1979-ben egy szürke hajnalon Nyugat-Németországban felszálltam egy Kelet-Németországon át Nyugat-Berlinbe, Charlottenburg állomás felé tartó katonai vonatra. A berlini fal akkor már tizennyolc éve szelte ketté a korábban egységes ország egykori fővárosát, és minden jel arra utalt, hogy életünk állandó díszlete marad, amely örökre elválasztja egymástól az embereket. Nem volt okunk abban reménykedni, hogy valaha máshogy élhetnénk: a valóságot a beton és a szögesdrót határozta meg, és egy olyan konfliktusban léteztünk, amely megfelelő mennyiségű atom hasadása esetén valamennyiünk életének véget vethetett volna.

A brit Királyi Légierő tagjaként rendelkeztem katonai igazolvánnyal, így ehhez az utazáshoz nem volt szükségem útlevélre. A határhoz érve megálltunk egy szögesdrót kerítéssel és őrtoronnyal ellátott állomáson, ahol szigorú szovjet határőrök szálltak fel a vonatra, és ellenőrizték okmányainkat, míg a „TraPók”, a keletnémet közlekedési rendőrök keresőkutyákkal vizsgálták át a kocsik alját. A kapitalista mozdonyt és személyzetet megbízható kommunista járműre és emberekre cserélték, és körülbelül két órával később zakatolhattunk is tovább a Nyugat-Németországot Nyugat-Berlinnel összekötő vasúti folyosón.

A kocsik ajtajait láncokkal zárták be kívülről, az ablakokat pedig nem nyithattuk ki, a kinti világ a félhomályban kopottnak, örömtelennek tűnt, ahol minden egyformán szürke. Nem kelhettünk fel a helyünkről, amikor a vonat megállt egy-egy állomáson, és nem beszélhettünk sem a keletnémet, sem a szovjet egyenruhásokkal vagy civilekkel. A 230 kilométer hosszú vasúti folyosót magas drótkerítés fogta közre, időnként reflektorokkal felszerelt őrtornyokat láttunk, ahol gépfegyveres őrök teljesítettek szolgálatot. A kerítésen túl egy beépítetlen „halálzónát” alakítottak ki, hogy könnyen tüzet nyithassanak bárkire, aki elég bátor – vagy vakmerő – volt ahhoz, hogy megpróbáljon átjutni a határon. Négyórányi, sok megállással megszakított zötyögés után begördültünk Berlinbe, a 20. század legnagyobb ideológiai törésvonalának jelképéhez. Ilyen városfalat még nem látott a világ: célja nem a betolakodók távol tartása volt, hanem a bentlakók bezárása.

Az én nemzedékem fiatal korában a megosztottság egyszerű logikát követett: voltak „ők”, és voltunk „mi”. A bipoláris világrendet nem volt nehéz megérteni. „Ők” a „vasfüggöny” mögött éltek, egy olyan furcsa világban, ahol ha az állampolgár el akart utazni egyik városból a másikba – például Leningrádból Moszkvába –, ahhoz engedélyért kellett folyamodnia.

Napjainkban a legtöbb európai a személyek szabad mozgásának elvét magától értetődőnek gondolja. Pedig nem is olyan régen még rendkívüli módon korlátozták a földrészen belüli utazást. A hidegháború alatt Nyugat-Európában – bár szükség volt útlevélre – a határátlépés rutincselekedetnek számított. Ahhoz azonban, hogy a vasfüggönyön keresztül beléphessünk Kelet-Európába, szükség volt útlevélre és egyéb iratokra, továbbá át kellett esni biztonsági ellenőrzéseken is, és biztosak lehettünk benne, hogy minden mozdulatunkat figyelik. A vasfüggöny és a berlini fal a maga fizikai valójában is kiábrándító módon emlékeztetett rá, hogy miként szabdalt szét az ideológia és a nagyhatalmi politika egy közös történelemmel, összetartozó kultúrával és ősrégi kereskedelmi útvonalakkal rendelkező földrészt.

A második világháborút követő években, amikor a kommunista, illetve kapitalista győztesek az új törésvonal két oldaláról méregették egymást, a szovjet gazdasági berendezkedés hamar csalódást okozott saját állampolgárainak. Különösen igaz volt ez Németország keleti felére, ahol elég volt kipillantani az ablakon vagy átkelni az utcán, az ember azonnal szembesülhetett a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) újjáépítésének látványos sikereivel. A nyugatnémet televízióadást a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) területének nagy részén fogni lehetett, a keleti átlagemberek így saját otthonaikban is láthatták a kibontakozó fogyasztói társadalom képeit. Az NDK-ban a nyugatnémet adók vételi körzetén kívül fekvő legkeletibb térségeket tréfásan a „Tudatlanok völgyének” nevezték. Minden egyes napon, amikor az emberek szembesültek a nyugati fejlődéssel, megkérdőjeleződött a szovjet rendszer felsőbbrendűsége. A hatalmon lévő Német Szocialista Egységpárt 1958-ban meghirdette, hogy legfontosabb célja két éven belül megelőzni az NSZK-t a fogyasztási cikkek értékesítésében. Ez nem következett be, de a Szovjetunió sikerrel vette át a vezetést az űrversenyben. Népszerű volt ebben az időben a szovjet jelmondat keletnémet paródiája: „Ohne Butter, ohne Sahne, auf dem Mond die rote Fahne” – „Nincsen vaj, se tejszín otthon, vörös zászló leng a Holdon”.

A fal elkészülte előtt olyan sok kelet-berlini vándorolt a nyugati szektorokba – munkát vállalni vagy új életet kezdeni –, hogy az NDK gazdasága kritikus helyzetbe került. Már az előző évtizedben körülbelül kétmillióan szavaztak a lábukkal, és az elvándorlás tovább folytatódott. 1960 januárja és 1961. július vége között további 330 ezer ember emigrált nyugatra, és munkaerejével együtt az NDK a hitelességét is kezdte elveszíteni.

1961. augusztus 13-án az éjszaka közepén – Moszkva jóváhagyásával – a keletnémet hadsereg elkezdte elkeríteni Európa egyik nagy történelmi fővárosa, Berlin felét. Az egyik oldalon Antifasiszta Védelmi Rendszernek nevezték az építményt a hatóságok, a másikon „a szégyen falának”. Az első néhány évben hosszabb-rövidebb falszakaszok, valamint lezárt utcák, befalazott ablakok és szögesdrót kerítések jelezték a határt. Egy évtizeden belül azonban végig megépült a betonfal, őrtornyokkal, bunkerekkel, elektromos kerítésekkel, kutyákkal, automata fegyverekkel és sok száz fegyveres őrrel.

A keleti oldalon az emberek a falnak még csak a közelébe sem mehettek, míg nyugaton sok olyan utcával találkozhattunk, amelyek közvetlenül a falnál végződtek, így az emberek akár meg is érinthették a német nép és Európa megosztottságának őrült, mégis sajátosan logikus tanújelét. Ezen az oldalon a hidegháborús évek feketehumora is megjelent a falon, festékszórós kivitelben. Emlékszem két falfirkára – mindkettő angolul került fel: „Ugord át a falat, és csatlakozz a párthoz!”, illetve „Figyelem! Keletnémet magasugrás-edzőpálya!” Természetesen senki sem lett volna képes átugrani a falat, de több tízezren próbáltak meg máshogy átjutni keletről nyugatra; legalább 140-en életüket is veszítették ilyen kísérletek során (egyes kutatók egyébként sokkal magasabb számokról beszélnek). Az alagútásás tűnt a legkézenfekvőbb menekülési tervnek, de akadtak ennél emlékezetesebb és sikeresebb próbálkozások is.

Csupán négy hónappal a határzár felhúzása után Harry Deterling 28 éves mozdonyvezető egyszerűen továbbhajtott egy utasokkal teli személyvonattal az utolsó keleti állomásról, a szabályozót maximumra állította, a vészféket kikapcsolta, és átszáguldott nyugatra. Nem mellékes, hogy hat családtagja is a vonaton utazott. Két évvel később Horst Klein akrobata észrevett egy használaton kívüli magasfeszültségű vezetéket a fal felett, amelyen sikerült átkapaszkodnia Nyugat-Berlinbe úgy, hogy húsz méterrel alatta katonák járőröztek. A talán legszemtelenebb és legzseniálisabb szökést 1979-ben hajtották végre: Hans Strelczyk és Günter Wetzel a saját kezükkel építettek egy propángáz-tartályokkal felszerelt, egyszerű hőlégballont; a ballont feleségeik varrták vászonból és lepedőkből. A szélirány felmérését követően a két párnak és négy gyermeküknek sikerült 2600 méteres magasságra emelkedve és több kilométert megtéve átjutniuk nyugatra.

Mindennel együtt azonban a fal – ha létezésének okai felől vizsgáljuk – sikeresnek nevezhető. Nem tudni, hány embernek sikerült átjutnia rajta, de becslések szerint összesen csupán ötezer főről lehetett szó. A tömeges kivándorlásnak tehát megálljt parancsolt. A munkaerő foglyul ejtésével az NDK gazdasága stabilizálódott, és az 1960-as évek közepére az állam már ellenőrzése alatt tartotta az ország kereskedelmét és valutáját, így – a szovjet birodalom más vazallusaihoz hasonlóan – képes volt működtetni önmagát.

A keletnémetek ettől még elvesztették a választás lehetőségét, és a legtöbben tisztában is voltak ezzel. Foglyok voltak egy olyan fal mögött, amely fizikailag és mentálisan egyaránt börtönbe zárt több nemzedéket. Nem sokkal a megépítését követően a pszichológusok és pszichiáterek elkezdtek egy ún. „falbetegségről” (Mauerkrankheit) beszélni: ez a szindróma – állították – azt jelenti, hogy sokan bezárva érezték magukat, ami pszichológiai és viselkedési zavarokhoz, például skizofréniához, alkoholizmushoz, depresszióhoz vagy akár öngyilkossághoz vezetett. Carl Gustav Jung svájci pszichoanalitikus még általánosabban fogalmazott: szerinte a vasfüggöny miatt Európa összességében „disszociált állapotban van, akárcsak egy neurotikus személy”. A fal kétségkívül szerepet játszhatott abban, hogy ez az érzés kialakult.

Számunkra, akik nyugaton éltünk, a kelet „odaát” volt: a vasfüggönyön túl. Gondolkodók és értelmiségiek több generációja meg volt győződve róla, hogy a szocialista rendszer felsőbbrendű a nyugatihoz képest, úgy gazdasági, mint morális értelemben. Amikor a nyilvánvaló valóság 1989-ben számukra is láthatóvá vált, sokan nehezen fogadták el – és még ma is nehezen fogadják el –, hogy az életüket végigkísérő meggyőződés egy hatalmas börtönrendszer romjaira épült. Mi pedig – a többiek – nem „interraileztünk” nyaranta, hogy felkeressük Budapestet, Drezdát vagy Varsót, és nem ugrottunk át hétvégékre Prágába vagy Tallinnba. Legtöbbünk először a harmincas éveiben találkozott bárkivel „odaátról”, leginkább azért ilyen későn, mert nehéz volt eljutni „oda” – nekik pedig majdhogynem lehetetlen volt eljutni „ide”. A vasfüggöny mögötti országokban sokan olyan rendszerekben éltek, amelyekben engedélyért kellett folyamodniuk, ha saját országukon belül egyik városból a másikba akartak utazni – ahhoz meg pláne, ha nyugat felé akartak átkelni a nemzetközi határon. Huszonnyolc éven keresztül egyszerűen ez volt a helyzet. Majd hirtelen más lett.

1985-ben Mihail Gorbacsov lett a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára, és fokozatosan lazítani kezdte az emberek életét gúzsba kötő láncokat. Bevezette a peresztrojka fogalmát, ami oroszul azt jelenti, „átalakítás”, de utalt arra is, hogy a hatalom „meghallgatja” az embereket, ez pedig magával hozta a glasznoszty, vagyis a nyitás gondolatát. Ezerféle módon megkezdődött a társadalom és a politika megnyílása, és elkezdtek odafigyelni azokra, akik a fennálló rendszer hibáit kritizálták. 1989 tavaszára az új szemlélet olyan széles körben elterjedt a keleti blokkban, hogy Magyarország hozzálátott lebontani az osztrák határon álló kerítést. Azon a nyáron sok ezer keletnémet döntött úgy, hogy Magyarországon tölti a szabadságát.

Augusztusra már több száz keletnémet család vert tábort az NSZK budapesti nagykövetsége előtt, további sok százan pedig a zugligeti Szent Család-plébániatemplom kertjében találtak menedéket – természetesen valamennyiüket szemmel tartotta a keletnémet titkosszolgálat, a Stasi. Idővel terjedni kezdett egy, az osztrák határnál rendezendő „páneurópai piknik” híre, az emberek pedig hirtelen felkerekedtek. Augusztus 19-e késő délutánján már százak gyülekeztek Sopron mellett egy fából készült kapu közelében, néhány tucatnyian végül elindultak feléje, majd több százan szó szerint átrohantak a résen. Volt, aki örömében sírva fakadt, mások nevettek, és voltak, akik egyszerűen futottak, ameddig tudtak, annyira hihetetlennek tűnt, hogy végre átjutottak a határon. Három héttel később Magyarország teljesen megnyitotta a határátkelőit, és 60 ezer ember özönlött ki az országból.

Helmut Kohl német kancellár később azt mondta: „A berlini falból Magyarország verte ki az első követ.”

Ősszel tömegtüntetések kezdődtek a kormány ellen az NDK-ban. Októberben Erich Honecker, a sokak által gyűlölt keletnémet vezető lemondott, helyét a valamivel kevésbé megvetett Egon Krenz vette át. Mivel moszkvai főnökeiktől nem kaptak iránymutatást, a politbüro rögtönözni kényszerült: úgy döntött, engedélyezi a keletnémeteknek, hogy turistavízumot igényeljenek az NSZK-ba látogatás céljából. Ezt a folyamatot talán még lehetett is volna kezelni, és a kommunista hatóságok időt nyerhettek volna, hogy megszervezzék, miként maradhatnak hatalmon, de közbejött egy olyan apróság, amilyenhez hasonlók néha örökre képesek megváltoztatni a történelmet. Günter Schabowski kormányszóvivőre bízták a vízumra vonatkozó döntés november 9-i bejelentését. Schabowski nem sokkal korábban érkezett vissza a szabadságáról, és nem vett részt azon az ülésen, amelyen a döntés megszületett, így nem lehetett tisztában a folyamat részleteivel, amelyek közé tartozott volna, hogy a következő nap felkészítik a határőrség parancsnokait az új szabályokból. Amikor megkérdezték a szóvivőt, mikor lép életbe az új rendszer, rövid hezitálás után Schabowski azt mondta: „Ha jól tudom, azonnal, ettől a perctől kezdve.” Ekkor már sok ezer keletnémet volt a falnál, órákon belül pedig mindkét oldalon több tízezren jelentek meg.

A keletnémet határőrök eleinte senkit nem engedtek ki, de a zavar közepette végül lepecsételtek néhány útlevelet, majd hátraléptek, a tömeg pedig elindult. A jelenet, amely egy évvel korábban még elképzelhetetlen lett volna, lenyűgöző volt. Nyugat- és keletnémetek ölelkeztek, pezsgőt bontottak; a vésővel, kalapáccsal, fejszével felszerelt „falkopáncsok” – átlag keletnémetek és nyugatnémetek – felmásztak az akadály tetejére, és nekiláttak a lebontásának. Az éjszaka szava a „wahnsinnig” – mámorító – volt.

Lelkesítő, érzelemdús nap volt ez minden európai számára. Párizsban éltem akkoriban, és körülbelül 36 órával később már a Champs-Élysées-n láttam végigpöfögni egy ütött-kopott, keletnémet Trabantot, benne négy fiatal kelet-berlinivel: a határ megnyitása után első dolguk volt megnézni a fények városát, ezért szinte megállás nélkül autóztak idáig. Az előkelő sugárút teljes hosszában megálltak a párizsiak, és tapssal köszöntötték német szomszédaikat, illetve az új korszakot.

A két Németország 45 év szétválasztottság után 1990-ben egyesült. 1989-ben Willy Brandt, az NSZK egykori kancellárja azt mondta: „Összenő, ami összetartozik.” Sokan úgy gondolták, csak Németországra utalt, de valójában egész Európáról beszélt.

Egységes lett tehát Németország? És Európa? Igen, bizonyos fokig. Az emberek fejében ugyanis továbbra is állt egy vésőkkel és kalapácsokkal le nem bontható fal. A fizikai fal nemcsak az utazást tette lehetetlenné, hanem mély törésvonalakat is létrehozott – gazdasági, politikai és társadalmi különbségeket –, amelyeket meghaladni nehezebbnek bizonyult, mint ledönteni a betonból épült akadályt. Az örömkönnyek és a testvériségről szóló szónoklatok után megkezdődött az újraegyesítés kemény munkája. Nem két egyenlő fél összeolvadásáról volt ugyanis szó. 1990-ben az NDK lakossága 16,1 millió fő volt, az NSZK-é 63,7 millió. A keletnémet gazdaság eltörpült a nyugatnémet mellett. A nyugati kapitalista, demokratikus rendszer az egységes választásokon elnyert mandátum birtokában – miután az NDK korábbi kommunista állampártja látványos vereséget szenvedett – módszeresen lebontotta a kommunista gépezetet.

Minden nagy országban léteznek regionális kulturális különbségek, de itt egy olyan nagy országról volt szó, amelyben az emberek évtizedeken át nem érintkeztek egymással, és eltérő rendszerekben éltek. Nyugaton például az istenhívők és a templomlátogatók aránya lassan csökkent, míg keleten a vallásosság teljesen eltűnt. Noha a keletnémetek elutasították a kommunizmust, ez nem jelentette azt, hogy készen álltak a kapitalizmus kemény, önző valóságára. És bár sok nyugatnémet üdvözölte az egyesülést, hamar morgolódni kezdtek, amikor kiderült, milyen anyagi költségekkel jár egy bukott gazdaság feltámasztása, és az új országrész lakosságának átképzése, hogy boldogulni tudjanak a modern világban.

Lényegében a „mi és ők” téma német változatáról volt szó: az Ossikról és a Wessikről (keletiek és nyugatiak). 2004-es közvélemény-kutatások szerint minden nyolcadik keletnémet vágyakozva gondolt vissza a fal lebontása előtti régi időkre; 1999-ben még mindig sok keletnémet számolt be szégyenérzetről a munkahelyek elvesztése, a kötelező átképzési programok, valamint az új rendszer és a fogyasztói kultúra elfogadásának nehézségei miatt. A Berlini Népesedés- és Fejlődéskutató Intézet egy 2015-ös vizsgálata is arra a következtetésre jutott, hogy a németek legalább fele még mindig tudatában van a különbségnek gazdasági és kulturális értelemben egyaránt. A keleti területeket még ma is gyakran nevezik „új szövetségi államoknak”, emlékeztetve arra, hogy nem két egyenrangú rész olvadt össze, hanem a Kelet csatlakozott a Nyugathoz.

A 2 billió dollárt meghaladó beruházások ellenére az ország keleti része ma is szegényebb, mint a nyugati; 2018-ban Keleten a munkanélküliségi mutató még mindig valamivel magasabb volt, mint az egykori NSZK-ban, bár a korábbi hatalmas különbség addigra néhány százalékra csökkent. Nem lehet azonban kudarcról beszélni: a keleti térség jóval gazdagabb és hatékonyabb működésű lett, mint korábban volt – virágzik Drezda, Lipcse és sok más város, az életszínvonal emelkedik –, de az újraegyesítés után harminc évvel a megosztottság még mindig jelen van. Jéna az egyetlen volt NDK-beli település, amely felkerült az ország húsz legtehetősebb városának listájára. Ez nemcsak azért van, mert alacsonyabbak a bérek, hanem azért is, mert a szocialista rendszer eredményeként kevesen rendelkeztek saját ingatlannal. Az egyesítéskor a megtakarításokat 1:2 arányban váltották át keletnémet márkáról NSZK-márkára.

2010-ben a Bielefeldi Egyetem szociológusai arra jutottak, hogy hiába foglalja magában a keleti országrész a lakosság körülbelül 20%-át, a politikai, gazdasági és médiaelit tagjainak kevesebb mint 5%-a származott onnan, noha éppen Keleten magasabb az oktatás színvonala – különösen a matematika és a természettudományok terén –, részben az egyesítés óta történt iskolai beruházásoknak köszönhetően. Ez a különbség az oktatásban önmagában is azt eredményezi, hogy a keleti térségből a legtehetségesebbek a jól fizető állásokért Nyugatra vándorolnak. És mivel a nők magasabb végzettséget szereznek, mint a férfiak, Keleten a fiatal nők aránya a férfiakéhoz képest csökkent, ez pedig együtt járt a születésszámok visszaesésével. Korábban szokatlannak számítottak a keletiek és nyugatiak közötti tartós kapcsolatok vagy házasságok, de ma már ez egyre gyakoribb. Viszont az esetek többségében nyugatnémet férfi vesz feleségül keletnémet nőt. Azt pedig, hogy ez azért még ma sem mindennapos, az is mutatja, hogy külön szó született az Ossi/Wessi párosokra: ők a Wossik. Mindez összességében hozzájárult Kelet-Németország lakosságszámának jelentős csökkenéséhez, bár a csökkenés tempója lelassult. Vannak, akik szerint a visszaesés egyenesen meg is állt, részben az olyan városok sikerének köszönhetően, mint Drezda és Lipcse („Németország legmenőbb városa”), a vidéki térségeket azonban továbbra is elhagyják a fiatalok.

A regionális különbségek a kultúra terén is megmutatkoznak: az ételek és a fogyasztási cikkek egyaránt szerepet játszottak Németország egyesítés utáni identitásában. Harminc évvel ezelőtt a keletnémetek elözönlötték a Levi’s farmereket, videókamerákat és minőségi csokoládét árusító üzleteket. E termékek népszerűsége azonban megint csak alátámasztotta a nyugati oldal dominanciáját az új, közös viszonyban. Nagyon kevés keletnémet termék került be a nyugati áruházakba, a döcögő-pöfögő Trabi pedig Európa-szerte a humor forrásává vált. Mára elfogytak a Trabant-viccek (ahogyan eltűnt a régi keleti cikkeket előállító gyárak többsége is), és az évek múlásával a kulturális és regionális különbségek is egyre kevésbé lesznek politikaiak, de még 2010-ben is országos figyelmet kapott, amikor a keletnémet származású Merkel kancellárt kedvenc ételéről kérdezték, és válaszában a szoljánka néven ismert, orosz eredetű húsos-uborkás levest nevezte meg. Idővel a szoljánka vagy a spreewaldi uborka egyszerűen a regionális kulináris identitás részei lesznek, bármiféle politikai felhang nélkül. Nincs visszaút, az „Ostalgia” pedig elmúlik.

A mai Németországban a törésvonalak messze nem olyan látványosak, mint amilyenek a hidegháború alatt voltak, sőt vannak közöttük olyanok, amelyek a kommunista/kapitalista szétválás előtti tényezőkre vezethetők vissza. A fal és a vasfüggöny körvonalai azonban ma is láthatók, és tapinthatók is. Megőrzött szakaszait láthatjuk a Bernauer Strasse mentén, a Niederkirchnerstrassén, és a német parlament, a Bundestag mellett, emlékét múzeum őrzi az egykori híres ellenőrző pontnál, a Checkpoint Charlie-nál. Bolhapiacokon meg is vásárolhatunk egy-egy betondarabkát, amelyet „azon a híres éjjelen véstek ki a falból 1989-ben”, bár meglehetősen valószínűtlen, hogy eredeti maradványt kapunk, hiszen az értékesített mennyiség alapján ez a fal lett volna a világon valaha felhúzott legnagyobb építmények egyike. Bárhogy legyen is, egy apró szürke darabka formájában hazavihetjük a történelem, az emberi szenvedés és az Európát ma már sokak számára elképzelhetetlen módon kettévágó 20. századi végletes politikai megosztottság szimbólumát.

Tim Marshall: Falak – Életünk kerítések árnyékában

Fordította:

Park Kiadó, 2022

The post Utasokkal teli személyvonattal menekült el a diktatúrából egy 28 éves mozdonyvezető first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu