zajlott egy párhuzamos élet, amelyet a hivatalos történetírás és a központi propaganda minden eszközzel igyekezett kitakarni.
Urbán Tamás ezekre a vakfoltokra nézett rá: ott volt, ahol mások nem, vagy ahonnan mások elfordították a tekintetüket. Mert pontosan tudta, hogy ami nincs megmutatva, az nem marad fenn. De Urbán nemcsak szorgalmasan elexponálta a filmtekercseit, hanem be is lépett ezekbe a világokba, beszélgetett, barátkozott, meghallgatott, az élete részévé tette alanyai mindennapjait. Az idén júliusban nyolcvanadik születésnapját ünneplő fotóriporter életműve éppen ezért maradt ennyire eleven. Mert ő nem a szenzációt, nem a rendkívülit kereste, hanem azt, amit mások észre sem vettek, vagy nem akartak észrevenni. Urbán Tamás olyan történeteket tárt fel az évtizedek során, amelyek hivatalosan nem léteztek. És azzal, hogy fényképezett, ezek a történetek ma is életre kelnek, létjogosultságot nyernek kollektív emlékezetünkben.
Urbán Tamás 1945. július 6-án született Szatmárnémetiben. Érettségit Debrecenben tett, majd a család fővárosba költözése után hangmérnöknek tanult a Budapesti Műszaki Egyetemen. Ám az olthatatlan kíváncsisága és az élet végül egészen más irányba terelte, a fotográfia iránti érdeklődése pedig bizonyára nagyban köszönhető annak is, hogy még a hatvanas évek közepén megismerkedett Kotroczó Istvánnal, a Magyar Ifjúság magazin akkori fotóriporterével. Urbán végül 1969-ben lett a Pest Megyei Hírlap fotóriportere, ahol már korán megmutatkozott ösztöne arra, hogy a hivatalos, kirakatba szánt képeken túl a társadalom valódi arcait is megmutassa. 1972-től egészen a rendszerváltozásig, 1990-ig dolgozott az Ifjúsági Magazin havilap fotóriportereként egy olyan korszakban, amikor a lap a maga könnyedebb, popkulturális profiljával lehetőséget biztosított a társadalmi érzékenységű riportok elkészítésére is.
Ifjúsági Magazin-os évei alatt ismerte meg azokat a szubkultúrákat is, amelyeket addig kevesen vagy egyáltalán nem dokumentáltak: fiatal bűnözők, intézetisek, drogosok, csövesek és punkok: a Kádár-kor társadalmának perifériára szorult emberei. Urbán nem kívülálló, hanem közéjük tartozó fotós volt azzal, hogy beengedte őket az életébe, és őt is beengedték fotóalanyai a sajátjukba. A hetvenes években kezdte fényképezni az Aszódi Javítóintézet mindennapjait, az ott élő fiatalok portréit és a rideg, szabályokkal teli intézményi világot. Az aszódi sorozat ma is az egyik legsűrűbb, legfontosabb munkája: a képeken egyszerre jelenik meg a szabadságvágy, a bezártság és a gyermeki ártatlanság, amit a körülmények könyörtelenül formáltak. A MÚOSZ fotóriporteri iskolájában – ahol Keleti Éva és Féner Tamás voltak meghatározó tanárai – készült vizsgamunkája is Aszódról szólt, híres-hírhedt kiállítását a javítóintézetben rendezték meg. A megnyitónak máig visszhangzó dermesztő pillanata volt az a néhány perc, amikor a méltató beszédet tartó Keleti Éva szavába vágva egy magasan pozicionált minisztériumi elvtárs kijelentette:
ez az anyag soha nem fogja elhagyni az intézmény falait.
A kort szimbólumerejével tökéletesen megfestő spontán cenzori ukáz nyomán elsüllyedt anyag csak négy évtizeddel később rehabilitálódott, Urbán pedig messze elkerülte addig Aszód határát is. A nagyításokat a 2010-es években találták meg az intézmény pincéjében egy törött zongora alatt, majd ennek apropóján a fotográfus ugyancsak fotóriporter fia, Urbán Ádám is elkészítette – immár sajátosan 21. századi – anyagát a javítóintézet falai között. Apa és fia aszódi képeinek parallel kiállítását a Capa Központban rendezték meg 2018-ban.
Urbán az elsők között dokumentálta a magyarországi csöves és punk szcénát, valamint az újhullámos zenekarok körül formálódó közösségeket. Képein ugyanúgy feltűnnek a legendás Hajógyári-szigeti Fekete Bárányok koncert színpadképei, mint a balatonfüredi Magyar Hajó- és Darugyárban rendezett újhullámos együttesek fesztiváljának pillanatai. De valójában kevésbé a színpadi jelenlét érdekelte Urbánt, inkább a koncerthelyszínek környéki élet, a szünetek, a tétlen várakozás, a szakadt farmerdzsekik, lestrapált alföldi papucsok, velük a szocializmus szűrt levegőjében a szabadság érzését kereső fiatal arcok. Urbán képei nélkül másképp nézne ki a magyarországi nyolcvanas évek emlékezete. A fiatalok szobáiban, a baráti körökben, az utcákon és panelházak között elkapott pillanatok közelebb visznek bennünket ahhoz, hogy megértsük: a rendszer sűrű szürkesége alatt létezett egy egészen más világ is.
A Heti Fortepan cikksorozat eddigi válogatásaiban is megjelentek Urbán életművének legkülönbözőbb szegmensei: a Pest Megyei Hírlap helyszíni tudósításai, a mozgássérültek helyzetét feltáró képei, a mentősök munkája vagy a szigorúan zárt börtönvilág mind-mind arról tanúskodnak, hogy Urbán nem ismert sem lehetetlent, sem félelmet, ha új terepre kellett lépnie. Fotóriporterként a fiatalok droghelyzetével is először foglalkozott a nyolcvanas évek Magyarországán, s erre az Egészségügyi Világszervezet, a WHO is felfigyelt, aminek egy genfi kiállítás lett az eredménye. Elképesztő munkatempójának és szorgalmának köszönhetően a kötelező körökön túl mindig hagyott magának időt arra, hogy kizárólag belső indíttatásból menjen utána újabb és újabb témáknak.
Az aszódi anyag mellett másik közismert képriportja a börtönök világának a bemutatásából bontakozott ki. Urbán a szegedi Csillagban ismerte meg azt a Deák Ferencet, aki már nem a haza bölcseként, hanem Pillangó néven vált jellegzetes figurájává a nyolcvanas-kilencvenes évek underground budapesti szubkultúrájának. Pillangóval gyakran össze lehetett futni a budapesti éjszakában, a teljes testét, így arcát is fedő tetoválások emlékezetessé tették alakját. Ám ha Urbán nem karolja fel szabadulása után – még Budapestre is ő hozta fel autójával a börtön kapujától –, ha nem fényképezi legszemélyesebb életét mintegy hat éven keresztül, egészen 1994-es halálig, akkor valószínűleg ikonikus alakja is a feledés homályába merül. Urbán inkriminált sorozatából a világjárvány kirobbanása idéjen, 2020-ban nyílt kiállítás ugyancsak a Capa Központban, az anyagból azonos címen akkor album is megjelent.
Hasonlóan bensőséges anyagot készített a mozgássérültek közösségéről is, nem szánalmat vagy távolságtartást közvetítve, hanem egyenrangú partnerként mutatva meg őket és mindennapi küzdelmeiket a lehető legteljesebb élet megélése érdekében.
A partnerség egészen megejtő példája bontakozik ki azokban a képanyagokban, amelyeket a mentősökkel szinte együtt élve készített hosszú éveken keresztül balesetekhez vagy otthoni halálesetekhez kiérkezve. A mentőszolgálatnál még saját rádiós hívószáma is volt – az 501-es – és nemegyszer előfordult, hogy autójával elsőként ért a helyszínre, ahol a fotografálásnál előbbre való volt életet menteni. Urbán amúgy sem akart feltétlenül mindent megörökíteni. Voltak pillanatok, amelyeket szándékosan nem fotózott le: amikor úgy érezte, hogy egy helyzet emberileg túl intim, akkor nem a gépéhez nyúlt, hanem csendben maradt. Ez a hozzáállás tette fotóit emberivé és hitelessé.
Urbán Tamás a rendszerváltás után is aktív maradt, 1990-től dolgozott a hamburgi székhelyű Stern magazinnak, ahol sok más mellett szexmunkásokról és Trabantjaikat extrém módon átalakító keletnémet tulajdonosaikról készített emblematikus riportokat. 1994-től a Blikk fotóriportereként a bulvárújságírás közegében is meg tudta őrizni jellegzetes dokumentarista látásmódját, sőt még a könnyű történetek mögé nézve is mindig az embert láttatta. Az évtizedek során az Ernst Múzeumtól a Blaha Lujza téri aluljáróig számos kiállításon mutatta be képriportjait, miközben többek között olyan elismerésekben részesült, mint a Balázs Béla-díj, a WHO Nagydíja, a Magyar Fotóművészek Szövetsége Életmű-díja és a Fotóriporteri Életműdíj. Nyolcvanadik születésnapja alkalmából a család magánkiadásában, fia szerkesztői közreműködésével jelenik meg hamarosan egy rendhagyó és reprezentatív kötet A fotóriporter naplójából címen.
Egy évtizeddel ezelőtt Urbán Tamás volt az első fotóriporter-adományozója a Fortepannak. A saját becslése szerint hozzávetőleg egymillió képkockára tehető életműből jelenleg öt és félezer böngészhető online, melyek forrásmegjelöléssel szabadon felhasználhatók. Felvételei ma már több generáció számára jelentenek kaput egy olyan múlt felé, amelyben nincsenek színezett ideológiák, nincsenek utólagos magyarázatok – csak emberek, helyzetek és történetek vannak.
Írta: Kéri Gáspár | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/urban-tamas-80
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
The post Urbán Tamás 80 – Csövesek, punkok, mentősök és vitatott egzisztenciák egy párhuzamos Magyarországon first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
